Beszélgetés Hamar Dániellel, a Muzsikás vezetőjével a táncházmozgalom 50-ik évfordulóján

"A zene nem a politikáról, hanem a lélekről szól"

2022. február 23. 15:00

Írta: Joó István
A táncház látens ellenállást szült a rendszerben, megláttatta velünk, kik is vagyunk valójában: magyarok – mondja Hamar Dániel. Nagyinterjúnk a Muzsikás együttes vezetőjével igaz zenéről

A Mandiner hetilap IV. évfolyam 7. számában megjelent interjú bővített, online változata

 

A Magyar Zene Háza megnyitásakor egy helyszíni szelfi kíséretében ezt írta a Facebook-oldalára: „Ez a nap sokáig emlékezetes marad számomra.” Mit szólt az új intézményhez?

Boldog voltam, mert aznap volt a születésnapom. (nevet)  Komolyra fordítva a szót: még a múlt évtized elején, amikor fölmerült a kormányzati szándék, hogy legyen Magyarországon ilyen grandiózus zenemúzeum, alakult egy bizottság zenészekből, zenei szervezőkből, hogy megvitassa, ha volna ilyen intézmény, mi lehetne a szerepe. Engem is bevontak ebbe a teambe. Akkor már csaknem négy évtizedes tapasztalatom gyűlt össze zenélésről, koncertezésről, a népzenénk történetéről. Emlékszem, inspirációkért Baán László, a Liget-projekt kormánybiztosa jóvoltából szekciónk annak idején meglátogatta a bécsi Haus der Musikot is. Most nagyon szomorú vagyok, hogy új nemzeti intézményünk és épülete azonnal politikai támadás kereszttüzébe került, de az idő szerintem hamar bebizonyítja majd, hogy rendkívüli küldetést tud betölteni a magyar kulturális életben és az oktatásban. Remélem, az ellenzői is meg fognak békülni, és egyszer ők is büszkék lesznek arra, hogy Magyarország és Budapest ezzel gazdagodott. A zene ugyanis nem a politikáról, hanem a lélekről szól.

Utazzunk vissza a kezdetekhez. A rendszerváltozás hajnalától kezdve hosszú ideig lehetett látni széki asszonyokat népviseletben a budapesti metrón. Nem olyan, mintha vége volna egy látomásnak?

Valóban eltűnt már ez a különleges és kedves jelenség. Régi barátunk, Simon Broughton londoni újságíró, folklorista, a legnagyobb világzenei magazin, a Songlines atyja csinált 2020-ban egy filmet a magyarországi táncház mozgalom történetéről. Elutazott a mezőségi Szék faluba is, ahol valaha én még mindenkit széki ruhában láttam. Dokumentálta, hogy mára egy széki lakodalomban már csak tinglitangli zene szól, a nők csiricsáré ruhában nyomogatják a telefont.

Ön, aki hátizsákos vendégként valaha még közvetlenül bepillanthatott a csaknem eredeti paraszti világba, hogyan viszonyul ehhez a változáshoz?

Eszem ágában sincs számon kérni rajtuk. A falusi joggal érezte, hogy a városi őt lenézi, és szeretett volna ezen a helyzeten változtatni. Ettől még csodálom a hajdani szokásrendet és viseletet. Kalotaszegen vagy Széken a viselet csaknem a legutóbbi időkig szinte kötelező előírás volt, lehetett tudni belőle, ki hova való. És mikor a lánynak összegyűlt az összes kelengyéje, ruhája, neki egész életében nem kellett divatos ruhát vásárolni. A gazdagsággal való kérkedés, a felsőbbrendűséget jelző divat nem uralkodott fölötte. Milyen szép a magyar nyelvben, hogy

a viselkedés és a viselet ugyanabból a szótőből származik. Egy viseletben nem lehetett akármit csinálni, abban viselkedni kellett.

Egy széki ruhában nem lehetett a földre leülni, mint egy farmerban. Királynőként viselted a viseletet. És amikor levetted a széki ruhát és a városit vetted föl, akkor azt mondták az idősebbek: kivetkőzött…

Fotó: Ficsor Márton

De negatív szó…

Mert arra utalt, hogy a csoport megtartó erejéből való kilépéssel tulajdonképpen föladtad magadat. Természetesen nagyon sommás volt az ilyen ítélet, de kétségtelen, hogy a régifajta, szoros kollektív szövetség ember és ember között előbb nálunk, később Széken is, megszűnt. 

Viszont a fél évszázada indult táncházmozgalom a magyarországi városok kulturális tereibe sok kis hagyományos Széket plántált, megkerülhetetlenül, végérvényesen...

Még nagyobbat állíthatunk. Az autentikus magyar népzene szerte a világon jelen van, és ezt legtöbbször mi ismertettük meg Nyugattal, Kelettel. Londonba, sokadik alkalommal talán még az idén újra eljutunk. Két éve a tokiói World Trade Center nagy gigaelőadótermében léptünk fel, a La Folle Journée komolyzenei fesztiválon, egyedüli népzenei formációként. Ott,

Tokióban él és működik a csak japán zenészekből álló Tokiói Kalotaszegi Zenekar.

A prímás hölgy minden évben Kalotaszegen tölti rövidke szabadságát, hogy amit lehet, még tanuljon a helyiektől. Kérdeztem tőle, miért olyan fontos neki ott, abban a metropoliszban éppen a kalotaszegi muzsika, levélben azt válaszolta: „Én ebben a zenében találtam meg saját magamat, a japán azonosságtudatom egyik legfontosabb része ez a zene.”

Mi ez a bűvös zene valójában?

Kinek mi. Bartók a maga gyűjtötte zenét parasztzenének hívta, mert a korabeli földműves lét, a természettel való közvetlen kapcsolat mindennapos élése adott egyfajta gondolkodásmódot, és ez visszatükröződött a népzenében. Benne van annak az életmódnak az összes keserűsége, öröme, bánata, amit ez az életmód adott, és az egymásra utaltak közösségének rendje, összes tapasztalata, sokrétű látásmódja.

Mintha a zene hordozta népköltészetet kettősség jellemezné: felbukkan benne a szabályok áthágása – mondjuk a közösség által tiltott szabad szerelem –, de az életbölcsesség, túlzásoktól való óvás, az erkölcsi igazságnak való adózás is. Hogy a Muzsikás-lemezekről vegyem a példát: „Édesanyám sok szép szava, / kit fogadtam, kit nem soha, megfogadnám, de már késő…”

A teljes világ benne van, valóban. Az ösztön gyakran szót kap: „azér’ a kis bolondságér majd meghal az ember”. Aztán valóban, az is ott van, hogy:

„Jaj de bajos, ki egymást nem szereti /egy párnára ketten kell lefeküdni / A párnának a két széle elszakad, a közepe tiszta újon megmarad”

Még ha szomorú is, milyen lényeglátó képisége van az utóbbinak. Úgy fekszik le egy kényszerházasságban vagy egy elhidegült házasságban a pár, hogy távol vannak egymástól, így középen, ahol össze kéne simulniuk, a párna szinte érintetlen… Az a parasztasszony, aki énekelte, gyakorlatilag nem lázadozott, nem vált el, mert a szokásrend nem engedte. De kiénekelte magából és elfogadta ezt a helyzetet, s ezzel mintegy lelkileg rendbe tette magát.

Fotó: Ficsor Márton

 Hogy lehet, hogy a korábbi évtizedekben önök még gyűjthettek erdélyi autentikus népzenéket és néptáncokat?

Trianon csak hátrányt jelentett a nemzetnek – egy "hozadéka" viszont volt: ez a roppant gazdag, autentikus kultúra ott egy időre még konzerválódhatott! Az akkori Erdély-járók mintha ötven évvel mentek volna vissza az időben. Minden odalátogató tapasztalhatta a kommunista diktatúra okozta gazdasági elmaradottságot, az Erdélyt sújtó hátrányos megkülönböztetést és az etnikai-nyelvi diszkriminációt. Ezek következtében az emberek nem tudtak elmenni a faluból, de még csak tévét sem tudtak nézni a heti egy-két óra magyar adáson kívül.

Miért segítette a népművészet eredeti helyén való továbbélését az, hogy zömében falun maradtak az emberek?

Nem volt lefejezve a falu. Az is otthon maradt, aki ha tanulhatott volna, talán egyetemi professzor lehetett volna. Az ilyen ember a helyi közösségben élte ki szellemi képességét, kreativitását, intelligenciát, és ez hatott többek között a helyben formálódó-alakuló, élő népművészetre is. Képzeld el az eredeti értelemben vett faluközösséget, azt, hogy van az embereknek egy Yehudi Menuhinjuk. Belenézett a szemedbe, és tudta, hogy valami fájdalmat kell onnan kihozni, és akkor elkezdett neked muzsikálni, és elmúlt a fájdalom. Átéltem is, láttam is sokszor. Ezek a falusi, jobbára írástudatlan, cigány származású zenészek elképesztő tehetséggel, elhivatottsággal játszottak. Ott voltak minden nagy életsorsfordulókor: születéskor, lakodalmon, halottbúcsúztatón. Egyikük azt mondta nekem: „Tudja, fiatalember,

a világon csak két zene van: jó meg rossz zene. A jó zene az, ami az igazat mondja, a rossz meg hazudik magának.”

A többiek a falu közösségében is tudták ezt?

Nem feltétlenül. Attól még, hogy Csorba János bácsi Széken a legtökéletesebbeket énekelte, nem mindenki fújta ugyanazt. De a kívülről jövő zeneértő hallotta, hogy ki a jó, és hozzá járt gyűjteni. Nem igaz, hogy amit mi találtunk, abban ne lett volna romlott vagy értéktelen, esetleges dallam. De mi nem ezeket választottuk. Megtehettük, hogy „mazsolázunk”. Nem tudós folkloristák voltunk, akik egy erdélyi prímás összes dallamát, egész repertoárját fölgyűjtik a csasztuskától a nótáig, mi a legjobbat akartuk kínálni a közönségnek.

Fotó: Kása Béla

A táncházmozgalom kezdetét 1972-re szokás tenni, s ennek ön, az egy évvel később alakult Muzsikás őstagjaival együtt, alkotó részese volt. Mi sodorta oda?

Az alapító tagok közül Sipos Misi szülei népi kollégisták voltak, abban a környezetben a népdaléneklés olyan volt, mint a lélegzetvétel. Ifjabb Csoóri Sándor édesanyja népdalgyűjtő és -énekes volt. A Sebőből később átigazolt Éri Péter Martin György tánckutató nevelt fia… Én viszont diákkoromig semmit nem tudtam ennek a végtelen csodának a közeli létezéséről, nemcsak azért, mert Budapesten születtem. Apám ugyan Szilasbalháson született, mint Németh László, és minden rokonom vidéken lakott, de már sehol sem volt meg az a zenei örökség, amely Erdély sok pontján még létezett. Hatéves korom óta tanultam komolyzenét, zongoráztam. Az I. István Gimnáziumban kiképeztek nagybőgősnek, mert arra volt szükség az iskola szimfonikus zenekarában. De zsebpénzkeresési céllal arra gondoltam diákkoromban, elmegyek egy néptáncegyütteshez fizetett zenésznek.

 A táncház születése előtt is volt tehát néptáncélet?

Igen, de nem az igazi. A Vadrózsákban kottából játszottuk a zenekari árokban a zeneszerzők népzenei átdolgozásait, és fent a színpadon arra táncoltak a táncosok. Ám valamikor 1971-ben az együttes koreográfusa odajött hozzánk, hogy van itt egy Magyarországon élő székely táncos ember, Karsai Zsigmondnak hívják, nos ő a következő néptáncfesztiválra meg fog tanítani nekünk egy táncot, de nincs rá kotta, a tíztagú zenekarból csak háromnak kell zenélni, egy hegedűsnek, egy brácsistának és egy bőgősnek. Odaadta a magnófelvételt, hogy hallgassam le. Otthon

elsőre olyan macskazenének és nyávogásnak éreztem, hogy azt hittem, megfordult a szalag.

Most már tudom, hogy a Kárpát-medence egyik legkeményebb, legvadabb, legősibb zenéje volt a felvételen - magyarlapádi népzene. Sokadszori hallgatásra észrevettem a szerkezetét, a szépségét és teljesen belezúgtam a dallamba, mire elkezdtük játszani. A Bartók táncegyüttesnek már az összes tánca ilyen eredeti gyűjtés volt azon a fesztiválon, a Vadrózsákéból csak egy. A Bartókkal Halmos Béla és Sebő Feri zenélt; a műsor után odarohantam hozzájuk, és azt mondtam: „Fiúk, szeretnék veletek zenélni, annyira jó, amit csináltok!” Azt felelték, hétfőn menjek le velünk próbálni. Így kerültem át a Bartók Táncegyüttesbe én is, fölvettek mint fizetett zenészt. Sipos Misi is ott volt a rendszeres próbákon; a kis Csoóri, Sebestyén Márti és Éri Péter pedig a Bartók táncosai között. 

Sebőékkel tehát egy tőről származnak, de egy picit beelőzték önöket?

Igen, ők pár hónappal előbb kezdtek el ott játszani, de a próbákon együtt fedeztük fel a zenét, hoztuk a felvételt, elindult egy közös tanulási folyamat. A Toldy Ferenc Gimnázium dísztermében volt a táncpróba, mi egy tanteremben gyakoroltunk előzőleg. Tímár Sándor, a táncegyüttes vezetője beszólt hozzánk: „Gyertek be, és tanuljátok a táncokat.” Azt mondta, aki nem tud táncolni, nem tud hozzá zenélni.

Fotó: Kása Béla

Tímár Sándor koreográfus volt a kulcsfigura? 

Ahhoz az új szemlélethez, amit Tímár Sándor a Bartók Táncegyüttesnél megvalósított, kellett Martin György, aki tudós kutató volt, a táncokat már az 50-es években gyűjtötte, lejegyezte Kodály Zoltán csapatának tagjaként. Hangszeres zenéket gyűjtött, néptáncot filmezett, utóbb meg is fejtette, milyen alaplépések vannak, mik a törvényszerűségei. Értett hozzá, fiatal korában ő is táncos volt.

A mai néptáncmozgalomnak ő a Bartók Bélája

. Jelentős életműve talán máig a fiókokban maradt volna, ám felbukkant Tímár, aki azt mondta, ne csak koreográfiákat adjunk elő a műsorokon, hanem tanuljunk meg táncolni úgy, ahogy a falusiak táncoltak. Martin György és Tímár Sándor szövetséget kötött: Martin volt, aki megfejtette a táncokat, Tímár, aki megtanította. 

Izgalmas láncolat…

Valóban: ha nincs Kodály, Bartók, akkor nincs Martin, ha nincs Tímár és nincs a mezőségi gyűjtő, Kallós Zoli bácsi, akkor mi se vagyunk, és bármelyik láncszem hiányzik, nincs táncházmozgalom se! 

Fotó: Ficsor Márton

Hogyan jutott ki a szabadba a „vírus”?

Fölmerült 1972-ben a négy vezető, egymással konkuráló táncegyüttesben – Bartók, Bihari, Vadrózsák, Vasas –, hogy csináljunk az összebarátkozás végett városi változatban egy olyan táncházat, amilyen Széken van. A Bihari vezetője, Novák Ferenc volt az ötletadó. Az esten Sebőék zenéltek hárman, de én mint tartalék tag ott voltam a Bihari együttes Liszt Ferenc téri székhelyén. Kintről kukucskáltak az emberek, be akartak jönni, persze senkit nem lehetett beengedni. Fölmerült az ötlet, hogy ezentúl legyen nyitott a táncház. Végül mindenki kivonult ebből a megállapodásból, csak a Bartók Táncegyüttes nem…

Ezt az 1972. májusi alkalmat könyvelik el az első táncháznak a szakértők. De hiszen ekkor még csak profi táncosok jelenhettek meg, zártkörűen.

Ez még csak egy folyamat kezdete volt. Akkor ráadásul tényleg csak Tímár Sándor táncegyüttese és az Állami Balettintézetbe járó néptánc tagozatos tanítványai tudtak ilyet táncolni. A közönség felé való nyitás iránt egyedül elkötelezett Bartók Táncegyüttes azonban havi egyszeri táncházat szervezett a Fővárosi Művelődési Ház körtermében. Oda bárki bejöhetett; aki tudott, az táncolt, aki nem, az ült a háromszintes, körbeérő dobogón, és nézte. Ekkoriban határoztuk el Csoórival meg Sipos Misivel, hogy alakítunk egy zenekart és elindulunk a Népművészet Ifjú Mestere címért, ami Sebőék csapatának már megvolt. Na, ezután sokfelé hívtak már minket, az FMH meg fölajánlotta, hogy a körteremben minden héten csináljunk valamit, mi pedig elhatároztuk, hogy egy klub lesz ott… Akkoriban még nem találtuk ki a Muzsikás nevet, de az már a mi klubunk volt – ugyanott, ahol pár éve még az Illés-klub volt.

Az angolszász gyökerű beatmozgalom mellett helyet követelt magának a kifejezetten magyaros táncház?

Sőt,

sokan jöttek át hozzánk olyanok, akik korábban az Illés-klub tagjai voltak.

Kiplakátoltuk a környező egyetemek kollégiumait kézzel készített szitanyomott plakátokkal – és megjelentek az emberek. Egy tánctanító pár foglalkozott velük, körbeálltak a fiúk-lányok vegyesen, alaplépéseket tanultak, két percenként leállt egy kicsit a zene, a lányok mindig egy fiúval odébb léptek. Jól bevált tánciskolai módszer ez, ami által sokkal gyorsabban lehetett megtanulni a táncot, ráadásul megismerték egymást, beszélgettek, közösséggé váltak. Vendégeket is hívtunk, például erdélyi táncosokat. Énekeket tanítottunk, közösen énekeltünk, kialakult egy szerves klubhangulat egy olyan országban, ahol a szociológusok tanulmányokban sírták el, hogy nincsen kisközösség. Ez volt a Muzsikás-klub. Később már ezt hívták táncháznak.

Fotó: Klebercz Kriszta

Ennyiben önök voltak az elsők?

Előbb voltunk, mint Sebőék Kassák-klubja. Annál is inkább, mert mi indítottuk el ténylegesen a Kassák-klubot. Sebőék lekötötték ugyan a klubjuk indítását, de akkor épp Japánban léptek fel, és szóltak nekünk, hogy ugorjunk be helyettük. Barátság és szövetség volt köztünk, amit az sem bontott meg, hogy később átjött hozzánk Éri Péter meg Sebestyén Márta. Így lettünk öten a háromból.

Hogy lehet, hogy sodró alternatíváját tudták képezni a popzenének?

Egy szovjet blokkhoz tartozó diktatúrában éltünk, olyan kommunista „élcsapattal”, amely a környező országokéval szemben teljesen nemzetellenes volt.

A táncház a rendszerben látens ellenállást szült, megláttatta velünk, kik is vagyunk valójában: magyarok.

De ezen túl is hihetetlen izgalmas, érdekes világ volt, jó volt fölfedezniük a betévedőknek. Egy klub, ahol jól érezted magad, ráadásul fiatal, szép lányok voltak ott, ha jól megtanultál egy táncot, népszerű lettél közöttük.

A Muzsikás egyből felfogta a mozgalom kultúrpolitikai jelentőségét?

Írók, művészek hamarabb átlátták. Idősebb

Csoóri Sándor gyakran volt velünk, Illyés Gyulát is elhívta egyszer a Muzsikás-klubba.

Kósa Ferenc filmrendező sokat törődött velünk, szerette és tudta énekelni a mezőségi dalokat. Kiss Ferenc irodalmár, Nagy László költő is jelen volt olyan baráti magántalálkozókon, ahol a Muzsikás zenélt. Nagy László Szólítlak, hattyú címmel gyönyörű verset is írt „énekes Budai Ilonának” címezve, akit az első lemezén mi kísértünk. Abban volt az a keserű költői kérdés, hogy „Úristen, én nem vagyok itthon?”, és erre volt ellensúly az autentikus magyar népzene üde megjelenésére tett utalás. Fia, Nagy András készítette az Élő Népzene lemezsorozat négy darabjának borítóját, közte a mi első lemezünkét.

Miért csak 1978-ban jelent meg debütáló lemezük?

Lemezt csak úgy lehetett készíteni, ha a lemezgyár megkeresett. Mi azonban teljesen partizán módon készítettük el. A Népművelési Intézeten belül megalakult a Fiatal Népművészek Stúdiója nevű szervezet. Megkaptuk a Selyemgombolyító épületét, de a Mafilm kinézte egy hosszas filmforgatáshoz. Cserébe fölajánlotta, hogy öt táncházi lemezt készít az akkor országosan legkorszerűbbnek számító hangstúdiójában. A felvételek megjelenésére viszont másfél-két évet várhattunk.

Pozsgay Imre kulturális miniszter határozott odalépése kellett ahhoz, hogy megtörje Aczél György kultúrpápa és Bors Jenő – Landler Jenő unokája – lemezgyári igazgató ellenkezését

De aztán egy tévéinterjúban saját fülemmel hallottam Borstól egy üzenetértékű kiszólást, hogy ilyen lemezeket a Hungaroton többet nem fog megjelentetni.

Elkeseredtek?

Akkoriban váltunk népszerűvé Hollandiában, és egy ottani céggel szerződtünk egy lemezre és opciósan további négyre. Milyen érdekes, hogy miután kijött a holland album, megváltozott a lemezgyár véleménye! Talán Szörényi Levente is el tudta fogadtatni, hogy közös lemezt készítene velünk, amelyen ő lenne a zenei rendező. Ebből született 1982-ben a Nem úgy van most, mint volt régen című lemez, amit a Hungaroton pop-rock ágazata, a Pepita adott ki. Ez többe került, mint az első hazai albumunk, mert giccsadót is tartalmazott… Mindenesetre ez a fordulat nagyon fontos volt nekünk. Hiszen annak ellenére, hogy berobbant irántunk a nyugati érdeklődés – ami a rezsimnek is érdekében állt a valutaínség miatt –, a hazai jelenlétet tartottuk alapvető küldetésünknek.

Fotó: Ficsor Márton

Rengeteg lemezük lett, ám egyik művészi tetőpontjuk biztosan az 1998-as Bartók Album, ami a legnagyobb zeneszerzőnk műveivel való párhuzamokat állítja előtérbe.

Régi álmunk volt egy ilyen lemez, de meg szeretném említeni, hogy a végső lökést Joe Boyd-tól kaptuk, aki a kezdeti Pink Floyd producereként vált ismertté, majd később a világzene felé fordult. Ő valamikor rácsavarodott a zenénkre, megvette az addig kiadott lemezeink licencét, és kulcsszerepe volt a nemzetközi ismertségünkben. De a Szól a kakas már című máramarosi zsidó zenei anyagunk megszületéséhez is köze volt.

Utóbbi azért nagy dobás volt itthon a sokszor fellángoló népi-urbánus vita miatt is. Önök, akik szinte minden kritériumát kimeríthetnék a Németh László-i „mélymagyarságnak”, rekonstruálták az erdélyi magyar nyelvű zsidóság zenei emlékeit is.

Ez volt utolsó saját helyszíni gyűjtésünk, bizonyos értelemben mégis áttételesen… Hiszen nem volt egyetlen zsidó zenész, aki túlélte volna a háborút és a vészkorszakot. Olyan cigány muzsikusoktól tanultuk el a zsidó vonatkozású zenéket, akik valamikor a zsidókkal együtt muzsikáltak és még emlékeztek rá. Ami pedig a kulturális vitát illeti: szomorú, hogy ez nem csak építő, hanem romboló vonatkozásaival is felbukkan még közéletünkben. Pont Bartók példája lehetne az eligazító.

Hová lehet őt besorolni? Urbánus, mivel a New York-i Carnegie Hall koncerttermében zongoraművészként frakkban ül? Vagy népi, mikor parasztruhába öltözött gyűjtőként látjuk?

Bartók személye mutatja, hogy békében megférne ez a kettősség mindenkiben.

A Muzsikás tagjai már az idős nemzedékhez tartoznak, a zenéjükben azonban változatlanul jelen van az ifjúság, a népdalok szövegeiben a szerelem. Van itt ellentmondás? 

Valóban kell ehhez valami olyasmi, hogy "mi meg merjük és meg tudjuk csinálni". Tudniillik hogy fiataloknak is zenélünk, vagy hogy ma is játszunk olyan fergeteges zenéket, amiben az ifjúság féktelensége is benne van. Ilyen értelemben átéljük az ifjúságunkat a megszólaltatott magyar népzenében, illetve átmentjük oda. De az is igaz, hogy nyilvánvalóan más foglalkoztat egy huszonévest, mint egy hetvenévest, márpedig hetven év az átlagéletkor a zenekarunkban. Máshogy tekintünk a világra, magunkra, máshogy érzékeljük a dolgokat, mások a preferenciák. A siker élménye nekünk számtalanszor megvolt már, minden díjat megkaptunk, teljes karrier van a hátunk mögött; eltemettük a szüleinket, a barátaink egy részét, közel vagyunk már ahhoz, hogy eltávozzunk erről a világról. De ne felejtsük: falun az öreg is táncolt! A fiatal persze leginkább azért táncolt, mert abban hódítási, csábítási lehetőséget látott, de a hetven éves is táncolt, mert szüksége volt rá. A népzene kortalan, a kisgyermekkortól az aggastyánkorig van az életben szerepe. Nem fogunk tehát kiöregedni a népzenéből, mert abból nem lehet. Mindig aktuálisak leszünk, ha azt tesszük bele, amit éppen akkor érzünk, amiben hiszünk. 

Ez volna a titok?

 A zenész akkor hiteles, ha önmagát adja. Akkor elfogadnak akár aggastyánként is. A legszigorúbb közönség különben a kicsi gyerek. Mert legyen bármennyire enervált egy koncert, a végén a felnőtt azért megtapsol, de a gyerek már közben feláll onnan, vagy rosszalkodik. Nálunk viszont rendre megtörténik, hogy ott van 300-400 gyerek a rendhagyó énekóránkon, egy akusztikailag szörnyű helyen, a tornateremben, és a legnagyobb csöndben várják a következő zenét, aztán amikor kell, tele torokból velünk énekelnek.

Tudják mindazt, amit régen?

Közel ötven éve vagyunk együtt, beérünk, mint az óbor. A falun is az öreg zenész volt a jobb. A végeérhetetlen, hajnali fennlétes felnőtt táncházakat persze már nem bírnánk. De az ujjainkban minden benne van, nem kell semmit újratanulni, mert sohasem hagytuk abba. Minden héten próbálunk, hetente gyermektáncházat csinálunk, iskolákban továbbra is zenélni fogunk, most kötjük le az idei félszáz alkalmat. És járjuk az országot, a nagyvilágot.

 

Fotó: Ficsor Márton

 

Névjegy    

Hamar Dániel zenész, a Muzsikás együttes vezetője, bőgőse 1951-ben született Budapesten. 1973-ban részt vesz a Muzsikás együttes megalakításában, a táncházmozgalom kiemelkedő alakja. Kitüntetései a Muzsikással: Liszt Ferenc-díj, Magyar Művészetért Díj, Kossuth-díj, WOMEX Életműdíj. Geofizikus, a földtudományok kandidátusa, az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszéke Űrkutató Csoportjának nyugalmazott tudományos főmunkatársa. Házas, feleségét egy Muzsikás-táncházban ismerte meg 1976-ban. Négy fiuk van, közülük kettő lelkész.

Űrkutatás a másik szakterülete 

Földi ionoszféra-, magnetoszféra-kutatás elektormágneses hullámokkal – többek között ezzel foglalkozik az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszéke Űrkutató Csoportja, amely Hamar Dániel munkahelye volt 1976-tól nyugdíjazásáig. Csak két szakkönyv jelent meg a témában, az egyiket a magyarok írták, akik e kutatási élvonalában vannak. A geofizikus Hamar Dániel még most is gyakran bejár a kollégákhoz.

 

Nyitókép: Ficsor Márton

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés