fele-fele arányban választottak és pártdelegáltak. A jegyzőkönyvvezető egy felkészült, megnyerő fiatalember. Lassan kiderül, ki kivel van.
Hatkor nyitunk, megjön az első szavazó, aztán folyamatosan érkeznek. A névjegyzékben közel ezer választópolgár neve szerepel, néha több oldalon keresztül ugyanaz a családnév. Nagy nyugalomban dolgozunk, olykor egy választó megfogalmazza a véleményét a népszavazási kérdésekkel kapcsolatban, más visszautasítja a népszavazási lap átvételét, a többség azonban mindhárom lapot átveszi. Ahogy telnek az órák, egyre több választó jön be azzal, hogy nem tudja, miről szól ez, de a fideszre szavaz, vagy a fideszes jelölt nevét mondja. Többen kérik a bizottság tagjait, mutassuk meg, melyik a listán a fidesz és a jelöltje, mert rosszul lát/nem tud olvasni/már rég vett részt választáson/most szavaz először.
Jönnek az alkoholszagú, mosdatlan, rosszfogú, tudatlan emberek sorra, érkeznek ebbe a külvárosi lepusztult kultúrházba, és leszavaznak a fideszre, mert ez nekik megfelel, nem is lehetne jobb. Őket ez az egész nem zavarja, nincs semmi probléma, hiszen megkapták a júdáspénzt. Egy-két sörre most elég lesz, tán még a „legyesben” is meg lehet ebédelni utána.
A fidesz küldöttei hallgatnak, mosolyognak, a bizottság többi tagja egyre sápad, nem szólunk, de amikor megérkezik az utcánkból a sokadik nyomorult, fogalmatlan szavazó, nálam eltörik a mécses, elsírom magam. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy visszatartsam a könnyeimet.
Ezek az emberek döntenek a sorsomról, a jövőmről, arról, ami eddig a hazám volt. Mert többé nem az.