A puszta egyszerűség örök éneke – Húszéves erdélyi fotográfiák

2022. június 24. 13:32

Muray Gábor

„Nyakas parasztok!” – ad egy hatalmas tockost Makovecz Imre, és visszacsúsztatja a képeimet az asztalára. Sajog a nyakam, de már érzem, hogy vállalni fogja. Éppen arra kértem fel ugyanis, hogy tartsa meg a kiállításom megnyitóját. 2002 tavasza: az utcáról estem be hozzá, egy senki vagyok, névtelen kölyök a Pázmányról, aki Erdélyben fotózgat. Hogy így, ismeretlenül felkerestem, már önmagában is bátorságra vall, az viszont végképp, hogy olyan kiállításra hívom, amely a Pázmány bölcsészkarának piliscsabai kampuszán lesz. Ahová ő évek óta ki sem teszi a lábát: összekülönbözött az építész az építtetővel. Rám néz a szemüvege felett, a jellegzetesen szigorú makoveczi tekintet mosolyra vált: „Vállalom!”

Nem ez az első tockos. Néhány nyárral korábban, ahogy egy csíkszent­domokosi gombatermesztő családnál ülök immár harmadszor, a családfő a pálinkaillatú délutánban végre nekem szegezi a kérdést: s akkor melyiket viszed? Gyönyörű naivitással bámulok rá. Fogalmam sincs, mire gondol, tény, hogy három szép lánya van, mondhatnám, hogy én csak egyfajta etno- és szociografikusi érzékenységgel – a fotográfus kíváncsiságával – fogadtam el az elmúlt három nap három ebédmeghívását, de jobbnak látom iszkolni. A tockost nem úszom meg, egy gombagyűjtő rekesz is repül utánam.

A méltóság és alázat, amellyel a székelyek a történelem pofonjait viselik”

Ekkor értem meg először, tizenkilenc évesen, hogy a Székelyföldön nem csak a medve nem játék. Évekkel később, amikor a szilveszterre Olasz­országból hazatartó románok magyarverésbe kezdenek a Corona nemzetközi gyorsvonat zakatoló sötétjében, már nem is csodálkozom a pofonokon. Pedig fájnak. Mindegy: Erdélyért meg kell küzdeni.

A Székelyföldön nem csak a medve nem játék”

Nyitókép és fotók: Muray Gábor

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés