Szilágyi Árontól a magyar futballválogatottig - Muhi András Pires sportfilmes a sport valóságáról

2022. augusztus 11. 18:01
Három olimpiai bajnoki címet nyert Szilágyi Áron kardvívó, a saját maga mércéje szerint mégis csak a minap ért fel a csúcsra, amikor először szerzett egyéni aranyérmet az egyiptomi világbajnokságon. A történelem egyik legnagyobb vívójának arcképét akcióközelből rajzolta meg Muhi András Pires; a rendező egy teljes ötkarikás cikluson át követte stábjával Áron és a kardválogatott mindennapjait. Az Egy mindenkiért című alkotást nemrégiben a világ második legjobb sport-dokumentumfilmjének választották, és elnyerte a Magyar Mozgókép Fesztivál fődíját egész estés dokumentumfilm kategóriában.

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

 

Muhi András Pires 
Budapesten született 1984-ben. Film- és reklámfilmproducer, rendező. Az ELF Pictures filmgyártó cég vezetője feleségével, Horváth-Szabó Ágnessel. 2006-ban rendezte első dokumentumfilmjét, Magyarfutball, a 91. perc címmel.  2009-ben első produceri munkája (Itt vagyok) filmszemlefődíjas lett, meghívást kapott a cannes-i filmfesztiválra, Európai Film­díjra jelölték. 2011-ben Szimler Bálinttal és Rév Marcell-lel közösen forgatták a Kodály Method élő zenés videóklipeket, sok más mellett közreműködött  a Liliom ösvény, a Brazilok, a Testről és lélekről, a Balaton Method és a Virágvölgy filmek elkészültében. 2012 és 2016 között forgatta a Magyar csapat –  „...még 50 perc…”-et, amely minden idők egyik legnézettebb magyar dokumentumfilmje lett. 2021-ben mutatták be az Egy mindenkiért című dokumentumfilmjét, amely elhozta a Magyar Mozgókép Fesztivál fődíját az egész estés dokumentumfilm kategóriában, az öt kontinens pályaműveit felvonultató AIPS Sport Media Awardson pedig ezüst­érmes lett portré kategóriában. Két fiú, Dávid és Miksa édesapja.

Az Egy mindenkiért előzetese

***

Tökéletes sportoló és ember, aki már-már olyan, mint egy gép, sohasem hibázik sem a páston, sem a magánéletben. Legalábbis én így gondoltam Szilágyi Áronra, amíg nem láttam a filmet. Ez volt a cél: megmutatni, ki van a sisak mögött?

Részint igen, akcióportré egy emberről, aki okosan, keményen dolgozik, és földöntúli eredményeket ér el. Aki két lábbal a földön jár, mégsem földhözragadt, spártai fegyelme ellenére lélekben szabad ember. Hogy igent mondott a felkérésemre, az is ennek köszönhető. Az első találkozónkon úgy fogalmazott, örült, hogy adódott egy lehetőség, ami kimozdítja a komfortzónájából. Emellett a vívás népszerűségén is akart egy nagyot lendíteni, és ebben az ügyben végig eszközként tekintett önmagára.

Nemcsak Áron, hanem az egész vívóválogatott szabad kezet adott nekem,

ami kivételes attitűd, tulajdonképpen ez a film sikereinek titka. Az első beszélgetésen azt mondtam Áronnak, kicsit provokatívan, hogy hidd el, a nézőknek akkor leszel a legizgalmasabb a vásznon, amikor veszítesz, mert eddig mindenki csak azt látta tőled, hogy nyersz. Szemérmesen reagált, de értette, mire gondolok. Akkor még nem tudtuk, hogy a közös munka egy termékeny krí­zis­időszakról szól majd. Élete talán legnehezebb periódusában követtem Áront.

Két, a futballról szóló, sikeres sportdokumentumfilm után miért fordult a közönség körében – hiába az egyik legsikeresebb olimpiai sport­águnk – kevésbé kedvelt és főleg kevésbé ismert vívás felé? Csak Szilágyi Áron személye izgatta?

Nem kizárólag. Amikor az ősember lemászott a fáról, felegyenesedett, megfogott egy csontot, és elkezdte fegyverként használni, onnantól létezik a vívás.

Atavisztikus ösztön és civilizált tradíció,

a görögökön, rómaiakon, keresztes lovagokon, Dumas figuráin, háborúk özönén át napjaink sportvívásáig. Bíztam benne, hogy ezek az energiák áthatják majd a filmet, pláne mivel Áron olyan, mintha egy hellén hősről mintázták volna. El tudtam képzelni, hogy kellően összetett jelenség ahhoz, hogy film készüljön róla.

Szilágyi Áron élete első egyéni világbajnoki aranyérmét ünnepli a kairói vívó­világbajnokságon 2022. július 18-án <br> Fotó: MTI / EPA / Mohamed Hoszam

 

Mi a baj a többiekkel?

Nincs baj, inkább tünetek vannak. Világviszonylatban is kevés sportolót tudnék mondani, akivel szívesen forgatnék. Ez a korszak nem kedvez az egyéniségeknek. A konzummegnyilvánulások, polkorrekt gesztusok, feltartott hüvelykujjas, üres posztok idejét éljük. A sportolókat a környezetük is abba az irányba tereli, hogy a nyugodt üzletmenet érdekében buborékban éljenek, persze sok szempontból érthető módon. Csak közben csomó fontos ügy van a világban, és az ember néha úgy érzi, jó lenne, ha – tisztelet a kivételnek – az ismertségüket felhasználva szélesebb és színesebb közhasznú tevékenységet folytatnának. Sajnos a sportpályán kívül ma már leginkább reklámhordozóként férhetők hozzá a sportolók.

A totális média nem a mítoszok születését, hanem a mítoszok elhalványulását hozta el,

és ezen a százmilliomodik Instagram-követő sem változtat. Kevés sportolóban van meg a szikra, hogy társadalmi küldetésként fogjon fel egy filmprojektet, pedig igazán csak úgy érdemes csinálni.

Attól nem tartott, hogy a vívás lényegét, különösen a konvencionális fegyvernem kard esetében, amelynek a szabályait eleve kevesen értik, nem tudja majd érthetően átadni a nézőknek?

Egyáltalán nem. A vívás filmes szempontból rendkívül gazdag alapanyag, esztétikus a közeg, és igazán közel lehet kerülni a szereplőkhöz. Könnyebb a kvázi „kötött pályás” vívásban olyan felvételeket készíteni, amelyek vetekszenek a televíziós közvetítés színvonalával. A futballban ezt lehetetlen kivitelezni, túl nagy a pálya, túl gyors a labda, túl sok a játékos. Egy dologtól féltem csak, hogy a vívásban a sisak miatt nem látszódnak a tekintetek. De szerencsére a vívók mozgása olyan eksztatikusan vágható, hogy ez eddig senkinek nem okozott problémát. Fontos volt, hogy a nézőkben ne alakuljon ki olyasfajta vágy, hogy ezen a filmen keresztül meg akarják érteni a kardvívást, mert ahhoz egy oktatóvideó-sorozat sem biztos, hogy elég lenne. Ennek ellenére maximálisan élvezzék, izguljanak, tudják követni a fordulatokat, és a szívük együtt dobbanjon a hősökkel.  Ez egy érzékeny egyensúlyi pont, ahol sok értékes felvétel a feledés folyójába zuhant.

Fotó: ELF Pictures

 

2016-ban mutatták be a Magyar csapat – „…még 50 perc…” című dokumentumfilmjét, ami őszintén, közvetlenül meséli el a magyar labdarúgó-válogatott Európa-bajnoki kvalifikációjának történetét. A milliós nagyság­rendű nézősereg azt jelzi, hogy ennyire szomjazzuk ezeket a már-már népmesei történeteket, bennük a minden akadályt legyőző hősökkel?

Úgy tűnik, hogy igen. Van Magyarországon egy masszív sportszerető közönség. Tucatnyi emberrel találkoztam személyesen, aki a „…még 50 perc…”-et legalább háromszor látta. A rekorder egyelőre az, aki tizennégyszer, nála valószínűleg csak én láttam többször. Gyerekkoromtól fogva készültem rá, hogy a sporton keresztül modern hőstörténeteket meséljek, amikből a magyar kultúrában de facto hiány volt, nagyon kevés film készült a műfajban. Alkotóként az én „fegyverem” az, hogy hús-vér emberként, ellentmondásaikkal, belső küzdelmeikkel együtt próbálom megmutatni a sportolókat, nagy örömök és nagy csalódások epicentrumában. Áronra korábban mindenki tökéletes embereszményként tekintett, aki automatikusan szállítja az ötkarikás aranyakat. Ebben a filmben viszont szinte csak veszít, indulatkezelési és motivációs problémákkal küzd, a magánéletében is új kihívásokkal kell megbirkóznia. Ettől válik ő is olyanná, mint mi, eggyé közülünk. A sportfilmeknek ez a sava-borsa,

exkluzív pillanatokat kell mutatni, amiket sem a televízióban, sem a helyszínen nem lehet látni.

Áron fantasztikus belső utat járt be a 2017-es lipcsei vébékudarc és a most véget érő kairói világbajnokság között. Amióta abbahagytuk a forgatást, majdnem minden versenyt megnyert. Ezzel az olimpiai és világbajnoki címmel szerintem vitathatatlanul az egyetemes vívás történetének legnagyobb alakja lett Gerevich Aladár mellett. Életem egyik meghatározó élménye, hogy a részese lehettem a történetének.

Ráadásul mintha csak Hollywoodban írták volna a forgatókönyvet.

Jó volt vele dolgozni, vele lenni. Úgy éreztem, végig megvolt benne a magabiztosság, hogy olimpiai bajnokként nem kell semmit bizonyítania, fenntartás nélkül vállalhatja a legmélyebb pillanatait is. Aztán valóban,

mint egy népmesei hős, végül elnyerte jutalmát a tokiói aranyéremmel,

ami a filmnek már csak az epilógusa. Kétségkívül szerencsés csillagzata volt az Egy mindenkiért-nek. A két legfontosabb asszó a filmben végletekig kihegyezve, egyetlen tussal dőlt el – filmkészítőként ez a megvalósult álom. Áron néha meg is jegyezte, hol viccesen, hol kínjában, hogy igyekszik a dramaturgiai szempontjaimat maximálisan figyelembe véve vívni.

Fotó: ELF Pictures

 

A Magyar csapatban pedig éppen ennek a fordítottja történt. Ott nem a bálványt kellett közelebb hozni az emberekhez, hanem azt a sztereotípiát lebontani, hogy a magyar focisták bunkók, falábúak, alibiznek sok pénzért, és nem akarnak meghalni a nemzetért a pályán.

Valahogy így. Szerintem ezért is lett milliós nézettsége. A komplett magyar közvélemény meggyőződhetett róla, hogy ezek a fiúk elkötelezetten akarják a sikert, kivételes a csapatszellem és a felelősségtudat. Nem a zsíroskenyér-evés meg a primadonnáskodás megy, hanem alázatos, profi munka; ezért voltak képesek a legfontosabb pillanatban száz százalék fölött teljesíteni.

A sportban a fejlődéstörténet a leglényeg.

Felül kell múlnunk önmagunkat. És az Egervári–Dárdai–Storck-tengelyen épülő csapatnak ez sikerült. Csakúgy, mint Marco Rossi válogatottjának, amely a Nemzetek Ligájában és az Eb-n is folyamatosan jobban teljesít, mint ami a képességek alapján elvárható lenne. Igazi élsportolói erényeket csillogtatnak. A dokumentumfilmnél semmi nem alkalmasabb rá, hogy ezeket a történeteket a kultúránk részeként kezelje, és bemutassa a nagyközönségnek.

Magyar csapat - a teljes film

 

Alapvetően reklámfilmproducerként dolgozik, hogyan került sportközelbe?

Otthonról hoztam. Az egykori Népsportból tanultam olvasni ötévesen. A nagypapám kézilabdázó volt a Csepelben, édesapám (Muhi András producer – a szerk.) pedig vívott a Vasasban. Kiemelkedő versenyző volt, de közbeszólt a történelem több ágon, és egész életében vívódott a szó szoros értelmében, hogy jó döntés volt-e abbahagyni.

Fotó: Ficsor Márton

 

Ami érdekes, hogy ön szinte pontosan ugyanezt élte meg a futballal.

Igen. Óvodáskoromtól, 1989-től 2000-ig játszottam a Fradiban, a sorozatos bokasérülések azonban megtörték a karrieremet. Majdnem belehaltam a bánatba és az ürességbe, tíz évem ment el, az egész gyerekkorom. De az Áronnal töltött idő is segített valamelyest túllépni ezen. Testközelből láttam, micsoda lelkierő és főleg monotóniatűrés kell ahhoz, hogy valaki világklasszis legyen, vagy akár „csak” élsportoló. Nem hiszem, hogy hosszú távon fenn tudtam volna tartani ezt a katonai életformát.

Mik voltak akkoriban a tapasztalatai a hazai utánpótlásképzésben?

Nyolc-tíz évesen, natúr tehetségekként még Európa élvonalába tartoztunk. Négy-öt évvel később hasonló nemzetközi kupákon már ötöket-hatokat gurítottak nekünk az olasz, francia meg német csapatok, miközben mi voltunk a magyar bajnokok. A magyar pedagógiai és edzésmódszerek esetlegesek voltak. A leggyakoribb mintázat az volt, hogy a szakmai felszínességet értelmetlen keménykedéssel palástolták. Miközben végig úgy éreztük, maratoni futónak képeznek bennünket, nem futballistának. Rengeteg tehetséges gyereknek vették el a kedvét a játéktól, vagy megsérültek a salakpályákon – velem speciel mindkettő megtörtént.

Nyilván nem véletlen, hogy az első sportdokuja rögtön a fociról szólt. A 2006-os Magyarfutball, a 91. perc című filmben a magyar ifjúsági válogatott Európa-bajnoki selejtező túráját követte végig Svédországban, nem sokkal az után a fájó kudarc után, amikor a felnőttek, éppen Svédország ellen, a 91. percben ismét elbukták a világbajnoki kvalifikációt.

Ez egy tudományos-ismeretterjesztő doku tulajdonképpen, egy utánpótlás-válogatott sztorijára felfűzve. Pont a fent említett problémákra szerettem volna felhívni vele a figyelmet. Én például feltettem az életemet arra az illúzióra, hogy ha lejárok napi két órát edzeni az ország legpatinásabb klubjába, amelyért ráadásul rajongok, az elég lehet ahhoz, hogy nemzetközi szintű játékos legyek.

Pedig a futball művészet, hasonló a zongorázáshoz,

nemcsak a játékvariációk végtelen komplexitásában, hanem a tanulás folyamatában is. A képzés funda­mentális pillére mindkét esetben az érintésszám; minél többet érsz a játékszerhez minél többféle szituációban, annál jobb lesz a játékhelyzet-megoldó képességed. A magyar foci lassú mélyrepülésének eredője, hogy a szocializmusban azokat a gyerekeket, akik előtte napi hat órán át rúgták a labdát a grundon, beterelték az egyesületekbe, ahol már csak két órákat fociztak, de leginkább futottak, azt is sportágidegen tempóban. Az Aranycsapat a Rákosi­-korszakban fejlődött ki, de még a két világháború közötti grundfocikultúra „terméke” volt. Puskásék az utolsó mohikánjai azoknak az időknek, amikor a Duna menti futballkultúra világelsőként előzte az olaszt, a brazilt és az angolt is.

Ezután jött a lejtmenet.

Pontosan. A „…még 50 perc…”-ben látott generáció legtehetségesebb játékosai sem elsősorban a magyar futballképzésnek köszönhetően jutottak el oda, ahova. Dzsudzsák Balázs az édesapja felügyelete mellett egész nap a hátsó kertben rugdosott, Gera Zoli karrierjére egy pokoljárás és egy spirituális élmény nagyobb hatással volt, mint a pedagógiai közeg. Szalai Ádám egyszerre volt az egyik legtehetségesebb, egyszersmind a leggyengébb játékos, amikor Stuttgartba került a magyar képzésben eltöltött évek után, nullánál is kevesebbről építette fel magát. Nagy Ádám teremfocista volt, lemondtak róla nagypályásként. Folytassam?

Megállítható valaha ez a lassú hanyatlás?

A hanyatlás már megállt, az UEFA-rendszerű edzőképzés utánpótlás-specifikus tudást ad az edzőknek, a filmemben is bemutatott akadémiai modell pedig ötvözni próbálja az egyesületi formát a megfelelő érintésszámmal. De hogy kis nemzetként ott lehetünk-e megint csúcsközelben, mint például a horvátok vagy a portugálok, az kemény kihívás. Kérdés, hogy az én generációm utánpótlásedzői, akik még a szocializmusból megmaradt futballkultúrán nevelkedtek, képesek lesznek-e túllépni azon a szemléleten, ahogyan őket képezték. Mert végső soron minden a foglalkozás minőségén múlik. 

A magyar futball egyik alapvető problémája pél­dául, hogy elfelejtettünk labdát vezetni,

bármilyen abszurdan hangzik is. A magyar játékosok 99 százalékának nincs birtokában a labda, mert az edzők úgy vélték évtizedeken át, hogy ezt nem is kell oktatni, evidensen megy. A hetvenes-nyolcvanas években még két-három lépésenként hozzá tudtak érni a labdához, ott volt a térdük alatt, ma már nincs. És persze ez csak egyetlen apró szimptómája annak, hogy itt egy komplett futballkultúra veszett el, pont az, amit a legnehezebb visszaépíteni. Nem elég edzőnek lenni, mesterkarakternek kell lenni, aki mélyen ismeri a gyerekeket, és egyénre szabja a módszereit. Ez a csapatsportágakban ugyanolyan fontos, mint az egyéniekben.

A Magyarfutball, a 91. perc ezek szerint szintén egyfajta önterápia volt?

Az is, de nem elsősorban magamnak készítem a filmjeimet, hanem a széles közönségnek. Eredetileg irodalomtanár akartam lenni, ez az ismeretterjesztő attitűd azóta is él bennem. József Attilának van egy sora az Eszméletben: „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”. Gyakran éreztem azt, hogy ez átszövi a magyar kulturális gondolkodást, és bár nagyra tartom József Attilát, én ezzel mindig próbálok szembemenni. Bizonyítani akarom, hogy

egy film egyszerre lehet tömegtermék és műalkotás,

amellett, hogy hiteles dokumentáció. Ezek a minőségek nem zárják ki egymást, sőt inkább erősítik.

A streamingcsatornákon újabban nagy keletje van a dokuműfajnak, és nálunk is volt egy sikeres korszaka a hetvenes-nyolcvanas években; vissza lehet hozni?

Mindig elképedek, hogy világszerte mennyivel eredetibbek a dokumentumfilmek, mint a játékfilmek. Hogy mégsem egyenrangú a két műfaj, annak az az oka, hogy a dokumentumtartalmakat fragmentáltan – a hírcsatornákon, közösségi médiumokban – fogyasztjuk, nagy mennyiségben. Így amikor átfogó történetekre vágyunk, inkább fikciót választunk, játékfilmet vagy sorozatokat, amelyek ma már minden műformát überelnek. A hetvenes-nyolcvanas években, amikor még nem volt ilyen információözön, gyakran maga a dokumentáció előbbre való volt, mint a szerkesztettség. Ez érvényes szempont, pláne egy olyan korszakban, amikor a dokumentumfilmek minden kockája egy elnyomó rezsim leleplezése is volt egyben.

Én tudatosan mindig olyan témákat keresek, amiket sodróan, játék­filmes dinamikával lehet elmesélni.

És erre kevés jobb terep van, mint a sport, ahol a közönség és a film könnyen egymásra találhat, hisz a nemzeti ikonográfia kiemelkedő alakjait mutatom be karrierjük virágában.

Ez sokat számít önnek?

Fontos nekem, hogy egy érzelmekre ható, közéleti-politikai vonatkozásoktól mentes, egészséges nemzettudatot sugározzanak a filmjeim. Most, ahogy végiggondolom, mindegyikben többször is elhangzik a Himnusz, és szerintem mindig természetesen fakad a helyzetekből, organikus viszonyt ábrázol a szereplők és a magyarságuk közt. Az én szerepemben kötelességem ezzel kiemelten foglalkozni. Sportolóink történetei identitásképző erőt kell jelentsenek a jövő generáció­i­nak, hisz a filmekben az a legszuperebb, hogy évtizedek múltán is elő lehet venni őket. Fontosnak érzem, hogy sportfilmek készüljenek Magyarországon, és szeretnék ebben hosszú távon egyfajta műhelyként funkcionálni. Tíz éven át dolgoztam szinte egymagam a „…még 50 perc…”-en és az Egy mindenkiért-en. A következő tíz évben szeretnék sokkal inkább csapatember lenni. Most készítünk elő egy dokumentumfilmet Tiszeker Dániel barátommal a magyar kajak-kenuról, illetve egy külföldi stábbal Marco Rossiról, továbbá a Bölöni Lászlóról készülő dokumentumfilmben is közreműködöm majd.

Az Egy mindenkiért-ben van egy nagyon szép jelenet, amikor Áron megy fel a pástra, és közben azt mantrázza magában, hogy „élsportoló vagyok, hivatásom van, azért dolgozom, hogy a hazámnak dicsőséget szerezzek”. Ezt is ön sugallta?

Nem kellett sugalmaznom, magától értetődő volt mindkettőnk számára, hogy ezt a hazafias sportolói credót egy csúcsponti helyzetben ki fogjuk hangosítani. Olyan ez, mint az olimpiai eskü. Romantikus megoldásnak tűnhet, de ugyanannyira realista is, mert Áron valóban merít ezekből az érzelmekből a kulcspillanatokban, Rióban például ő vitte a magyar küldöttség zászlaját, és mélyen megélte az élményt, többször is felmerült a szimbolikája a beszélgetéseinkben. A sport részint a háborúk békés helyettesítésére jött létre. Ma körülbelül tízmillióan élünk Magyar­országon, és

az olimpikonok azok, akik minden magyar nevében megküzdenek a koreai, francia vagy cseh vitézekkel.

Ez a sport lényege – a mi olimpia- és futballcentrikus kultúránkban feltétlenül. Balczó András valahogy úgy fogalmaz a Küldetés című alapműben, hogy „egy sportoló nem létezik a közössége nélkül”. Minden siker – és minden kudarc – közös. Ezért lett a filmünk címe Egy mindenkiért.

Nyitókép: Ficsor Márton

Összesen 10 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés