„Istenben kitartunk” – hat gyermekével menekülő, kettőt elvesztő édesanya a Mandinernek

– biccent a fejével egy kisebb piros batyu felé a BOK-csarnok szürke szőnyegén ülő nő, karjaiban egy barnahajú, oldalán egy kishercegszőke gyermekkel. Odébb egy németjuhász szerű kutya vizet lefetyel az asztal alatt, nem messze a barátságos ebtől jókora zacskókba csomagolt szendvicsek hevernek, néhány banán társaságában. „Nagyon okos kutya, ő vigyázza a gyerekeket. Tiszta” – mondja a ránézésre negyvenes éveit taposó nő, ám mint később kiderül, alig múlt harminc. Kék szeme világít, nincs benne rémület, csak mély szomorúsággal vegyes bizakodás. „13, 11, 9, 6, 2, a legkisebb meg egyéves” – sorolja hat gyermeke életkorát, miközben a legkisebb – mintha tudná, róla van szó – szürke kezeslábasában édesanyja kezét fogva, vidám kacaj kíséretében talpra ugrik. Közben a kishercegszőke sem mozdul anyja mellől egy tapodtat sem, nagy kék szemeivel mosolyog.

„Amikor volt az első bomba, ott voltunk fent Lembergben, olyan volt, mint egy földrengés” – emlékszik vissza Anikó, az édesanya ízes dialektusban. „Nem sokkal később megkezdett a sziréna szólni, akkor már tudtuk, bombáznak. Megijedtünk nagyon. Rosszul is voltam:

Még mindig van úgy, hogy belegondolok és a sírás elfog” – idézi fel a rémálomba illő történetet.

A gyerekek apjának egy szívinfarktus okozta érszűkület miatt mindkét lábát amputálni kellett, ő otthon maradt, Beregszászon. Anikó sem szeretett volna mellőle eljönni, nem akarta, hogy „hánykolódjanak” a gyerekek. „Eridjé’, ne nézzél engem, nézzed a gyerekeket, a gyerekeknek élni kell, meg enni kell, én férfi vagyok, akárhogy is megélek, de a gyerekeknek nem mindegy” – eleveníti fel, hogyan biztatta a férje, hogy szedje össze a kicsiket, és hagyja hátra őt és az otthont. Akármennyire is ódzkodott a meneküléstől, „nagy nehezen, sírva”, útra kelt a hat gyerekkel. Muszáj volt, otthon már nem volt mit enniük. Közben a szőke édesanyja fülébe súg valamit, Anikó fogja a zsemlés szatyrot, kivesz belőle egy banánt, a kétéves gyerek kezébe nyomja, az szó nélkül leül, ügyesen nekilát a hámozásának.

Amikor a férjéről kérdezem, azt mondja, ma még nem beszélt vele, otthon van, nincs segítsége. Szemébe könny szökik. Az egyéves megérzi, sírni kezd, édesanyja gyakorlott mozdulatokkal mellre teszi. A kicsi pillanatok alatt megnyugszik, nagyokat kortyol, piszkos kezével édesanyja arcát simogatja. „Majdcsak lesz valahogy” – mormolja maga elé. „Itt is segítenek, a vonatjegybe is, köszönet nekik, adjon Isten nekik egészséget”. A határra „hívő testvérek” vitték a férjével és a gyerekekkel együtt. Amikor pedig kiderült, a férjének maradnia kell, őt sem hagyták magára a segítők, hazavitték Beregszászra.

„Nagyon kegyelmes az Úr, én már csak tudom, mi az, engem is nagyon sokszor megóvott:

Sokat kibírtam, de azért, mert Istenben hiszek, létezik a magasságos Názáreti Jézus. Azért. Hiszem, hogy van örök élet, egyszer találkozom anyámmal is, a gyermekeimmel is” – mondja. Itt már az én szememből kezdenek folyni a könnyek. A kicsik halálát oxigénhiány okozta. „Megszültem őket, neveltem őket, aztán meghaltak a karjaimban. Három és négy hónaposak voltak”. Egyébként ő is szívbeteg, két ér egybenőtt a szívében, műteni kéne, de nincs rá pénz.

Anikó szerint az, hogy Kárpátalját elkerülik a bombázások, annak köszönhető, hogy sok ott a hívő. „Pláne most, hogy megy ez a háború, amerre csak megy az ember, mindenfele van gyülekezet, imádkoznak-imádkoznak, de folyamatosan. Azt is írja a Biblia, hogy ahol ketten-hárman összegyűlnek, ő már ott van velük. Mi meg nem egyen-ketten, hanem többen vagyunk. Összetartás van. Köszönet a testvéreknek” – idézi megdöbbentően pontosan a szent szöveget.

A gyerekei lelkiállapota változó. A kisebbek még nem értik, de a nagyobbak nagyon is. Sokszor riadnak rémálomra éjszaka: gyakran álmodják, hogy szaladnak, mindenfelé lőnek. „Édesanyám a kisgyerek kiesett a kezedből, meghalt, te is meghaltál” – idézi fel Anikó. Mint mondja, a gyerekeket mélyen érintette nagymamájuk halála, azóta rettegnek, hogy ők is magukba maradnak. Az orosz-ukrán háború ezt a félelmet csúcsra járatta bennük. Anikó édesapja 48 éves, van egy öccse is, ő huszonöt. Mindketten Kárpátalján maradtak, hadkötelesek.

Se házunk, se semmink. Néztük a tévét, kijjebb is mi megyen, borzasztó nézni is,” – mondja szomorúan.

Amíg dúl a földi pokol Ukrajnában, meghúzzák magukat Csehországban. Anikó úgy tervezi, ott keres majd munkát, a gyerekeit a vele tartó, szintén gyerekes testvéreire hagyja. „Mentünk volna Németbe’, de nem elegendő a pénz, ezt is köszönet, hogy sikerült összeszedni” – mondja mély meggyőződéssel. Közben a kutyát pórázon vezető nénje útleveleket nyom a kezébe, sürgeti, intézze, hogy mihamarabb utazhassanak. Még kérek egy képet a családról, hat gyermeke pillanatok alatt köré sereglik. „Mindegy, hogy hova megyünk, csak jó legyen. Istenben kitartunk” – mondja még búcsúzóul.