„Istenben kitartunk” – hat gyermekével menekülő, kettőt elvesztő édesanya a Mandinernek

2022. április 1. 18:23
„Azt se tudtam, hogy a gyermekeimet kapjam-e magamhoz, vagy a férjemet a nyomorék-kocsival” – emlékszik vissza az első légiriadóra Anikó, akivel a BOK-csarnokban beszélgettünk.
„Azzal a kis táskával jöttünk, meg azzal a zacskóval. A többit összeszedték a testvérek, hogy legyen a gyerekekre”

– biccent a fejével egy kisebb piros batyu felé a BOK-csarnok szürke szőnyegén ülő nő, karjaiban egy barnahajú, oldalán egy kishercegszőke gyermekkel. Odébb egy németjuhász szerű kutya vizet lefetyel az asztal alatt, nem messze a barátságos ebtől jókora zacskókba csomagolt szendvicsek hevernek, néhány banán társaságában. „Nagyon okos kutya, ő vigyázza a gyerekeket. Tiszta” – mondja a ránézésre negyvenes éveit taposó nő, ám mint később kiderül, alig múlt harminc. Kék szeme világít, nincs benne rémület, csak mély szomorúsággal vegyes bizakodás. „13, 11, 9, 6, 2, a legkisebb meg egyéves” – sorolja hat gyermeke életkorát, miközben a legkisebb – mintha tudná, róla van szó – szürke kezeslábasában édesanyja kezét fogva, vidám kacaj kíséretében talpra ugrik. Közben a kishercegszőke sem mozdul anyja mellől egy tapodtat sem, nagy kék szemeivel mosolyog.

„Amikor volt az első bomba, ott voltunk fent Lembergben, olyan volt, mint egy földrengés” – emlékszik vissza Anikó, az édesanya ízes dialektusban. „Nem sokkal később megkezdett a sziréna szólni, akkor már tudtuk, bombáznak. Megijedtünk nagyon. Rosszul is voltam:

azt se tudtam, hogy a gyermekeimet kapjam-e magamhoz, vagy a férjemet a nyomorék-kocsival.

Még mindig van úgy, hogy belegondolok és a sírás elfog” – idézi fel a rémálomba illő történetet.

A gyerekek apjának egy szívinfarktus okozta érszűkület miatt mindkét lábát amputálni kellett, ő otthon maradt, Beregszászon. Anikó sem szeretett volna mellőle eljönni, nem akarta, hogy „hánykolódjanak” a gyerekek. „Eridjé’, ne nézzél engem, nézzed a gyerekeket, a gyerekeknek élni kell, meg enni kell, én férfi vagyok, akárhogy is megélek, de a gyerekeknek nem mindegy” – eleveníti fel, hogyan biztatta a férje, hogy szedje össze a kicsiket, és hagyja hátra őt és az otthont. Akármennyire is ódzkodott a meneküléstől, „nagy nehezen, sírva”, útra kelt a hat gyerekkel. Muszáj volt, otthon már nem volt mit enniük. Közben a szőke édesanyja fülébe súg valamit, Anikó fogja a zsemlés szatyrot, kivesz belőle egy banánt, a kétéves gyerek kezébe nyomja, az szó nélkül leül, ügyesen nekilát a hámozásának.

Amikor a férjéről kérdezem, azt mondja, ma még nem beszélt vele, otthon van, nincs segítsége. Szemébe könny szökik. Az egyéves megérzi, sírni kezd, édesanyja gyakorlott mozdulatokkal mellre teszi. A kicsi pillanatok alatt megnyugszik, nagyokat kortyol, piszkos kezével édesanyja arcát simogatja. „Majdcsak lesz valahogy” – mormolja maga elé. „Itt is segítenek, a vonatjegybe is, köszönet nekik, adjon Isten nekik egészséget”. A határra „hívő testvérek” vitték a férjével és a gyerekekkel együtt. Amikor pedig kiderült, a férjének maradnia kell, őt sem hagyták magára a segítők, hazavitték Beregszászra.

„Nagyon kegyelmes az Úr, én már csak tudom, mi az, engem is nagyon sokszor megóvott:

anyukám meghalt, elnéztem, két gyerekem meghalt, túléltem, a férjemnek leamputálták mind a két lábát, azt is kibírtam.

Sokat kibírtam, de azért, mert Istenben hiszek, létezik a magasságos Názáreti Jézus. Azért. Hiszem, hogy van örök élet, egyszer találkozom anyámmal is, a gyermekeimmel is” – mondja. Itt már az én szememből kezdenek folyni a könnyek. A kicsik halálát oxigénhiány okozta. „Megszültem őket, neveltem őket, aztán meghaltak a karjaimban. Három és négy hónaposak voltak”. Egyébként ő is szívbeteg, két ér egybenőtt a szívében, műteni kéne, de nincs rá pénz.

Anikó szerint az, hogy Kárpátalját elkerülik a bombázások, annak köszönhető, hogy sok ott a hívő. „Pláne most, hogy megy ez a háború, amerre csak megy az ember, mindenfele van gyülekezet, imádkoznak-imádkoznak, de folyamatosan. Azt is írja a Biblia, hogy ahol ketten-hárman összegyűlnek, ő már ott van velük. Mi meg nem egyen-ketten, hanem többen vagyunk. Összetartás van. Köszönet a testvéreknek” – idézi megdöbbentően pontosan a szent szöveget.

A gyerekei lelkiállapota változó. A kisebbek még nem értik, de a nagyobbak nagyon is. Sokszor riadnak rémálomra éjszaka: gyakran álmodják, hogy szaladnak, mindenfelé lőnek. „Édesanyám a kisgyerek kiesett a kezedből, meghalt, te is meghaltál” – idézi fel Anikó. Mint mondja, a gyerekeket mélyen érintette nagymamájuk halála, azóta rettegnek, hogy ők is magukba maradnak. Az orosz-ukrán háború ezt a félelmet csúcsra járatta bennük. Anikó édesapja 48 éves, van egy öccse is, ő huszonöt. Mindketten Kárpátalján maradtak, hadkötelesek.

„Hála az égnek Beregszászon még nincs harc, kérjük Istent, hogy maradjon is ez így, mert ha oda is elér, nem lesz hova haza menni.

Se házunk, se semmink. Néztük a tévét, kijjebb is mi megyen, borzasztó nézni is,” – mondja szomorúan.

Amíg dúl a földi pokol Ukrajnában, meghúzzák magukat Csehországban. Anikó úgy tervezi, ott keres majd munkát, a gyerekeit a vele tartó, szintén gyerekes testvéreire hagyja. „Mentünk volna Németbe’, de nem elegendő a pénz, ezt is köszönet, hogy sikerült összeszedni” – mondja mély meggyőződéssel. Közben a kutyát pórázon vezető nénje útleveleket nyom a kezébe, sürgeti, intézze, hogy mihamarabb utazhassanak. Még kérek egy képet a családról, hat gyermeke pillanatok alatt köré sereglik. „Mindegy, hogy hova megyünk, csak jó legyen. Istenben kitartunk” – mondja még búcsúzóul.

Összesen 54 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az aljasságban és az embertelenségben ezek még a legenyhébb megnyilvánulásaik.
Az elvtársak mesterséges éhínségeket idéznek elő (Holodomor), ezek megeszik az osztályellenséget (Kínai kommunista Párt), kinyírnak nemzetközileg 149 millió embert, további milliókat fenyegetnek kinyírással (Mao elvtárs), stb. stb.

Beregszászi és ízes dialektusban beszél. Kár, hogy a csehekhez akarnak menni és onnan talán még tovább.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés