És nem lehet igaza a magyar kormánynak, hogy határkerítést épít, nem tekinti menekültnek a több biztonságos országon át Röszkéig menetelő tömegeket, de szó nélkül szélesre tárja a kapukat a szomszédos Ukrajnából érkező családok előtt. Mindeközben
a brit kormányt, ha nem vigyáz, a Temze fenekére húzza a bölcsek köve, amikor repülővel szállítja vissza az illegális migránsokat a kibocsájtó országokba.
Így vagyunk mi az igazunkkal a világ e felén, ahova letett minket az Ég. Sovány vigasz lenne persze a saját vállunkat veregetni, ha közben a szakadékba tántorgó „Nyugat” a bokánkra köti a heveder másik végét. Még ha igaz is, hogy az elmúlt 100 év legjelentősebb fejlődését produkálta az utóbbi évtizedben Magyarország, akkor sem tudná egyelőre megtartani London, Párizs, és legfőképp Berlin tehetetlen testét.
Napi szinten sorjáznak az újabb és újabb nyugati parolák Valóság Nagybácsival, kezdve Ukrajna ellenálló képességének túlbecsülésétől egészen Ursula von der Leyen elkerekedett szeméig, aki elfelejteni látszik a büntetőintézkedések azonnali hatásának hangoztatását, és legutóbb már csak azzal tudta menteni a hat szankciós csomag értelmét, hogy „Oroszország gazdasága lassan, de biztosan romlik”.
Sajnos az európai közösség gazdaságainak nincs ideje addig malmozni, amíg Moszkva államcsődöt jelent, így kénytelenek lesznek megfogadni Henry Kissinger intelmeit, aki zivatarosabb évtizedeket élt meg a világpolitikában, mint amilyen az unió jelenlegi vezetői közül bárki életének legrosszabb napja volt. A korábbi amerikai külügyminiszter nem felmenteni akarja a támadókat, és azt sem állítja, hogy ne Moszkva lenne az agresszor e helyzetben, de arra figyelmeztet, hogy