Kusai felhívja a figyelmet arra, hogy „először fordul elő a gyarmatosítás óta, hogy nem mi határozzuk meg Afrika, Ázsia, Latin-Amerika egyes országainak gazdasági, politikai és egyéb döntéseit.”
A kínai segítség ára
Arra a kérdésre, hogy Kína mennyire fogja megkérni segítségének árát, Kusai Sándor úgy válaszolt, „annyira, amennyire racionálisan meg tudja”. A volt nagykövet azonban
nem látja monolit, homogén tömbnek a kínai politikát,
szerinte ott is megtalálható az orosz elit szilovik-technokrata kettősségéhez hasonló megosztottság: az elit egyik része nemzetbiztonsági, stratégiai szempontok mentén gondolkozik, szerintük Kína semmiképpen nem engedheti Oroszország vereségét, nagyhatalmi megsemmisülését, mert akkor egyedül marad Amerika és az egyesült Nyugat nyomásával szemben, Oroszország pedig az utolsó gát, amely megakadályozza azt, hogy a Nyugat teljes erejével Kína ellen forduljon.
A másik oldalon ugyanakkor ott vannak a nemzeti tőkések, akiknek érdekei a világgazdaságban, világkereskedelemhez való hozzáféréshez kötődnek. Ők nem akarnak szakítani a Nyugattal, és nem akarja ezt az időközben létrejött „komprádor társadalmi csoport” sem, amely a Kínában befektető vállalatok menedzsereiből áll. Azt azonban biztosra veszi a szakember, hogy az oroszországi 5G-hálózatot a Huawei fogja kiépíteni.
Bár Salát felveti annak lehetőségét, hogy a kínai stratégiai döntés Oroszország támogatásáról vagy magára hagyásáról kitolódhat az őszi tisztújító pártkongresszusig, Kusai szerint „a történelem menete nem fogja hagyni, hogy ezt a kérdést odáig húzzák.”
Salát ezért rákérdezett arra is, hogy honnan fogjuk tudni, hogy ez a döntés megszületett. Kusai felsorol néhány konkrét jelet, amiből
látni fogjuk, Oroszország támogatása vagy magára hagyása mellett döntött-e Kína.
„Kína a nála gyártott repülőalkatrészeket az orosz polgári légiforgalomnak tovább szállítja-e jüanért, nem dollárért. Kína milyen más orosz nyersanyagok importjában old fel korlátozásokat, illetve növeli azt” – sorolja Kusai, utalva például az autóipar számára nélkülözhetetlen palládiumra, amelynek exportját Oroszország hamarosan korlátozhatja.
„Ha a másik döntés születik, akkor azt fogjuk látni, hogy ezek az orosz gazdaság számára legalábbis rövidtávon, a legsúlyosabb szankciós lépések enyhítésére kulcsfontosságú lépések nem történnek meg” – magyarázza Kusai, aki szerint ebben az esetben „rövid távon elengedik Oroszország kezét, és inkább más módon készülnek fel arra, ami Oroszország bukása után egy nappal, egy héttel, egy hónappal rájuk vár az amerikai nyomás fokozódása révén”, és a döntés ezen kimenetelére utalhat, ha az Egyesült Államok bármilyen Kínával kapcsolatos szankciót enyhít.
Ellenben ha olyan döntések jönnek majd Washingtonból, hogy a kínai techvállalatok ellen korlátozások kerülnek bevezetésre, akkor Kína másképp döntött.
Felkészül Tajvan?
A döntés kapcsán Kusai szerint „még egy jól látható tényező lesz: aki tudja követni a kínai állami médiát, az látja, hogy az utóbbi időben egyre inkább hajlik a helyzetleírás, a katonai helyzet leírása, a szakértők elemzései az orosz álláspont felé – ez mutatja a geopolitikai, stratégiai elit mozgását Kínában –, de eközben a gazdasági, üzleti kérdésekről szóló szakmai cikkek, tudósítások pedig hajlanak egyfajta amerikai kompromisszumkeresés felé.”
Az ukrajnai helyzet analógiájaként gyakran vetik fel elemzők Tajvan kínai lerohanásának kérdését, ezt megteszi Salát is – Kusai azonban egyelőre megnyugtató választ ad.
Szerinte most közvetlenül, azonnal Tajvant nem fenyegeti kínai invázió.
„Az, hogy Kína az ukrajnai konfliktust lehetőségként értelmezi és megtámadja Tajvant, nem áll fenn. De ez nem jelenti azt, hogy ez a veszély hetek múlva, hónapok múlva ne válhatna valós veszéllyé.” Egyvalamit azonban a veterán diplomata olvasatában elért az orosz-ukrán háború: „Kínában senkinek, aki értelmes, nincs villámháborús illúziója.”
A podcastet teljes hosszában itt hallgathatja meg.