A Király és az Ezredes - ELVIS kritika

2022. június 28. 15:00
Baz Luhrmann rendező nálam külön kategóriát képvisel. A Moulin Rouge! filmje a Top5 favoritjaim között szerepel. Már a Rómeó és Júlia adaptációjával is lenyűgözött, de ahogy kedvenc festőm, Toulouse-Lautrec világát a korabeli Párizs díszleteiben a modern popkultúrával ötvözte, az egészen lenyűgöző. Új filmje, az Elvis két és félórás óda a Királyról, amely a kedvenc filmem státuszát még éppen nem fenyegeti, de egy olyan egyedülálló moziélmény, amit csak az ausztrál rendező képes adni a nézőinek

Dudás Viktor írása

Baz Luhrmann talán az egyik legfékezhetetlenebb maximalista, akit a filmművészet valaha ismert. Olyan egyéni vizualitással megáldott alkotó, akinek a kidolgozott képei, a vágásai, a filmjeinek a tempója senki máshoz nem foghatóak. Lelkesebb pillanataimban szoktam mondani: a Moulin Rouge! alig hat perces „Roxanne-jelenetében” több vágás és plán van, mint három átlag magyar játékfilmben együttvéve. (Milyen csodálatra méltó az eredmény, ha egy alkotó végiggondolja miként tudja a filmkészítés együttes eszköztárát a dramaturgia kifejtésének a szolgálatába állítani!)

Az Elvis még a vörös függönyös-trilógiája – Kötelező táncok, Rómeó és Júlia, Moulin Rouge! – lezáró darabjánál is anarchikusabb vizualitású. Már a film első kockáinál olyan varázslatban részesülünk, amely a filmidő egésze alatt képes rabul ejteni a nézőt. Mindezt teszi egy olyan főhős történetének az elmesélésekor, akinek életéről – és haláláról – már mindent tudunk. Számtalan film mutatta meg a főhőst, vagy élete kiragadott momentumait, és akihez minden generációnak vannak hozzáköthető élményei, viszonyulása.

A közelmúltban szerepelt a vásznakon néhány zenei témájú életrajzi film, amelyek nyilván közrejátszottak az Elvis létrejöttében, miközben elvárást is támasztottak a nézőkben az ilyen típusú filmek iránt. (Az Elvist követően is érkezik majd még néhány, amelyeket külön keretes írásban szedtem össze alant.) Aki arra számított ezen alkotásoktól, hogy az ideologizált, árnyalt életrajzok helyett a valóságot megmutató katarzisokban részesül, annak nagyrészt csalódnia kellett. Aki ilyen elvárásokkal ül be az Elvisre, most sem lesz maradéktalanul elégedett.

A magam részéről az eredeti Queen zenekar rajongójaként a Bohém rapszódiát is túl felszínesnek találtam, amely sokkal inkább egy idealizált Freddie képet mutatott meg, mintsem a négy ember alkotói közösségét. Nyilván ő volt a legszínesebb és legellentmondásosabb karakter, de Brian, John és Roger méltatlanul háttérbe szorult a filmben. A Rocketman már sokkal kitárulkozóbbra sikerült, lévén Elton és Bernie Taupin kapcsolatának erőssége megfelelő hátteret biztosított az előbbi extravagáns és hedonista életének a bemutatására. Az Aretha Franklinról szóló Respect pedig egy hangsúlyos részletet emelt ki az életműből, amelynek teljessége csak részben ítélhető meg azok számára, akik nem ismerik tizennyolcszoros Grammy-díjas amerikai énekesnő-dalszerző pályafutását. A West Side Story nálam szintén alulmúlta várakozásokat, amiről részletesen itt mondtam el a véleményem.

Az Elvis kapcsán már az első pillanattól az tartott lázban, hogy (egyik) kedvenc rendezőm miként viszi vászonra saját Elvis adaptációját. Hogyan használja egyedi látásmódját és történetmesélési eszközeit egy jól ismert történetben, amit sokszor és sokan vittek már filmre? Az eredmény lenyűgözőre sikerült!

Több mint két órára úgy a moziszékbe ragasztott, hogy utána se nagyon akartam felállni belőle.

A film nyilván egy idealizált Elvis képet tár elénk – bár a rendező ennél részletesebb életrajzot forgatott, amit majd egy hosszabb változatban láthatunk; ennek részleteit egy másik keretes írásban foglaltam össze alant. Luhrmann víziója az Elvis rajongók legnagyobb közös halmazát vette célba a zenei ikon iránti nosztalgiát erősítve. A katarzist az előadó és a menedzsere, a jó és a gonosz szembenállására helyezte. A Király és az Ezredes figurája közötti se veled, se nélküled viszonyt ez utóbbi monológjai – a remek Tom Hanks megformálása – keresztül követjük végig. Hangsúlyos jelenetek mutatják meg a Király életének fontosabb élethelyzeteit, hogy azokban kik vették körül és miként gyakoroltak rá hatást. Hol volt az Ezredes felbukkanása előtt, majd miként és hova jutott általa. Számomra a film tragédiája, hogy egy olyan ikonikus karakter, mint Elvis, hogyan került egy manipulatív embernek az árnyékába, aki teljesen behálózta és rabul ejtette

Szívfacsaró látni, hogy még a Király is kénytelen volt meghajolni egy olyan valaki akarata előtt, aki csak kihasználta.

Parker ezredes számomra egyértelmű bűnbakká válik a filmben, aki felismerte kliense gyenge pontját, és kegyetlenül kizsákmányolta azon keresztül.

A film újra felveti az örök kérdést: vajon mire jutott volna a sztár a menedzser nélkül, vagy a menedzser a sztár nélkül? Sosem szabad alábecsülni, hogy a menedzser-ügyfél viszony milyen elképesztő torzulásokat tud okozni a résztvevők életében. És itt és most nem csak a pop-szakmát lehet említeni, hanem a Hollywoodot alapjaiban megrázó botrányokat is a közelmúltból, hogy a hazai környezetből felszínre került történeteket ne is említsük.

Sokan hiányolják a mélységet és Elvis identitását a filmből, pedig az nagyon is ott van a vásznon, ami egyben erőteljes kritika a sztárgyár könyörtelen világáról. Vagy beáldozod magad a siker érdekében, vagy élsz ismeretlenül boldogan. A siker és a boldogság nem jár kéz a kézben. Ezt a kérdést Luhrmann már a Moulin Rouge! esetében is boncolgatta, ahol Zidler, az Ezredesnél nyilván kedvesebben, de mégiscsak uralkodott Satine karaktere felett. A sztár tehetetlen kiszolgáltatottsága a Bohém rapszódia és a Rocketman filmekben is abszolút központi probléma, amelynek újabb olvasatát adja az Elvis. A Las Vegas-i kaszinó garázsában zajló szakítás Elvis és az Ezredes között, majd a lakosztályban az apjával folytatott mindent visszarendező beszélgetést követően felmerülhet a kérdés, volt-e Elvisnek valódi identitása, és ha volt, azt vajon mikor vesztette el? Akik rajongunk érte, mennyire a pop-kulturális terméket látjuk, ismerjük, mint inkább az önálló művészt? Persze, lehetett volna ezekről a felvetésekről is filmet készíteni, de Luhrmann nem ezt az utat választotta. Ő Elvis arra a felvetésére kereste a választ, amikor azt mondja:

„Hamarosan negyven leszek, és senki sem fog emlékezni rám.”

A film ennek a kijelentésnek a csupa nagybetűs cáfolata – ahogy a plakáton is szerepel: ELVIS. A hagyatéka a mai napig velünk él és kifejti hatását. A dalai, és az általa sikerre vitt szerzemények a mai napig itt vannak velünk hivatkozunk rájuk, újra értelmezzük őket. Ha bárhol, bárki egy magas galléros figurát rajzol dús pajesszal, arról tíz emberből kilencnek biztos Elvis fog az eszébe jutni – a maradék eggyel meg inkább ne játszunk Activity-t.

Az általam itt felsorolt filmek mindegyike külön emlékezetes a főszereplőik alakításairól. Nincs ez másként az Elvis esetében sem, ahol a címszereplőt megformáló Austin Butler szintén külön említést érdemel. A Nickelodeon csatornán és egyéb tini produkciókban pallérozódott színészt legutóbb A holtak nem halnak meg és a Volt egyszer egy… Hollywood filmekben tűnt fel epizód szerepekben, de az itt látható alakítását követően elképesztő karrier vár(hat) rá is. A filmben őt halljuk énekelni és a Király emblematikus táncmozdulatait is elképesztő hűséggel idézte meg minden jelenetben. Az alakítását látva Lisa Marie Presley azt nyilatkozta: „Ha ezért nem kap Oscar-díjat, megeszem a saját lábamat, haha.” Lisa Marie édesanyja, Priscilla is maximális tisztelettel beszélt az alakításról, de nem kell a Presley család tagjának lenni ahhoz, hogy a legrangosabb jelzőkkel illessük azt.

Ha semmi más érdeme nem lenne a filmnek, csak annyi, hogy megismertük általa Austin Butlert, már mindenki jól járt,

de szerencsére a film ennél jóval több élményt nyújt. A stábból külön említést érdemel még Mandy Walker operatőr, aki a rendezővel a Moulin Rouge! után találkozott a Chanel No5:The Film készítésekor, és az Ausztrália filmet már közösen forgatták. Mandy jegyzi operatőrként A számolás joga és a Mulan filmeket is. Az Elvisben látható kameramozgások és látószögek lenyűgözőek, nem lehetett egyszerű menet a kivitelezésük. A magam részéről Oscar-jelölésre számítok, ahogy Donald McAlpine is azt kapott a Vörös malom történetéért. A film tempóját látva nem lehet csodálkozni, hogy a vágást két személy Matt Villa és Jonathan Redmond jegyzi. Mind a ketten A nagy Gatsby alkalmával dolgoztak a rendezővel. Az Oscar-szezon még messze van, de a jelölést az ő esetükben is biztosra veszem. A filmnek van néhány olyan jelenete, amit média órákon sokszor fogok elemezni a diákoknak. Az Elvis egy olyan film, aminek a mozikban van a helye. Egy olyan vizuális és zenei élményekben gazdag emlékezetes utazás, amit csak a filmszínház tud nyújtani a nézőknek. Minden körülmények között érdemes a figyelmünkre.

Hosszabb, részletesebb, teljesebb

Aki velem együtt még több Elvis-élményre vágyik, annak van oka bizakodni. Baz Luhrmann rendező egy interjúban megerősítette, létezik a filmből egy négyórás rendezői változat, amit nagyon szeretne a közönség elé vinni, amint lehetséges. „Annyi minden van még, amit leforgattunk, és szeretnék megmutatni. Például Elvis és a zenekara kapcsolatát, amit le kellett rövidítenem. Elképesztően érdekes, ahogy az Ezredes megszabadul tőlük” - mondta.

A hosszabb változat belemerült Presley „barbiturát-függőségébe és minden más függőségébe is.” Arra is kitér majd, amikor elkezdett fura dolgokat művelni, például amikor elment meglátogatni Nixon elnököt, amely eseményről a közelmúltban egy külön film is készült (Elvis & Nixon, Liza Johnson rendezésében Michael Shannon és Kevin Spacey főszereplésével).

Luhrmann hozzátette, hogy a hosszabb változatban Elvis és első barátnője, Dixie kapcsolatát is tovább vizsgálják, és azt, hogy a vele való szakítás hogyan hatott a személyiségére és a karrierjére egyaránt. „A szakítást követően rájön, csapdába esett. Zavarba jött, nem igazán értette az okokat, nem találta a helyét. Mindez olyan lyukat ütött Elvis szívében, ami miatt folyamatosan kereste és kutatta a szerelmet, amit a színpadon talált meg, de sehol máshol” – részletezte Luhrmann.
Zenei témájú életrajzi filmek, amelyek hamarosan érkeznek

Dreamgirls, Ray, Bohém rapszódia, a Rocketman, valamint bizonyos mértékig az Mamma Mia!, és a Csillag születik is, hogy csak néhány a közelmúltban bemutatott nagysikerű zenészhez, zenekarhoz köthető életrajzi filmet említsek. A filmek sikere nyilvánvaló étvágyat gerjesztett az álomgyárban, amely csillapítására a közeljövőben érkezik még néhány siker várományos alkotás. Íme:

Maestro
A Csillag születik filmmel nagyon gurító Bradley Cooper a híres zeneszerző és karmester Leonard Bernstein életéről ír, rendez filmet, amelynek a főszerepét is alakítja. A szerényen csak Maestro címre keresztelt filmben partnerei Carey Mulligan, Jeremy Strong és Maya Hawke lesznek, míg a produceri feladatokat Todd Phillips, Martin Scorsese és Steven Spielberg látják el. A film a Netflixre érkezik majd hivatalosan (kb. az év vége felé), de az Oscar esélyek miatt a mozikban is felbukkan majd, igaz ez csak az USA-ban várható.

Like a Virgin
Madonna már régóta szeretne bizonyítani a nagyvásznon is, ami eddig nem sikerült neki maradéktalanul. A saját életéről szóló filmet Erin Cressida Wilson (A titkárnő, A lány a vonaton) íróval közösen fogalmazza, de a rendezői székbe csak saját magát tudja elképzelni. Az előkészületek kapcsán annyit lehet tudni, hogy a főszerepet a kétszeres Emmy-díjas Julia Garner fogja alakítani, akit leginkább az Ozark-sorozatból ismerhetünk.

Dolly Parton-story
A Country zene koronázatlan – valójában többszörösen megkoronázott – nagyasszonyáról Dolly Partonról is tervekben van egy biopic. A 66 éves szakmai karriert felölelő filmben a főszerepet Kristin Chenoweth (Halottnak a csók-sorozat, Glee – Sztárok leszünk-sorozat) alakíthatja, a partnere pedig a visszavonulása előtt talán utoljára szerepet vállaló Jim Carrey lehet.

Godfather of Funk George Clinton-story
Eddie Murphy, aki mindig is szeretett énekelni, és a Dreamgirls filmben ezt igen látványosan bizonyította is, George Clintonról, a Funk zenei stílus meghatározó alakjáról tervez forgatni. Az Amazon Prime Videóval kötött, három produkcióra szóló megállapodásuk első darabjában, Clinton 1940-es évekbeli Észak-Karolinai gyerekkorának történetét meséli el a Parliament és a Funkadelic zenekarok megalakulásáig. Az életrajzi film producere az a John Davies, aki A nevem Dolemite és az Amerikába jöttem 2.-t is jegyzi Murphy-vel.

Bob Marley-story
Évek óta kering a hír egy Bob Marley életrajzi filmről is. Jelen állás szerint a Paramount projektje van a legközelebb a megvalósuláshoz. A főszerepet a Regina King első nagyjátékfilmes rendezésében, az Egy éj Miamiban… Malcolm X-et megformáló Kingsley Ben-Adir kapta meg. A Marley örökösök produceri felügyelete mellett készülő filmet a Richard királyt rendező Reinaldo Marcus Green dirigálja és várhatóan 2024-ben kerül bemutatásra.

Bee Gees-story
Barry, Robin és Maurice Gibb élete, a Bee Gees-story is nagyvászonra kerül. Az eredeti elképzelés szerint a rendezői székbe Kenneth Branagh ült volna, de végül a Szerelemre hangszerelve és a Sing Street rendezője John Carney kapott bizalmat. A projekt nagyon korai fázisban van még, de Barry Gibb lelkesen támogatja a projektet és minden alkalmat megragad, hogy beszélhessen a filmmel kapcsolatos elképzeléseiről.

U2-sorozat
J.J. Abrams a Bad Robot Productions nevű cégével U2-ról szóló forgatókönyvsorozatot fejleszt a Netflix felkérésére. Az egyelőre cím nélküli sorozat társszerzője a Bohém rapszódiát is jegyző Anthony McCarten. A U2 nyitott a projektre és várhatóan aktívan részt is vesznek benne – With Or Without You.

(A nyitóképet, valamint a szövegben szereplő képeket az InterCom bocsátotta rendelkezésünkre)

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés