Szigliget varázsa: kiállítás született a legendás alkotóházról

Nyitóképen: Csurka István és Görgey Gábor egy kutyával játszanak Szigligeten

Írta: Kéri Gáspár; fotók: Fortepan

A Szigligeti Alkotóház a háború utáni magyar irodalom megkerülhetetlen helyszíne. Az egykori Esterházy-kastélyban költőink és íróink, de zenészek, képzőművészek és filmesek pihennek és alkotnak a világ zajától távol mintegy hét évtizede. Az alkotóház történetét gazdag fotóanyaggal, irodalmi idézetekkel és néhány tárgyi emlékkel illusztráló kiállításon jártunk a szigligeti Básti Lajos Közösségi Házban.

A klasszicizáló épület és annak terméskő fallal körülvett arborétuma annyira organikusan illeszkedik a várhegy szoknyájának topográfiai viszonyaihoz; valamint a nádfedeles házairól híres település atmoszférájához, hogy a szemközti Kastély Kávézó teraszán hosszú percekre kedvünk támad fürdőzni a látványban.

A néhány éve felújított kastély és annak kertje ma is éteri hely a feltöltődésre, valamint az alkotásra – szállásunk például abban a szobában van, ahol számtalan nyarat töltött Juhász Ferenc a családjával. A kastélynak az alkonyatban és az éjszakában pedig határozottan olyan a hangulata, mintha egy Magritte-festmény szereplői lennénk. A sakktábla-mintás teraszon ülve a holdfényben, lesve az előmerészkedő rókákat és őzeket, na meg a felettünk cikázó denevéreket, kimondottan szürrealisztikus érzéseink támadnak.

Az épület több száz éves múltja a 18. század végéig vezet vissza. Az 1785 és és 1787 között épült nemesi kúriát az 1830-as években báró Puteani József bővíttette klasszicáló jegyeket viselő kastéllyá, ahol Deák Ferenc is gyakran megfordult. A mára arborétummá terebélyesedő angolkert alapjai is – melyben Magyarországon egyedülálló módon négy égtáj fenyőit telepítették – ekkor készültek el. A kastély 1912-ben került gróf Esterházy Pál tulajdonába, aki Puteani József fiától, a családi vagyont elherdáló Gézától vette át az ingatlant. Esterházy építtette ki a kastély felső udvarát, valamint a Bujtás-kaput, amin keresztül autóval behajtva mintha egy hamisítatlan angol vagy francia vadászkastélyba érkeznénk. A háború, majd az 1945-ös impériumváltás a kastélyt sem kímélte, legalábbis ami berendezési tárgyai kifosztását, majd a funkcióváltást illeti.

Az új funkciónak megfelelően tíz év alatt átalakításokat végeztek az épület belső terein, szerencsére a néhány évvel ezelőtti felújítás számos elfedett építészeti értéket hozott vissza a régmúltból. 

Bár az alkotóházként funkcionáló kastély minden művészeti ág képviselője számára nyitva áll, az intézmény történetét a szigligeti Básti Lajos Közösségi Házban bemutató kiállítás a 20. század második fele irodalmi vonatkozásaira fókuszál. Az elmúlt évtizedekben sok más mellett megfordult itt Örkény István, Zelk Zoltán, Kassák Lajos, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, Mészöly Miklós és Polcz Alaine, Szabó Magda, Nagy László – akinek egykori szobájában kedvtelésből festett Sárkányölő Szent György fülkefestménye máig a költő jelenlétét idézi –,  de Szigligetre járt Ottlik Géza, Pilinszky János, Németh László, Fekete István, Lázár Ervin, Weöres Sándor, Déry Tibor és Füst Milán is. És a sor hosszan folytatható, egészen a kortársakig.

A kiállítás főként archív fotók, valamint költőink és íróink Szigligethez kapcsolódó visszaemlékezései segítségével idézi meg a hely szellemét, de az irodalmi alkotások – versek és novellarészletek – sem maradnak el. A tárgyi emlékek között az alkotóház két méretes vendégkönyvébe is bepillanthatunk, valamint

A tárlat tematikus egységekben avatja be a látogatókat a kívülállók számára mindig némileg titokzatos alkotóház életébe. A vendégkönyv bejegyzései között például Németh László eképpen énekelte meg 1954 márciusát: „A Balaton csücske, az Ederics mögötti hegyek vonala, egy túlságosan is szép szoba, s a gyomornak gondot okozó bő táplálkozás, hány értékes ember társasága s a mi fő: csönd – ennek az emlékét viszem magammal Szigligetről.”

Nemes Nagy Ágnes pedig a következő szavakkal búcsúzott 1972 július 10-én: „Ha zeneszerző volnék, szereznék egy új Négy évszakok Szigligetről. Mivel – persze – itt minden évszak gyönyörű. Nyugodtan és tiszta lelkiismerettel állíthatom ezt, mint ős-szigligeti vendég, már-már lakos. S idén a nyár – vagy a »Nyár« – is remek volt; ez a legkényesebb, legzajosabb évszak. Köszönet és üdvözlet érte.”  

Kolozsvári Grandpierre Emil visszaemlékezéséből azt is megtudhatjuk, hogy az első nyáron, az ötvenes évek légköréhez illeszkedve olyan katonás rendben osztották el a szekéren a tördemici állomásról utaztatott alkotók szobáit, mintha egy lágerbe érkeztek volna íróink; ráadásul

Vas István felesége, a festőművész Szántó Piroska 1960 körül a szigligeti Szent Mihály-dombon figyelt fel azokra a feszületmaradványokra, amelyek későbbi festészetére is hatással voltak. 1968-ban festett Szőlőhegyi Krisztusát egy ugyancsak a szigligeti szőlőben talált korpusz ihlette.

Kertész Imre naplórészletein és Kassák Lajos egyik versén át jutunk el egy Fekete István idézetig: „Mászom a hegyet s magamban feszegetem, hogy talán nem is »hegy« ez a hegy, csak domb. Erősen zihálok, de nem állok meg, mert nem jut eszembe megállni: annyira izgat ez a probléma: hogy hány méternél is kezdődik a hegy? Végre felérek. Leülök egy ledőlt fadarabra és – bár erősen fújtatok még – elfelejtem a valóban nem fontos kérdést, mert akár a domb, akár a hegy, a szigligeti vár falának támasztom hátam s ahogy szívem zakatolása elhallgat: egy leszek a »Tér«-rel s az »Idő«-vel, amely végtelen, tehát elférek benne.”

A kiállítás kitér azokra az intellektuális szófejtő játékokra is – bakosozás és szentistvánozás –, melyeket előszeretettel űztek íróink és költőink kisebb-nagyobb csoportokban a kastély falai között. Végül a filmes utalások sem maradnak el, hiszen Szigliget és a környék a magyar filmművészetbe is beírta magát. Időnként stábok költöztek az egykori kastély falai közé, sőt forgatókönyvek is születtek itt.

Amíg Makk Károly első rendezése, a ma is zseniális Liliomfi (1954) jeleneteiben nem egyszer feltűnik Szigliget látványa, addig Ranódy László filmje, a Hintónjáró szerelem (1955) már egyenesen itt forgott. Szigliget azonban sok más filmben is feltűnik. A kiállítást különösen érdekessé teszik azok a keresetlen emlékképek, amelyek között Ottlik Géza és Nemes Nagy Ágnes decensen elegáns tartással tekint ránk a Balaton-parti napfényben,

– háttérben a várhegy kulisszájával. Az egyik képen együtt pingpongozik Ungvári Tamás és Somlyó György, egy másikon pedig Karinthy Ferenc viszi a bulit a néprádió köré gyűlt társaság központi figurájaként.

Hogy mit jelentett az elmúlt évtizedekben Szigliget a magyar irodalomban, azt Kelecsényi László író, filmtörténész plasztikusan jellemzi: „Kétségtelen varázsa van a helynek, amit talán nem is lehet elmagyarázni azoknak, akik még sosem jártak arrafelé. Az írók java része, akik dolgoztak, nyaraltak, pihentek a kastély falai közt, tudják a titkot. Őrzik. Nem mondják el senkinek. Csak egymásra néznek, s bólintanak, mint a titkos ügynökök. Nem beszélnek. Írnak. Elutaznak. Visszatérnek. Közben élnek, írnak, szerelmesek lesznek. Állnak a tördemici állomáson, mert Szigligetnek nincsen saját vasútállomása. Várják a vonatot, de az nem jön, vagy ha jön, nem áll meg egy ilyen vacak kis helyen. Ácsorognak az írók. Tanácstalanok. Tudják, hogy van az a kastély, ahol otthonra lelhetnek, ahol visszavárják őket. Meg vannak mentve.”

A kiállítás a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. szervezésében, a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fóvárosa támogatásával és velük együttműködve jött létre. A tárlatot nemzetközi összművészeti alkotói szimpózium, az alkotóházban vezetett ligeti séták, majd finisszázs kíséri. Tájékozódni a MANK oldalán lehet.

Ahol a múzsák laknak – epizódok a Szigligeti Alkotóház történetéből

A kiállítás október 9-éig tekinthető meg a szigligeti Básti Lajos Közösségi Házban.