Reális veszély egy ukrán konfliktusból kiinduló atomháború?

2022. május 11. 7:05
A nagy kérdés az, hogy meddig tudnak és akarnak elmenni a háborúzó felek azon a lépcsőn, amelynek utolsó fokán a csatamezőn bevetett tömegpusztító fegyverek találhatóak.

Folytatódik biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész szerzőnk, Somkuti Bálint Háború, közelről cikksorozata az ukrajnai háború legfontosabb, legérdekesebb aspektusairól és tanulságairól. 

***

Előző cikkemben egy újabb hideg-, illetve világháború kirobbanásának esélyeit latolgattam, azonban az ukrán konfliktus elhúzódásával párhuzamosan egyre többször kerülnek elő a nukleáris fegyverek, illetve bevetésük esélyeinek latolgatása. 

Mindeközben egyre sűrűbben esik szó egy rég elfeledettnek hitt fogalomról: a MAD-ról. A három betű biztonságpolitikai szövegkörnyezetben a Mutually Assured Destruction, azaz a kölcsönösen garantált megsemmisítés fogalmát jelenti.

Ez az „őrült” jelentésű angol szó tökéletesen kifejezte a hadászati tömegpusztító fegyverek lényegét.

Őrült, aki használja őket, és bevetésük garantált megsemmisülést hozna nemcsak használóikra, hanem az egész világra. Az Egyesült Államok vezette Nyugat és a Szovjetunió által vasmarokkal irányított Kelet közötti feszültség éppen az atomfegyvereknek köszönhetően nem csapott át egy tényleges háborúba.

Nem tévedés tehát a hidegháborút egy hosszú nukleáris békének tartani, amelyet a két oldalon felhalmozott, óriási és őrült mennyiségű robbanófej garantált. Ez utóbbi nem költői túlzás, az USA 23 ezer nukleáris fegyverrel, míg a Szovjetunió 39 ezer (!) darabbal rendelkezett a nyolcvanas évekre, amellyel többszörösen képesek lettek volna elpusztítani a Földet. Nem véletlen, hogy 45 év alatt nem robbant ki közvetlen konfliktus a nagyhatalmak között.     

Természetesen a tömegpusztító fegyverek – magyar betűszóval TÖPFE – körébe nemcsak az abszolút tabut képező atomfegyverek, hanem a vegyi, biológiai és radiológiai eszközök is beletartoznak, együtt alkotva a CBRN (Chemical, Biological, Radiological, Nuclear) csoportot. Ezeket a válogatás nélkül pusztító eszközöket különböző nemzetközi megállapodások sorával

igyekeztek már a hidegháború alatt korlátozni, több-kevesebb eredménnyel.

A mára nagyrészt feledésbe merült SALT-I és -II megállapodások, valamint az őket felváltó START szerződések nyomán a nukleáris robbanó fejek száma drasztikusan csökkent. Hivatalos nyilatkozatok szerint úgy az USA, mind Oroszország 1600 körüli bevetésre kész, és 2-3 000 tartalékban lévő robbanófejjel rendelkezik. Ez persze még mindig iszonyatos pusztítóerőt jelent, azonban 100 darab amerikai töltet kivételével ezek az eszközök nagy hatótávolságú, úgynevezett hadászati fegyverekre, szárazföldi és tengeri indítású rakétákra, és kisebb részt bombázókra vannak „felszerelve”. 

A többi tömegpusztító fegyver jelentős részét sikerült különböző megállapodások nyomán minimális mértékűre csökkenteni, különösen az elméletileg teljesen felszámolt biológiai fegyverekét, bár nyilván mindkét érintett hatalom (USA és Oroszország) továbbra is folytat valamilyen kutatást ezen a területen is.

Ami miatt mégis fontosak ezek az eszközök, az az úgynevezett eszkalációs lépcső.

Bár a különböző vezetők elme- és egészségügyi állapotáról szóló hírek ellenére egyikük sem egyedül dönt használatukról, egy romló katonai helyzet mégis igazolhatja bevetésüket, elsősorban orosz részről.

De vegyük csak végig, hogy is néz ki ez az eszkalációs lépcső! A számos elkövetett súlyos hiba ellenére az orosz vezetés egy területen – legalábbis a nyilvános forrásokból elérhető hírek alapján – terv szerint halad, ez pedig pont az eszkaláció/deeszkaláció, azaz a feszültség fokozásának és csökkentésének kérdése.  

Jól látható, hogy az idő múlásával a kezdeti könnyűfegyverzetű és inkább megszálló, megfélemlítő céllal féllépő egységek és módszerek helyét fokozatosan vette át a hagyományos, tűzerő központú megközelítés. A korábbi, az ukrán védelem mélységébe mért, inkább pszichológiai hatást kiváltani szándékozó légitámadásokat is

fokozatosan váltotta fel az infrastruktúra tervszerű pusztítása,

ideértve a kárpátaljai transzformátor állomást ért csapást is. Fentiek mindegyike lehetővé tette volna, hogy kedvező politikai fejlemények esetén minimalizálni lehessen az okozott károkat. Különösen úgy, hogy az orosz vezetés szerint minden terv szerint halad. 

De akkor mégis honnan erednek a nukleáris háború rémképei? A tömegpusztító fegyverek használatát elutasító, kívülről eldönthetetlen komolyságú ígéretek ellenére ugyanis fennáll a veszélye, hogy az oroszok mégis bevetnek ilyen eszközt. A szinte számolatlanul öntött nyugati fegyverek, az átadott felderítési információk, a katonai tanácsadók és az orosz agresszorral szemben hazájukat védő, bátor és elszánt ukrán katonák akár széleskörű visszavonulásra is kényszeríthetik a támadókat. Vagy – bár a hírek szerint nincsenek jó helyzetben – az Azovsztal védői is sokáig kitarthatnak a gyár kazamatáiban.

A fokozódó emberveszteségek miatt egyre kétségbeesettebb orosz katonai vezetők akár harci gázt is bevethetnek a védők ellen. Vagy – és sajnos ez is reális veszély, akár a mai napig vitatott szíriai vegyi támadásokhoz hasonlóan – a nemzetközi sajtó és/vagy az ukrán vezetés is megvádolhatja ezzel az oroszokat. Ez nagyon veszélyes precedens lehetne, és hasonló lépésre sarkallhatná az Egyesült Államok vezette NATO-t is. Egy ilyen feszült helyzetben, egy általános orosz visszavonulás esetén nem elképzelhetetlen, hogy a nyilatkozatok ellenére harcászati atomcsapást mérne az orosz fél. Putyin elnök számára ugyanis egy katonai vereség vagy annak látszata akár hatalmának megingásához, sőt elvesztéséhez is vezethet,

amelyet nyilvánvalóan minden áron el fog kerülni, kerül, amibe kerül. 

És itt jön képbe azonban a kíméletlen (és civil szemmel érzéketlen) katonai logika.

Fenti helyzetben ugyanis elképzelhető sajnos egy csatamezőre mért, korlátozott, harcászati vegyi fegyverrel vagy nukleáris eszközzel mért támadás. Ez ugyanis még mindig nem egyenlő egy civil célpontot, például egy várost ért hadászati atomcsapással. Ez utóbbira ugyanis nem lehet másképp válaszolni, mint hasonló támadással, ugyanis egy ilyen barbár tettet nem úszhat meg büntetlenül az elkövető, ez utóbbi pedig egy globális atomháborút jelentene, amelyet nem lehet megnyerni.

Úgy vélem az előzőekben bemutatottak miatt nagyon valószínűtlen egy ilyen forgatókönyv bekövetkezése, és felelőtlenség is ezzel riogatni. Már így is magasra csapnak mindkét oldalon a lakosság érzelmei, és egy felbőszített közvélemény olyan döntésbe is belekényszerítheti a politikai döntéshozókat, amely szembemegy minden külpolitikai és katonai logikával. Ezzel szemben sajnos egy tömegpusztító fegyverekkel végrehajtott harcászati csapás esetén, várhatóan „mindössze” az eddig meglehetősen passzív nemzetközi közvélemény rosszallásával kell számolnia az orosz vezetésnek.

Összefoglalva a fentieket: az igazi kérdés véleményem szerint nem egy globális nukleáris háború kirobbanása, amely egyértelműen egyik félnek sem áll érdekében.

A kölcsönös elrettentés ugyanis szerencsére még működik.

Nem, a nagy kérdés az, hogy meddig tud és akar elmenni mindkét fél azon a lépcsőn, amelynek utolsó fokán a csatamezőn bevetett tömegpusztító fegyverek találhatóak. 

Nyitófotó: korai atombomba-kísérlet (Wikipedia, Library of Congress)

Összesen 154 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Semmiesetresem!

Semmiesetresem!

Inkább a háború kitervelőit kellene kilőni az űrbe.

Józan ész és Kína visszafogottságának következtében egyelőre maradt egy elszerencsétlenkedett anschluss szintjén az ügy.

Putyin visszaszerzi minimum Kelet Ukrajnat.
A vilag ezt vagy elfogadja, vagy nem lesz vilag.

Először csak az volt elképzelhetetlen, h. Oroszország katonai megoldást vállal a biztonsági problémáira.

Azután az, h. egy háborúba, aminek mindkét résztvevőjéhez a Nyugatot minek is fűzné szimpátia, a Nyugat, a NATO tagok nagyobbik része élen az USA-val, beszáll. A fegyverszállítás, a kiképzés, tanácsadás, információ szerzés és az információ megosztása ezt jelenti, a teljes nyugati, régóta egyszínű sajtó Ukrajna mellé állásával megtetézve. Most kiderül, Ukrajna újjáépítése közös EU projekt lenne, kölcsönből, amiért a tagországok lennének a kezesek. Kicsik, nagyok, szegények és gazdagok, egységesen, bár talán különböző mértékben.

Fele ennyi nyugati segítséggel ugyan Ukrajna elvesztené azt, amivel bizonyítottan NEM tudott élni, a teljes D-i, K-i sávját az országnak, ahol egyébként az orosz ajkú lakosság jellemző, eddig megalázó kisebbségi sorba taszítva, de a háborúnak vége lenne.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés