A hazaárulás szó jelentése évezredek óta egy és ugyanaz

„Ciceró, az antik világ talán legkiemelkedőbb gondolkodója már a Krisztus születése előtti első évszázad derekán arra jutott, hogy

»Egy nemzet képes túlélni bolond vezetőit, még az ambiciózusait is. De nem lehet túlélni a belső hazaárulást! Az ellenség a határokon kevésbé félelmetes, mert ismert, és nyíltan hordja zászlaját. De az árulók határainkon belül mozognak szabadon, az ő ravasz suttogásuk átoson a sikátorokon, kormány folyosóin is hallhatók. Az áruló nem néz ki árulónak, ő a nép nyelvén beszél, a nép arcát, érveit viseli, ő az emberi természet alantasságához szól, ami minden ember szívében titkon mélyen fekszik. Az áruló elrohasztja a nemzet lelkét, titokban éjjel dolgozik, alattomban aláássa a nemzet pilléreit, fertőzi a politikát, hogy ellenállni sem lehet. A gyilkos nem annyira félelmetes. Az áruló maga a pestis járvány.«

A fenti gondolatok megfogalmazása óta évszázadok, sőt évezredek teltek el, társadalmi berendezkedések módosultak, generációk politikai eszméi cserélődtek, a »hazaárulás« fogalmi meghatározása viszont mit sem változott. Ciceró szavai korokon átívelően és kíméletlen őszinteséggel szólnak az aljaemberek viselkedéséről, a hazájuk iránti részvétlenek közönyéről, de legfőképpen a jellemtelenek csoportjába tartozók tévhites, ördögi dáridójáról.

Írásomban konkrét számonkérés és felelős megnevezése nélkül közelmúltunk és jelenünk egyes eseményeit visszaidézve a tisztelt Olvasókra bízom annak eldöntését, hogy Magyarország rendszerváltáskori és azt követő évtizedeinek politikai harcmezején milyen eseményeket és tetteket tartanak a patrióta hazaszeretet bizonyítékának, és melyekről gondolják azt, hogy a leginkább közelítenek a Ciceró által megfogalmazott »hazaárulás« definíciójához.

Az 1956-ot követő 33 év szocialista agytágítása után, nem megfeledkezve az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok »baráti« öleléséről, felteszem a kérdést, hogy »hazaárulást«, vagy a »haza védelmét« jelentette-e a Fideszt 1988-ban létrehozó 37 fiatal reformer halálugrása az egypártrendszer monopóliumával szemben.

A rendszerváltást „módszerváltássá” maszkírozó minden egyéb résztvevő ez irányú tevőleges ténykedése megfeleltethető-e a lassú és komótos »hazaárulás« fogalmának? Lehet-e felelősséget nem vállalva csak kicsit ártani, vagy épp a sok-sok kis apró kompromisszum és módszertani megalkuvás összegződése vezetett odáig, hogy még napjainkban is a múlt árnyaival és kétes identitású, szavatosságukat vesztett embereivel kell megküzdenünk?

A folyamatában negyedszer is kétharmados győzelmet elérő kormánypártok magyar érdekeket szem előtt tartó, bármilyen nemzetközi ellenszél dacára vállalt érdekérvényesítése jelenti-e a cicerói meghatározást, vagy hazánk mesterségesen gerjesztett lejáratása, egyesek folytonosan külső szempontoknak való görcsös megfelelése, a nemzeti minimum elvárhatóságát is felrúgó árulkodók és feljelentgetők magatartása az, ami fedi az ókori bölcs sorait?”