Ami belefér, és ami nem

Hüledezem: egyik lányom még júliusban vetőkrumplit dugdosott a kiskert földjébe. Nem tudom, mi lesz ebből, de kihajtott az aszályban. „Élelmiszerhiány esetére” – mosolyog büszkén a kis önellátó öngondoskodó. Fölcserélődik a szerepünk: most már ő figyelmeztet engem, hogy csak annyi villanyt használjak, amennyi szükséges. Persze nekem és feleségemnek is ideje volna már a válságról gondolkodni. A sosem elég gyöngédség terhére azzal szembenézni, mi fér bele a továbbiakban a kiadásainkba és mi nem. A sógorral is beszélni kellene, miért látja úgy, hogy érdemes az otthonfelújítási programban napelemeket telepíteni a háza tetejére, miért bízik abban, hogy fizetni tudja majd évtizedes részleteit…

Mondjuk a baj kivédésére elkötelezettnek látszó kormány a helyén, sőt. A mértékadó közvélemény-­kutatások egybevágnak az időközi választások eredményével: az emberek értik, hogy nem a jobboldali országvezetés a hibás a szituáció­ért. Azért a helyzetért, amely ugye nem fényes.

A bennem eleve ott élő pacifista Babitscsal és józan redneck eszemmel annál inkább a békének szurkolok. Miért is vegyem be, hogy Oroszország Ukrajna elevenen szétmarcangolásával a hanyatló nyugati keresztény civilizáció megmentője akar lenni? Vagy miért hinném, hogy ez a rémálom a szomszédunkban az amerikai adminisztráció sugalmazása nélkül válhatott hessenthetetlen valósággá?