Már megint nincs ellenzékünk

Április negyedike, hajnali egy. Ültem az áttévézett választási éjszaka után a Gazdagréti Szent Angyalok-templom tövében, a vezetőülésről kifordulva majszoltam a jobb híján beszerzett életmentő mekit, néztem le az elveszett, de gyönyörű alvó Budára, és hallgattam, mint mindig, amikor valami feldolgozhatatlanul jó dolog történik, a Schola Hungarica magyar Te Deumát. És megütött a sor, ami mindig megüt győzelem, hála és siker esetén.

Uramatyám, de nehéz lesz most szerénynek lenni.

Egyfajta népi rítus ez a konzervatív értelmiség körében, hogy négyévente megjósoljuk: most már nem lesz kétharmad, tutifix, örüljünk, ha a Fidesz átlendül valahogy a száz mandátumon. Aztán mindig megvan. Most is megvan, és nagyobb, mint valaha, pedig mindenki, de tényleg mindenki összefogott azért, hogy ne legyen meg.

hát még kormányozni.

Igazuk van.

Csak így már tizenhat éve nincs sem fék, sem ellensúly. Egyedül viszi ez az egyébként hallatlanul tehetséges csapat az országot tizenkét éve, és senki nincs, aki hathatósan oldalba rúgná őket politikailag, amikor hibáznak. És most négy évig megint nem lesz.

Fájdalmas lehet a vereség, de én a minket kormányzókért jobban aggódom. Hatalmas lelki teher a korlátlan győzelem.

Ha viszont egy felemás korlát, egy nadrágfék vagy pinduri ellensúly mégiscsak bejutott a rendszerbe, az a centrális erőtér és a Mi Hazánk. Újra van a Fidesznek jobbról ellenzéke – a nyugati média befejezheti végre a magyar kormánypártok állandó szélsőjobbozását, és féltheti inkább a Mi Hazánktól a magyarországi tibeti meleg bálnákat.

Ártani fog a Fidesznek az is, ha túl közel megy a Mi Hazánkhoz; de az is, ha letér a jobboldali magszavazók szerint helyes útról, és mondjuk nekiáll maszkokkal hadonászni, mert az eddigi légüres tér után számukra legalábbis ott lesz egy protestcélokra kitűnő formáció.

Tehát ha a kétharmad meg is maradt, legalább az egyharmad már ott van, ahol lennie kell: egyszerre két oldalon.

sok sikert minden idők legkisebb töpörödött törpördög-Jobbikjának, szervezeti atomkatasztrófára felkészül Dunaújváros.

És van még egy ellensúly: az, hogy százharmincöt (plusz Herr Ritter) mandátum mögül már nem lehet magyarázkodni nehéz ügyek megoldatlansága miatt. Nincs olyan nehéz ügy, aminek hatékony fideszes megoldására ne adtak volna most a magyarok egy kolosszális erejű felhatalmazást, úgyhogy a politikusoknak mindig csak fejfájást, népszerűséget pedig sohasem hozó klasszikus magyar válságövezetet, az oktatást bizony el kell kezdeni rendbe rakni sürgősen, különben négy év múlva a proletárdiktatúra bevezeti önmagát.

És ott a külvilág eddig ismert formájának atomokra hullása, az EU, a V4, az energetika, a gazdaság – talán az iszonyatos mennyiségű és nehézségű feladat segít majd a hihetetlen felhatalmazást kapott jobboldalnak,

Tragikomikus, hogy már az ellenzéket is feladatokban meg külső technikai körülményekben kell keresni, és hogy a magamfajta konzervatív demokratának nem az állítólag jogállamiatlan Fidesztől kell féltenie a magyar demokráciát, hanem attól az ellenzéktől, amely egyszerűen nem hajlandó betölteni a szerepét. De sajnos ez van.

A tegnapelőtt reggel még messiásként tündöklő Márki-Zay Péterről még éjfél előtt beismerte minden szövetségese, hogy többek között mindenre is alkalmatlan, és a nyugati világ legalkalmatlanabb vezetőjétől mindössze annyi különbözteti meg, hogy a Biri néniről szóló végeláthatatlan meséit kicsit straffabbul tudja lekerekíteni, mint Joe Biden a Corn Popot. Azaz pont harminc évvel fiatalabban egy egészen kicsit kevésbé demens. Szuper.

Aki meg nem őt hibáztatja, az azonnal rávágja megfejtésként a propagandát. Mintha a köztévé siralmas nézettségi adataiból meg a jobboldali média összteljesítményéből következne az, hogy 2,8 millióan szavaztak a Fideszre, és mintha a Facebookról letiltott, médiafelületet alig kapó Mi Hazánk háromszázezer szavazója is a propagandából kapta volna a fényt.

Tehát véletlenül sem az a gond, hogy egy 2006-ban erőszak áldozatául esett ország jobbosai soha nem fognak leszavazni Gyurcsány Ferencre; nem az a gond, hogy az ellenzék külpolitikai géniuszainak láthatóan sokkal fontosabb Volodimir Zelenszkij mosolya, mint a megfizethető benzin, egyáltalán egy működő ország; nem az a gond, hogy a magyarok bizony milliószám nem tartják „érvénytelen kérdésnek” azt, hogy legyünk-e bevándorlóország, meg hogy tele lehet-e beszélni genderszeméttel a gyerekek fejét. Nem az a gond, hogy a korrupciózás sulykolása mellett az ország népe szinte csak a fejlődést látja szerte a vidéken; nem az a gond, hogy ha az ellenzéken múlna, mi is FFP2-es maszkban fulladoznánk mindenhol, mint az osztrákok; nem az a gond, hogy dráguló fokhagymával meg inflációval kampányolni akkor, amikor a kapitalista világgazdaság történelmének legnagyobb élelmiszer-drágulása elé néz, tökéletes szamárság.

Ők nézik hülyének a magyarokat, nem a jobboldal.

Hogy enné meg a szú, ebben a ciklusban sem lesz ellenzékünk.

Kénytelen lesz a jobboldal majd magától szerénynek lenni.

Nyitófotó: MTI