Tajvan a tajvaniaké vagy Kínáé?

2022. augusztus 3. 10:08
Nehéz egy tajvanit meggyőzni, hogy a Pelosi-vizit veszélyes. Az amerikai nekik azt jelenti, hogy kevesebb kínai. Amíg Amerika figyel, addig nem lesznek Hongkong.

A szubjektív véleményzáporban néhány objektív tényt elöljáróban azonnal le kell szögeznünk a tajvani ügy megértéséhez: ahogy itt, az anyaországban nem lehetünk okosabbak az erdélyi székelyeknél, hogy mi jó nekik, és mi nem, ugyanúgy itt, Kelet-Európában nem mondhatjuk meg, mennyit ér geopolitikailag Tajvan, és van-e értelme tajvaniként identitás-izmozni Kínával. Ennek a súlyát ők tudják megítélni, és saját kockázataikról és mellékhatásaikról nekik kell dönteniük.

A másik tény: a tajvaniak nagy része tajvani identitású. Több mint hetven éves államiságuk van, a fiatalabb generációk többsége a szigetországi valóságban nőtt fel, s

bár kínaiak, a tajvani nemzettudat létező valóság, kulturális, politikai szövete van, emberek millióinak lelkében él.

Ezt lehet vitatni, ahogy a palesztinokat is lehet győzködni, hogy igazából csak arabok, és az arabok már alapíthattak a régióban államokat: Jordániát, Szíriát, Libanont, minek egy önálló palesztin állam? A nemzeti önrendelkezés fontos elv; a tajvaniak ezen joga gyenge lábakon áll, hiszen csak 14 állam ismeri el őket államként, de ennek oka nem abban áll, hogy az önrendelkezés feltételeit nem töltik be, inkább abban, hogy Kína hatalmas erőfölényével, gazdasági súlyával, ENSZ BT-beli állandó tagságával ezt ötven éve ellehetetleníti a nemzetközi közösségben.

Tajvan léte nem egy improvizáció, nem egy dafke szeparatista kaland, és nem egy Nyugat által kézivezérelt demokratikus kísérlet, hanem az egy történelmi eseménysor terméke, egy történeti adottság. 1949-ben a nemzeti erők elvesztették a kommunisták ellen a polgárháborút, és Formosa (Tajvan) szigetére menekülve ott építették ki a Kínai Köztársaság intézményrendszerét. A kommunista hatalomátvételt a létével zárójelbe tevő,

a magát az 1911-es Kínai Köztársaság jogutódjának tekintő Tajvan volt a kínai nemzet képviselője az ENSZ-ben is egészen 1971-ig.

Tehát az államisági igénynek vannak gyökerei, nem beszélve arról, hogy nemzetközi együttműködéseiben az évtizedek alatt Tajvan bizonyított (legutóbb a covid-járvány során), 1986 óta többpártrendszer, fejlett gazdaság, jelenleg a világ tizenötödik legfejlettebb állama – mindezt nemzetközi legitimitási hiányban, diplomáciai ellenszélben.

A harmadik tény: a Pelosi-látogatás ellen sem a kormánypárt (Demokratikus Progresszív Párt (DPP), sem az ellenzék (Kuomintang) nem emelte fel a szavát, vagyis az Egyesült Államok képviselője ide nem hívatlanul érkezett, hanem a fogadó fél jóváhagyásával, egyetértésével,

a vizit megegyezik a tajvani politika érdekeivel.

Itt nem Amerika kényszeríti rá értékeit, demokratikus modelljét egy partnerállamra, hanem a tajvaniak igénylik a támogatását, egzisztenciális érdekből. Miért tiltanánk el őket a saját érdekeik követésétől?

Az persze nyitott kérdés, hogy

az Egyesült Államok miként játszik saját regionális geopolitikai érdekei alapján egy kis helyi államot politikai ütőkártyaként használva a nagy rivális, Kína ellenében?

Harmadik legmagasabb közjogi méltósága miért most látta elérkezettnek az időt egy ilyen, borítékolhatóan politikai zavart keltő útra? Huszonöt éve nem járt a Kínai Köztársaságban ilyen magas rangú amerikai hivatalosság.

Lehet magyarázni azzal, hogy a Demokrata Párt rosszul áll a felmérésekben a félidős kongresszusi választások előtt, és kell a nemzetközi feszültségkeltés, azzal is, hogy Washington az ukrajnai konfliktus után Oroszország mellett Kínával is emeli a tétet, de itt szerintem nem tehetünk úgy, mintha a deklarált cél csupán üres propagandaszöveg lenne: Nancy Pelosi elindulásakor közzétett véleménycikkében azzal indokolta, hogy „a tajvani utazással kifejezzük a demokrácia iránti elkötelezettségünket: megerősítjük, hogy Tajvan – és minden demokrácia – szabadságát tiszteletben kell tartani”, illetve, hogy egy olyan időszakban utazik Tajvanra, amikor „a világ arra kényszerül, hogy válasszon az autokrácia és a demokrácia között”.

Világos szavak, ez éppen az a logika, amellyel Washington magyarázza az ukrajnai háború igazi tétjét: Ukrajna vagy a nyugat demokrácia, vagy a keleti autokrácia uszályába kerül a háború kimenetelétől függően. A Kreml az autokrácia billogot visszautasítja, de a tét vonatkozásában ellenfeléhez hasonlóan egy magasabb célt lát:

a jelenlegi, Nyugat dominálta világrend gyengülhet meg, ha Ukrajnában az amerikai terv megbukik.

Ha valóban egy hatalmi kötélhúzás zajlik két világ között mind Ukrajna, mind Tajvan fölött, a kérdés csak az marad, hogy a két érdekszféra közé szorult érintettek mit szeretnének? Hova szeretne tartozni Ukrajna: a Nyugathoz, vagy az orosz befolyási övezetbe? Mit szeretne Tajvan: független államként határozni saját sorsa fölött, vagy Kína része lenni?   

Ukrajna önálló ország, és döntött – Oroszország pedig ottani befolyásának fenntartását fontosabb érdeknek tartotta, mint a nemzetközi jog betartását: megtámadta Ukrajnát, agresszor lett (függetlenül attól, hogy az ukrán állam jogkorlátozó volt az orosz (és a magyar, illetve román) kisebbséggel szemben).

Tajvan is döntött – a statisztikák szerint a tajvaniak nagy része nem akar Kína területéhez csatlakozni.

Azok a kínai területrészek, amelyek egykor nyugati sztenderdek szerint éltek (Hongkong, Makaó), majd a Kínai Népköztársaság részei lettek, tudják a különbséget. Tajvan ismeri ezt a tapasztalatot, és nem ezt az utat akarja járni.

Az Egy Kína – két rendszer pekingi modellben a hongkongi demokratikus intézményrendszer gyors lebontása és a jogkorlátozások után Tajpejben már nem hisznek. Mindkét félnek megfelelő, hogy vállalataik kereskednek egymással, befektetnek egymás területén, közvetlenül repülhetnek egymás nagyvárosaiba, de

a politikai egyesülés a kommunista egypárti állam égisze alatt a tajvaniak számára elfogadhatatlan.

De miért nem mond le Tajvanról Kína? Nem az ásványkincsei, nem a nyersanyagai miatt, mert abból nincs sok a szigeten; nem a technológiái, a know-how-ja miatt, mert abban a kínai vállalatok az elmúlt évtizedekben teljesen felzárkóztak.

A kardinális ok az, hogy Peking nem engedheti meg, hogy Tajpej egy alternatív kínai politikai rendszert építsen fel. Ha ugyanis az működőképesebb, sikeresebb, vonzóbb,

az legitimitási válságot okozhatna a Kínai Népköztársaság számára – az egypárti, etatista-kapitalista rendszerek pedig ezt nem szeretik.

Ugyanez igaz Oroszországra Ukrajna vonatkozásában (függetlenül attól, hogy az ukrán állam jogkorlátozó volt az orosz (és a magyar, illetve román) kisebbséggel szemben).

Az ukrajnai beavatkozást Oroszország meglépte – a kérdés, hogy a kibontakozó konfliktusból Kína milyen tanulságot vont le. Azt, hogy nem szabad Tajvant Krímként kezelni, mert a nyugati szankciók durvább hatást válthatnak ki a kínai, mint az orosz gazdaságban; vagy azt, hogy most kell lépni, mert Amerika gyenge, a tajvani hadsereg harcértéke kisebb, és a zavaros idők kedveznek a meglepetésszerű akcióknak.

Mondhatja valaki, hogy ez a gondolatmenet nagyon Amerika-konform. Azt azonban fontos tudni, hogy Tajvanon nem az amerikai ultraliberális ngo-k, a woke kultúra vagy az erőszakos demokrácia-export miatt aggódnak, hanem egy közel másfél milliárdos mamut állam egyre nyíltabb, és egyre katonaibb fenyegetései miatt. Tajpejben a fiatalok amerikai pólót szeretnének viselni, amerikai sorozatot akarnak nézni, és a Mekinek is örülnek. A felnőttek pedig az amerikai jelenlétnek, legyen az gazdasági, kulturális vagy katonai. Az amerikai nekik azt jelenti, hogy kevesebb kínai.

A Pelosi-látogatás pedig

azt jelenti nekik, hogy Amerika még figyel. És amíg figyel, addig él a remény, hogy Tajvan nem lesz Hongkong.

Ezt onnan tudom, hogy 2008 nyarán három hónapig ösztöndíjasként tanultam Tajpejben. A nagy – és mint utólag kiderült: hiábavaló – reménységek évében, amikor megindultak a közvetlen légi járatok Sanghaj és Tajpej között, és évtizedek után turistaként megismerhették egymás mindennapi világát a kínaiak és a tajvaniak. Megismertem sok tajvanit: kormányhivatalnokot, minisztert, tanárt, taxisofőrt, bárpultost, bolti eladót, rockzenészt, koldust, jogászt és színészt. Hasonlóképpen Hongkongban is, ahol kínaikkal és hongkongiakkal is volt alkalmam az életükről beszélgetni. Ez alapján európaiként csak azt mondhatom: a kínai ügyekben – ahogy a több ezer éves kultúrájuk megértésében is – a kis csend és hátralépés hasznosabb, mint a gyors és harsány ítélethozatal.   

 

Nyitókép: Nancy Pelosit, az amerikai képviselőház elnökét köszöntő felirat egy óriás hirdetőtáblán Tajpejben augusztus 2-án.

fotó: MTI

Összesen 170 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ez nem a totalitárius cenzúrával sújtott 444 stb.

Háát, mi előrébb járunk....
Mi már szabadulni szeretnénk az usa-tól.
Az egész világ egy nagy meki, amerikai film.....stb.
Nemrégen néztem egy mexikói filmet. Volt benne lay's csipsz és színes műszálas portörlő, olyan gyerekjáték, mint itthon..........

Próbálj meg a 444-en EGYETLEN EGY nem a saját dogmaik szerinti hozzaszólást produkálni. EGYETLEN EGYET. Csak próbáld meg, rajta!

Peldául akár csak a fenti hsz-ed inverzét.
Gyerünk!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés