A reálpolitikának kell diadalmaskodnia az uniós eszmék felett

„Néha egészen úgy tűnik, hogy az Európai Unió ma már nem ugyanaz a gazdasági alapokra felépített érdekszövetség, mint ami korábban volt. Ez már nem ugyanaz az együttműködés, amely békében, háborúktól távol szeretne nagyon sok pénzt és fejlesztéseket leginkább a saját maga számára megmozgatni, hanem valami teljesen más dolog. Néhány évtizede még önálló államok sikeres szövetségének tűnt, amelyben pénzek és fejlesztések segítik az áruk és a munkaerő szabad áramlását, miközben sem belső, sem külső fegyveres konfliktus nem fenyegeti az itt élőket.

Ehhez a konkrét és egyértelmű képződményhez örömmel csatlakozott szinte a teljes korábbi KGST-tömb, és teljesítette az elvárt csatlakozási feltételeket, kínálta fel piacait és kérte el a fejlesztési forrásokat. Erre vágytak, ennek akartak a részei lenni az új csatlakozók. Viszont az azóta eltelt másfél évtized második fele már egyáltalán nem ugyanaz a közeg, mint ahova annak idején mindannyian meg akartunk érkezni. Azóta elsősorban eszmék jelentek meg, nehezen megfogható elvárások, folyamatos és élesedő kettős mérce, a kétsebességes Európa egyre természetesebbé válása, benyomások, érzések, illendőségek, jogállamisági jelentések, valamint a részvételi demokráciának csúfolt teljes káosz, amelyben mindenkinek a véleménye érhet annyit, mint valaki másé, függetlenül attól, hogy az egyikük ösztönös performance-művész Párizsban, a másik pedig egyetemi professzor Leuvenben.

Be kell látni és ki kell mondani, hogy az elmúlt évek nem arról szóltak, hogy mit kellene tenni az unión belül (értsd: mit követel meg a való világ). Helyette azt keresi az unió vezetése, hogy mi lenne üdvös, hogy mi lenne européer. A korábban a saját polgárainak márkát, frankot, lírát, majd később eurót és nagyívű fejlesztéseket kínáló, a mindezekre megalapozott jólétet egyértelműen biztosító nemzetközösség átváltozott egy péntek esti eszmei szalonná.

Egy olyan hellyé, ahol egy idő után már nem a polgárok jóléte lett a fontos, hanem az eszmék, az elvek, a legmodernebb, legprogresszívebb (értsd: legőrültebb) ideológiák kiszolgálásában való lelkes versengés az egyes pártok, kormányok és általában az unió vezetői között. Gyakorlatilag egy nyomorult Eurovíziós Dalfesztivállá vált az egész. Sőt. Oda jutottunk, hogy volt, aki kimondta: nem illene ennyire jól élnie Európának. 

Ebben a helyzetben érte Európát elsőként a migránsválság, amelyhez azóta gyakorlatilag hozzászoktatta önmagát. Azt mondta Európa, hogy nem gond a gond, majd valahogyan megoldja. És közben kétségbe vonta a tagállamok önrendelkezését, bírálta azok saját véleményét, megkérdőjelezte, hogy maguk helyesen ítélik-e meg, hogy éppen mit szeretnének ők és a választóik, és felemelte az egész témakört oda, hogy finoman meghatározta, előírta, majd pedig az általános közbeszéd részéve tette, hogy nekünk mindannyiunknak, az Európai Unió polgárainak és az általunk választott kormányoknak hogyan illene viszonyulnunk ehhez az egészhez. Ha nem tesszük, akkor azért összevont szemöldök jár. 

És igen, sajnos most adja magát a dolog, hogy rá kell ébrednünk arra is, hogy a még inkább a saját maga előtt tolt eszmékbe, fantazmagóriákba belebonyolódó, azokat egyre görcsösebben megtartani kívánó Európai Unió nem tud mit kezdeni azzal, hogy egy háborús helyzet megroppantja a korábban fél évszázadig fennállt jólétet.”

Fotó: MTI/EPA/Reuters pool/Christian Hartmann