Koltay Gábor: Szlovák szomszédainknak valószínűleg rossz a lelkiismeretük, félnek a kisebbségektől

Trianon 100. évfordulóján filmet forgattam Komárom múlt századi történetéről, amely köztudottan kapcsolódik az 1920-as békediktátumhoz. A várost Csehszlovákiához csatolták, Magyar­országon, a Duna jobb partján csupán a vasútállomás és néhány épület maradt. Alapy Gáspár polgármester és néhány patrióta érzelmű közéleti ember vezetésével és persze hathatós kormányzati támogatással a magyarországi oldalon is felépítettek egy ugyancsak Komárom nevű várost. A két Komárom 1938-ban egyesült, hogy aztán a második világ­égés után újra szétváljon. 

A dél-komáromi városházán kameránk előtt magyar állampolgársági esküt tett tucatnyi felvidéki honfitársunk. Molnár Attila polgármester szép, emelkedett beszédét követően fogadalom, az oklevelek átadása, a virágok és a pezsgő kiosztása, majd baráti beszélgetés következett. Ekkor néhányan hozzám léptek, és meglehetős zavarban hosszan magyarázták, hogy

Megdöbbentem, hogy az emberi lélek legmélyebb bugyraiban száz év után, a 20. század utolsó rendszerváltozását követően három évtizeddel is ott bujkál a félelem. Ennyi idő elteltével is fájdalmasan konkrét és valós, hiszen ha az aktus kiderül, megfosztják őket szlovák állampolgárságuktól. 

Középiskolásként egyik fontos film­élményem volt 1966-ból a Kovács András rendezte Hideg napok. Őszinte, megrendítő szembenézés újkori történelmünk egyik szégyenfoltjával, az 1942. januári újvidéki vérengzéssel. A filmnek nagy visszhangja volt, én is úgy gondoltam, hogy egy egészséges történelemszemlélet kialakításához nemcsak a szép és felemelő eseményekről, erről is beszélnünk kell. Igen ám, de azóta sem készült el az a bizonyos másik film, amely az 1944–45 telén legyilkolt negyvenezer délvidéki magyart siratja el, nekik állít méltó emléket, s amelyet valószínűleg sohasem fogok tudni elkészíteni. Pedig a kettő együtt járulhat csak hozzá a tisztánlátáshoz, egyik a másik nélkül csak torz történelemszemléletet eredményezhet. Barátaim tavaly is elhívtak, hogy a brutálisan meggyilkolt tízezrek sebtében elhantolt maradványai felett lépkedve a Tisza-parton elmélkedjünk arról, mit is lehetne tenni a múlt drámai történéseinek feltárásáért. Ahogyan azt Lengyelországban Andrzej Wajda tette Katyń című filmjével.

Szóval sok az adósságunk. Mindez most is eszembe jutott, amikor a szlovák parlament törvénymódosítást szavazott meg a több százezer magyar és német kitelepítésével járó Beneš-­dekrétumok védelmében. Szomszédainknak valószínűleg rossz a lelkiismeretük, félnek a kisebbségektől, hiszen emlékeznek az égbekiáltó jogfosztásokra, atrocitásokra. Akinek tiszta a lelkiismerete, és akiben megvan a becsület, az előtt nincs tabu, az minden lehetőséget megad, hogy a szégyenletes történelmi események fel legyenek tárva, a múlt bűneit megvallják. A rossz lelkiismeretű ember fél, fenyegetőzik vagy bűnös hallgatásba menekül. Jellemző, hogy az európai közösség, különösképpen pedig Németország is hallgat ez ügyben. Nekünk pedig észnél kell lennünk, de nem szabad felejtenünk. 

megteremteni az illő és méltányos emlékezés érzelemgazdag, mégis nyugodt körülményeit. Azt szeretnénk, hogy honfitársaink emlékét soha ne borítsa a feledés homálya, amit a politika által oly szépen megfogalmazott „határok feletti nemzetegyesítés” szlogen kötelező erővel ír elő nekünk.

A szerző filmrendező

(Nyitókép: Kitelepített felvidéki magyarok vagonban. Fotó: Fortepan/Adományozó: Csorba Dániel)