„Irtózatos életgyilkolás” – így vitáztak az abortuszról a Horthy-korszakban

Parázs vita dúlt a magzatelhajtásról éppen száz éve Magyarországon. Az öndeklarált ellenforradalmi rendszer

mely elsősorban Somogy, Tolna és Baranya vármegyékben volt jellemző, s mely az óvszerhasználattal vagy abortusszal történő, egyetlen fiúutódra törekvő családtervezést jelentette.

Az egyetlen fiúutód értéke az örökölt családi vagyon meg nem oszlása volt. Aradi Ignác polgárdi plébános úgy fogalmazott erről, hogy az egykézés „megfertőzte a falu lakosságának gondolkozását”, a „módos, tehetős gazdák . . . irtóznak attól a gondolattól, hogy haláluk után a vagyon a gyermekek kezén több részre szakadjék, s ezért a vagyon egy kézben maradásának érdekében gondoskodnak arról, hogy egy fiúgyermeknél több ne születhessék”.

Az illegális abortusz ára – valószínűleg a terhesség előrehaladottságának függvényében – kettő és tízezer korona között mozgott 1921-ben, bár a Magyar Közigazgatás 1920 végén arra utalt, hogy vidéken „kuruzslókhoz” és „tiltott szerekhez” is nyúlnak az „irtózatos életgyilkolás” érdekében. 

Míg 1914-ben 209 ezer fő volt a Trianon utáni terület népszaporulata, addig 1918-ban mínusz 221 ezer fő. 1921-es adatok szerint ugyan az egykézést által érintett vármegyék szaporulatszáma szinte megduplázódott a katonák hazatérése, a háborút követő házasodási hullám és a frontot elesett egykék pótlásának szükségessége miatt, azonban a számok tükrében volt ok az aggodalomra.  

Kovács Alajos miniszteri tanácsos 1920-as előadásában kifejtette, hogy 20-25 év múlva – amikor „fajszaporodó korba kellene kerülni annak a sok százezer gyermeknek, akik a háború alatt meg sem születtek” – „katasztrofális” „hanyatlás” fog következni „Azért mindent el kell követnünk, hogy legalább addig biztosítsuk a normális népszaporodást”, és ebben az egykézést fő ellenfélnek jelölte meg.  

Megoldásként arra jutott, hogy „a társadalmi mozgalmaknak állandóan felszínen kell tartania ezt a kérdést, az államnak pedig minden intézkedésébe bele kell vinnie a fajvédelem és fajfenntartás gondolatát, egyrészt kedvezésekkel és kitüntetésekkel, másrészt háttérbeszorításokkal és büntetésekkel”. Kiemelten kezelte még a lelkészek bevonását az abortuszellenes kampányba. Kovács az egyke miatt meg nem születő magyar gyermekek számát évi 95 ezer főre tette. (Soraim írásakor Magyarországon körülbelül évi 30 ezer terhességmegszakítás történt, a csúcs a szocializmusban volt közel 200 ezerrel).

A Néptanítók lapja szerint a falut ugyanolyan „ferde erkölcsi szokások jellemzik”, „a nemi élet szokásos szertelenségei”,  egy hevesi mezőgazdasági felügyelő jelentése, mely szerint körzetében „feltűnően sok a hülye és a torzember” a családon belüli szaporodás valószínűségére derít fényt.

Milotay István útirajzában a magzatjaikat anyagi előnyökért elhajtó parasztasszonyokról írt, „a meddőségről, a magányosságról, az egy holdért és egy portáért remegő, kegyetlen és üres, fásult és sötét szívek számítgatásáról”, illetve egy gazdáról, aki azt mondta neki, hogy „egy lányom van, de azért tessék elhinni, már most bánom”.  

Kovács Emil kisgazda politikus szerint a nők „meddőségért epekednek”  Angyalföldön, Erdei Ferenc pedig arról írt, hogy a „könnyebb felfogású” parasztasszonyok kíméletlenül „veszni hagyják” a beteg gyerekeket. Kiss Lajos néprajzkutató a nem kívánt gyerekek budiba dobásának vidéki gyakorlatáról tett említést Szegény emberek élete című könyvében.  A gyermekelhajtások aránya ráadásul éppen a legkatolikusabb vármegyékben volt a legmagasabb.  

A kormányzó 1920 késő nyarán arról beszélt, hogy bár „népünk egy része az egyke-rendszer híve volt”, most „egészséges generációkra van szükségünk, mert kevesen vagyunk”.  

Többek között az egyke elleni harcot tűzte ki céljaként a Faluszövetség, mely 1920 májusában alakult, elnöke maga Horthy, vezetője pedig Rubinek Gyula – az első Teleki-kormány földművelésügyi minisztere – volt. A Faluszövetség 1923-as előadásán Lovrich József egyetemi orvostanár részéről elhangzott, hogy „a klinikák tele vannak olyan asszonyokkal”, akik a „tiltott műtétet” akarják, és „az abortusz” továbbra is a „fajmagyar vidékek . . . kiveszését” okozó betegség”.  

Széles Sándor református lelkész ugyanekkor kifejtette, hogy a gyermekelhajtás és a születésszabályozás a magyar hálószobák „sötét bűne”, „néppusztító divat”. Zemplényi Lászlóné, az Uj Barázda cikkírója szerint pedig „az egykés vagy egyse családok ijesztően sokasodnak”.  

A retorika tükrében meglepő, hogy az egyetlen ellenforradalmi, abortusszal kapcsolatos kormányintézkedés az az 1921-es igazságügyi rendelet volt, mely a fogházak orvosainak bérét emelte elvégzett abortusz esetében. A kormány ugyan Birtha József – korábban az egyke ellen több munkát is publikáló lévai menekült református lelkész – személyében gyermekvédelmi kormánybiztost nevezett ki 1921 nyarán, ám Thúry Zsigmond kiskunhalasi tanár egy cikkében már külön egykeügyi kormánybiztost akart látni. Ez azonban sosem történt meg.

A frissen visszaszerzett Pécsre látogató Horthyt Széles Sándor gyüdi református lelkész figyelmeztette arra, hogy ha nem számolják fel az egykét Baranyában, a szerbek kilakhatják a magyarokat.  

Jellemző történet: 1921 nyarán csendőrök vitték el a fejérmegyei Polgárdi körorvosát, Somogyi Nátánt, aki asszisztense segítségével több száz illegális abortusz hajtott végre a településen. Mint a megdöbbent jobboldali Új Nemzedék megjegyezte, a férjek „valamennyi esetben tudtak feleségük és az orvos közti kapcsolatról” – tudniillik az abortuszok végzéséről –, és mikor letartóztatták Somogyit, „a polgárdiak ki akarták szabadítani az orvost”, a tömegek végül „erélyesen” kellett feloszlatni.  

Igaz, más orvosok inkább a kurzus véleményét osztották. Prohászka Ottokár naplójában 1921 áprilisában mindenfajta kommentár nélkül osztotta meg a következő történetet: „A volt székesfehérvárcsurgói grófi orvos az egykét üldözte, s a faluban él az emléke. Egyszer elhívták egy gyermekét elhajtó asszonyhoz, aki vérében fetrengett. A küszöbön megállt s ordította: »Dögölj meg, aki az Isten ajándékával így tettél!« Nem ment be hozzá; mire Csákberényből hívták az orvost, meghalt az asszony”.  

Hasonlóan kemény véleményen volt a konzervatív-liberális lapszerkesztő Rákosi Jenő, aki „Dunántúli” álnevén arról írt saját lapjába, hogy „meg kell bélyegezni a községet [ahol dívik az egykézés], a többi világtól – mint a járványos helyet – el kell különíteni. Vásárra ne járhassanak, a városba be ne eresztessenek. Hirdettessenek ki az egész országban, mint bélpoklosok, kiknek másunnan férjhez lányt nem szabad adni, csak lányai mehessenek férjhez máshová is, ha megvezekeltek és szükség esetén egyházi interdiktum alá kell őket vetni. Szodoma és Gomorrha tüze és semmiféle fűz nem elég neki és az országos kormány kötelessége rájok szabadítani ezt a tüzet”.  

Talán jellemző, hogy véleményét mégsem vállalta fel névvel.

Nyitókép: gyerekek a budapesti, Százados úti telepen 1923-ban (Fortepan / Lakatos Mária)