Karácsonyi könyvajánló: Gulliver zsebórája
Száraz Miklós György bő negyedszázada van jelen az irodalmi életben.
Győrffy Ákos írása a Mandiner hetilapban.
Az idén hatvanéves költő-esszéíró Végh Attilának nemrég jelent meg a kilencedik verseskötete. Ezzel a száraz tényközléssel nyilván nem mozgatom meg senki fantáziáját, talán csak annyiban, hogy kilenc verseskötet már nyilvánvalóan kirajzol valamiféle ívet, bár ezeket az íveket költők esetében igencsak nehéz meghatározni. Végh esetében is nehéz, de nála azért nehéz, mert első kötetének megjelenése óta (Az ügyész sétája, 1999) karakteres, jól felismerhető hangja van, a hanghoz pedig olyan irányultság tartozik, amely negyedszázad elteltével is határozottan felismerhető. Véghnek is megvan a maga nagy témája, amelytől nem tágít, s ez a nagy témája adja szinte minden versének kötőanyagát. Némiképp leegyszerűsítve arról van szó nála, hogy milyen az ember viszonya a léthez, megismerhető-e a létezés innen, a szűkös emberi koordináta-rendszerből nézve. Végh úgy beszél ezekről az alapkérdésekről, hogy közben mégsem válik fennköltté vagy tudálékossá, van humora, iróniája, nem ájul el a saját zsenialitásától. Ebben az új kötetben mintha lenne egyfajta összegző szándék, a közelgő elmúlással való szembenézés újra és újra előkerül. A címadó vers sűríti mindezt a legszebben, amelyben az elsüllyedt, mégis örökkévaló múltról beszél, s lehetne még említeni jó néhány darabot a kötetből, amely megállítja az olvasót. Végh nem szemérmes költő, nem rejti véka alá a testi vágyakat, testi bajokat, nem tesz úgy, mintha kizárólag a szellem légritka magasságaiban időzne. Mondhatnám, hogy az öregség ennek a kötetnek a rejtett középpontja, a távolodás melankóliája. De szó sincs itt rezignációról, beletörődésről, sőt. A kötetet nyitó A holdalatti mozgalom című vers például minden, csak nem egy élettől búcsúzó költői program. A Transzbeton arról a világról beszél, amely egyre mélyebbre süllyed bennünk.