A zsigeri színházat szeretem – Szabó K. István a Mandinernek

2022. február 20. 12:47
Én a színházat a művészet felől értelmezem, a politikát meg társadalmi szolgálatnak tartom, ezért nehezen viselem, ha hatalmi szóval beszorítanak bármiféle kurzusba – mondja Szabó K. István Jászai Mari-díjas erdélyi rendező.

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Románul végezte a színművészeti egyetemet. Miért?
Sorsszerűen alakult így. Erdélyben magyar színházrendezői képzés csak Marosvásárhelyen volt, és ötévente indítottak osztályt. 1996-ban abszolváltam a tanítóképző főiskolát Zilahon, és abban az évben hirdettek meg újabb felvételit a vásárhelyi színművészeti akadémia rendező szakára, Tompa Gábor osztályába. Jelentkeztem, de csak a felvételire beiratkozáskor derült ki, hogy valamiért mégsem indítanak magyar osztályt. Nem akartam visszamenni a tanügybe, mély levegőt vettem, beiratkoztam a román nyelvű felvételire, és felvettek. Utána már minden simán ment, tartalmas egyetemi évek következtek, aminek köszönhetően megnyílt előttem számos román színház művészbejárója is.

Voltak szálak, amelyek fiatalabb korában már a színházhoz kötötték?
Nem voltak. Középiskolás éveimben találkoztam először vendégelőadásokkal Zilahon, a váradi vagy a szatmár­németi társulatok bérletes kínálatát követve, de a színházi láz Kolozsváron fogott el, ahová időnként lejártunk előadásokat nézni. A Tompa Gábor által rendezett Ionesco-opus, A kopasz énekesnő volt a fordulópont, kétszer is megnéztem, és elkezdtem a színházról álmodni. Színjátszó csoportot alapítottunk Zilahon, játszottam, írtam, rendeztem megszállottan.

A Szilágy megyei Zsibóról származik, amely erősen elszórványosodott térség. Milyen most ott az élet?
Sivár, és egyre inkább magyartalan. A megyeszékhely, Zilah lakossági aránya a huszadik században megfordult. A század­fordulón még nyolcvan százalék körül mozgott a magyar ajkú lakosság aránya, most alig tizenhat százalék. Zsibón még rosszabb a helyzet: nagymértékű az asszimiláció és az elvándorlás. Már csak a falvakban maradtak kisebb magyar szigetek a megyében.

A kassai polgárok, Nemzeti Színház. <br> Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Magyar iskolába járt?
Igen, a nyolcvanas évek elején még komplett magyar általános iskolai osztályok indultak, ma már a teljes megszűnés fenyegeti a kisebbségi nyelvű iskolai oktatást Wesselényi Miklós szülőhelyén. A szórványlét felerősíti az alkalmazkodási képességet, így tisztességesen megtanultam románul is, ha már kötelező, csináljuk élvezettel alapon, zsenge ifjú koromban mindjárt két nyelven írtam, fordítottam és publikáltam, főleg verseket.

A román színházakban mit tapasztalt, a művészközeg befogadó?
Igen, abszolút. Nem tapasztaltam semmiféle megkülönböztetés amiatt, mert más nemzetiségű vagyok. Sőt, a Román-alföldön dolgozva, Bukarestben, Ploiești-ben vagy Brajlában mindig úgy éreztem, hogy hatványozott tisztelettel viszonyulnak hozzám éppen a magyarságom okán.

Ezzel a jelenséggel Erdélyben én is találkoztam, csak a vállalkozók körében. A románok sokkal szívesebben dolgoztak magyar cégeknél, mint román tulajdonúaknál.
Talán megbízhatóbbnak tartják a magyarokat. Az erdélyi magyarok munkamorálja más, a kisebbségi helyzetükből kifolyólag is, elkötelezettebben, teljesítményorientáltabban dolgoznak. A lomha szocializmus kitermelte lakos – mert polgárnak mégsem lehetett nevezni – munkához való hozzá­állása meglehetősen felületes; ezzel szemben számos példával tudnám szemléltetni a román kiválóságot, innovációs képességet is, főként a kultúra területén.

Fotó: Ficsor Márton

Milyen családból származik?
Átlagos munkáscsaládból. Édesapám kőművesmester volt, édesanyám varrónő. Ketten vagyunk testvérek, első generációs értelmiségiek, a húgom iskolapszichológus.

A Ceaușescu-éra milyen nyomokat hagyott önben? Hogy emlékszik erre az időszakra?
Ellentmondásos érzésekkel. Gyermekként kevésbé érzékeltük azokat a társadalmi torzulásokat, amelyek csak később, kamaszkorunkban váltak nyilvánvalóvá. Édesapám tartós hiánya – őt évekre elhurcolták országházat építeni – jobban megérintett, mint az állandó nélkülözés és a sorban állás valamiért, ami vagy megérkezik, vagy nem. Mégsem volt boldogtalan ez a gyermekkor. Számtalan tevékenység lefoglalt, még a hetekig gyakorolt értelmetlen felvonulásokban is volt öröm, az együttlét, az együtt mozgás eufóriája. Megtanultuk befogni a szánkat, az utcán nem beszélhettünk az anyanyelvünkön, mert azt mindjárt megtorolta egy-két buzgó „hazafi”. De a hazafias versek mindkét nyelven ugyanarról vallottak, hogy nincs nálunk szerencsésebb, jobb helyre született ember a föld kerekén. Az eszmélet kezdetének időszaka összeért a rendszerváltással. Csak utána kezdtem el megérteni ennek a létformának az abszurdumát, bele sem merek gondolni, hová fajulhatott volna még, ha kitart.

Az eddigi pályáját végignézve úgy tűnik, bőségesen el volt látva munkával Erdélyben is – a legjobb színházakban fordult meg magas pozíciókban. Hogyhogy végül mégis Magyarországra jött?
Mielőtt átköltöztem Magyarországra, a nagyváradi Szigligeti Színház művészeti igazgatója voltam. Színházépítésre szerződtem, és négy éven keresztül arra összpontosítottam, úgy gondolom, nem kevés eredménnyel, de közben rá kellett jönnöm arra is, hogy az általam felvázolt művészeti perspektíva nem mindenben egyeztethető a helyi kultúrstratégiával. Persze volt ebben politika is bőven, meg némi obskurantizmus, de a lényeg az, hogy egy idő után elfogytam mind motiváció, mind ötlet tekintetében, átadtam a stafétát, és szabadúszó művészként új életet kezdtem Budapesten.

Egyszer úgy fogalmazott: „újra szabadságra akartam váltani a kultúrpolitikai hercehurcák és értelmetlen kompromisszumok által visszafogott társulatvezetői tevékenységemet”. Másutt cenzúráról beszélt, és most is politikai csatákat emleget. Kifejtené kicsit bővebben?
A dolog egyszerű: nem vagyok jó káder. Én a színházat a művészet felől értelmezem, a politikát meg társadalmi szolgálatnak tartom, ezért nehezen viselem, ha hatalmi szóval beszorítanak valamiféle kurzusba, aminek vajmi kevés köze van a színházi beszédhez. Lehet, hogy naiv ez a hozzáállás, de én még mindig hiszek a gondolat szabadságában, abban, hogy a színházi aktus jelentős kultúrateremtő erővel bír, és nem utolsósorban – szerepének megfelelően – kritikusan szemléli saját környezetét. Nagyváradon mindjárt az első általam tervezett évadban kivertem a biztosítékot azzal, hogy műsorra tűztem Howard Barker Jelenetek egy kivégzésből című darabját, és nem nehéz kitalálni, kiket zavart ez leginkább: a helyi vezetőket. Provokációként aposztrofálták, pedig csak a mindenkori hatalom és a művészet problematikus viszonyára kérdeztünk rá ízlésesen. Akkor egyértelművé vált számomra, hogy a főhős, Anna Galactia csapdahelyzetébe kerültem magam is: azt festem, amit látni akarnak, vagy láttatom a valóságot… Szerettem volna bátrabb, tartalmasabb színházat építeni, a nagyszerűség előnyét vizionáltam a mindenáron hajszolt népszerűséggel szemben. Egy ideig kitartott a lelkesedés, aztán egyre több olyan kompromisszumra kényszerültem, amelyet nehezen tudtam összeegyeztetni az ideálommal.

Ez nem a népszínház kontra alternatív színház, a kísérletezés és a tömegek megszólításának örökös vitája?
Úgy gondolom, hogy a népszínházi repertoár lebutítása az egyre gyatrább közízlés szintjére iszonyú hiba. Nekünk a közízlés formálása, nevelése lenne a dolgunk, és nem a neki való megfelelés. Tudatában vagyok annak is, hogy ez kockázatos, és a színházigazgatók biztonsági köröket futnak, mert a fenntartói előírás mindenekelőtt az előadás- és nézőszámra vonatkozik, és csak mellékesen érinti a tartalmat, a színvonalat. Jó marketinggel ma már minden bóvlit el lehet adni, miért ne lehetne éppen a minőséget? Az agyonmosott írásos falvédők helyett miért ne mutatnánk meg a Mona Lisát? Még az is megtörténhet, hogy felismerik benne a szépet.

Úgy gondolom, hogy a népszínházi repertoár lebutítása az egyre gyatrább közízlés szintjére iszonyú hiba”

Nagyváradhoz és más vidéki városokhoz képest Budapest szerencsés helyzetben van, hiszen itt rengeteg színház működik, az emberek kedvükre válogathatnak. Most mégis egy olyan teátrumban fut két darabja is – a Nemzeti Színházra gondolok –, amely szintén népszínházi szerepet tölt be, hiszen az ő repertoárjába sem fér bele minden. Nem érzi ugyanazt, hogy nincs elég szabadsága?
A Nemzeti Színháztól konkrét felkéréseket kaptam. Mind A kassai polgárok, mind Az ajtó tekintetében szabadon rendelkezhettem a saját eszköztárammal; azt, hogy sikerült hiteles színházat létrehoznom vagy sem, majd eldöntik azok, akik megtekintik az előadásokat. Ami az alkotói szabadságomat illeti, semmilyen formában nem volt korlátozva, Vidnyánszky Attila még halvány utalás szintjén sem szólt bele a munkámba. Maximális bizalom övezte a rendezői ténykedésemet mindannyiszor.

Mit gondol, mi alapján esik a választás önre mint szabadúszóra egy-egy darab kapcsán? Mit tud, amit mások nem, vagy csak kevesen?
(Nevet) Ilyen komparatív kutatásra még nem vetemedtem, de gondolom, azért hívnak, mert egyszer-kétszer már bebizonyosodott, hogy az előadásaim életképesek, és az a szemlélet, amivel a színházat próbálom értelmezni, mások számára is inspiráló lehet.

Fotó: Ficsor Márton

Milyen rendezőnek tartja magát? Színész­központúnak vagy inkább olyannak, aki elsősorban a nagy egészet tartja szem előtt?
Mindenekelőtt a téma izgat. De a találkozás lehetősége is mérvadó, ha együtt dolgozhatok olyan csodálatos színészekkel, mint Udvaros Dorottya, Béres Ilona, Ráckevei Anna, Kubik Anna, Hirtling István vagy Fodor Tamás… Folytathatnám a felsorolást, mert óriási szerencsémre sok nagyszerű művésszel sodort össze a pálya, és velük játszva csiszolódhatok én is. Természetesen az élő szervezetet, az átváltozást végrehajtó, kivételes képességekkel rendelkező embert követem, és igyekszem helyzetbe hozni, becsalogatni a saját világomba. Szeretném azt hinni, hogy örömmel dolgoznak velem, és az általam teremtett illuzórikus valóságnak van vonzereje, tartalma, szépsége.

Hiány mutatkozik a közép- és kelet-európai művészek közös platformjaiból. Ez a térség kulturálisan nincs eléggé összekapcsolva annak ellenére, hogy van egy közös tudásanyag, történelem és egy „sajátságos nyelv” itt.
Ami Magyarországot illeti, ez főként a nemzetközi színházi fórumok hiánya miatt van. Az efféle platformok tudnák igazán összekapcsolni, képet mutatni egyes sajátosságokról, és lehetőséget teremteni a közös építkezésre. Néha az az érzésem, hogy nemcsak a nyelvünk unikális, de a modorunk is egyedülálló a térségben, vajmi keveset beszélgetünk a szomszédainkkal, bezárkózunk, s ha mégis rászánnánk magunk a vendégségre, mogorván tesszük a szépet. A román színházakban dolgozva sokkal többet tudtam meg a Kelet- és Közép-Európában, Nyugat-Európában vagy akár az Ázsiában zajló mozgalmakról.

Szeretném azt hinni, hogy örömmel dolgoznak velem, és az általam teremtett illuzórikus valóságnak van vonzereje, tartalma, szépsége”

Akkor ez csak Magyarországon hiány?
Látszólag igen. A románoknál, a szerbeknél, a moldávoknál, a lengyeleknél vagy a litvánoknál nem ezt tapasztaltam. Nem szeretném túlhangsúlyozni a román példát, de ha csak azt nézem, hogy Nagybányától Brajláig, legyen az városi vagy megyei színház, mindegyik létrehozta a maga nemzetközi fesztiválját, az sokat elmond a kapcsolati igényről.

Mit gondol, miért van ez?
Valószínűleg ez egyfajta kulturális beidegződés, helyi formátum. Nagyon nehezen tudom ezt értelmezni, hiszen magam is „kívülről” jöttem, és teljesen más szemlélethez szoktam. Vannak persze nyitási kísérletek Magyarországon is, a Madách nemzetközi színházi találkozó erre jó példa. Viszont ha körülnézünk Budapesten, a Trafón kívül sajnos nincs olyan színház, amely rendszeresen befogadna külföldi előadásokat, és a magyar társulatok is ritkán játszanak külföldön.

Ön szerint mik a jó színház ismérvei?
Én azt a fajta zsigeri színházat szeretem, amely felfedezésre ösztökél. Sokan azért járnak színházba, hogy kikapcsolódjanak, én a bekapcsolódási pontokat keresem. Nem felejteni megyek, hanem felidézni azokat az egyéni és társadalmi ingereket, amelyek segítenek megérteni együttműködésünk alapelveit. A jó színház véleményem szerint könyörtelenül igaz, még akkor is, ha ez nem feltétlenül tetszetős.

Vannak fizikai jelei is annak, ha jó előadást lát?
(Nevet) Nem szoktam elsírni magam, de kifejezetten jólesik, ha egy jól megfogott jelenet hatására valamiféle bizsergést érezhetek. Az igazi kutató művész a felszabadulásnak azt a formáját keresi, amely nem a felszínre karcol, hanem a mélybe vés. A katarzis élménye ritka madár, de nem elérhetetlen. Szeretem a váratlan fordulatokat, azokat az előadásokat, amelyek az éberségemre is számítanak. A nyugtalanság engem amúgy is formában tart, a biztonság helyett inkább a kiszámíthatatlant választom, szükségem van azokra az oldallökésekre, amelyek arra késztetnek, hogy újra megkeressem a balanszomat.

A jó színház véleményem szerint könyörtelenül igaz, még akkor is, ha ez nem feltétlenül tetszetős”

A színházon kívül is nyugtalan természet?
Igen, a munkán kívül is nyugtalan ember vagyok.

Nem tudok átsiklani egy mondata felett, amelyet az imént mondott: „Az igazi kutató művész a felszabadulásnak azt a formáját keresi, amely nem a felszínre karcol, hanem a mélybe vés.” A „színházcsinálás” mennyire öncélú?
Minden valódi művészeti kutatásban van némi öncélúság is, ahogy az alkotás is lényegében öndefiníció. Egy előadás előkészületi fázisában talán éppen a nézőről, a befogadóról beszélünk a legkevesebbet, pedig elengedhetetlen szereplője a műnek, mégis ő csatlakozik utoljára, így aztán kénytelen szembesülni egy, már az alkotó képére teremtett világgal. Nyilván lesz, akinek ez beválik, de benne van a rizikó, hogy másokat meg hidegen hagy. Nincs ezzel semmi baj, az a színház, amelyik mindenkit megszólítana, nem szól semmiről.

Lát bármiféle ívet abban, hogy az évek során éppen milyen témák foglalkoztatták?
Remek kérdés, igen, látok ilyet, és ez leginkább a visszatérő témák segítségével érhető tetten. Nekem ilyen Beckett Godot-ra várva című remekműve. Második alkalommal foglalkoztam vele tíz év távlatából, és igencsak rácsodálkoztam arra, hogy miként helyeződnek át hangsúlyok, válnak fontossá olyan szövegrészek és problémafelvetések, amelyek azelőtt még nem vagy egészen másképpen fogalmazódtak meg bennem. Feladatként tűztem ki magamnak, hogy minden tizedik évben visszatérjek a „kiszáradt fához”, hogy számot vessek saját várakozásaim tanulságával, reményeimmel és türelmi állapotommal. Meggyőződésem, hogy nagyon sok minden kiderül így a bejárt lelki és esztétikai ösvényeimről. A feldolgozott témák közül van néhány állandó, ezek alakítják a művészi profilt, és a bejárt út íve egyre erősebben hajlik az elkomorulás felé, előtérbe került a válsághelyzet, a kilátástalanság, az önfeladás és az elidegenedés problematikája.

Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd

Ön az a típus, aki bent ül az előadásain?
Ritkán. A bemutatóra nem ülök be soha. Azt a tehetetlenségi állapotot nehezen viselem, és megfertőzni sem akarom a munkatársaimat a szorongásommal. A próbafolyamat ideje alatt lezajlik minden, ami az előadás szempontjából lényeges, attól a pillanattól kezdve, hogy felment a függöny, és interakcióba kerül a mű és a néző, én megszűnök hasznos közvetítőnek lenni. Ha jól építkeztünk, állnia kell a háznak, ha nem, még csak támasz sem lehetek az esetleges vészhelyzetben. Úgy az ötödik-hatodik előadást tekintem meg, akkor már látom az eredményt, és esetleg némi finomhangolásra is sor kerülhet.

Melyik színészt preferálja: aki könnyebben instruálható vagy aki inkább önjáró?
A nagyvonalú játszótársakat kedvelem, azokat, akik őszintén, teljes odaadással, mégis szabadon tudnak létezni a színpadon. Szeretem a figyelmes színészeket, a kísérletező kedvűeket, a megbízható partnereket és legfőképpen azokat, akik örömmel és alázattal, gyermeki módon osztoznak a játék gyönyörűségében. Hála az égnek, sok csodálatos színésszel dolgozhattam együtt.

Ahogy a színészeknél a szerepálom, van olyan darab, amelyet mindenképpen szeretne megrendezni?
Vannak olyan művek, amelyek megszólítanak, olyan témák, amelyek folyamatosan kísértenek, ezek előbb-utóbb színpadra kerülnek. Tudom, hogy egyszer le kell ülnöm Hamlettel beszélgetni, ha majd eljön az ideje, remélem, ihletett állapotomban talál.

Volt olyan előadása, amit kudarcnak élt meg? Mit jelent önnek a kudarc?
Volt. A legnagyobb kudarc a sikertelen próbafolyamat, ha nem történik meg a találkozás. Olyankor az sem vigasztal, ha az előadás történetesen jó lett.

Tervez hazaköltözni, vagy végleg letelepedett Budapesten?
Semmit sem tekintek véglegesnek. Már hetedik éve itt élek, szeretem ezt a várost, de az utazásban még nem fáradtam el. Állandó mozgásban vagyok, tanítok Kolozsváron, rendezek Bukarestben, a litvániai Alytusban, Székelyudvarhelyen és Kaposváron, bárhol, ahová jó szívvel hívnak.

Hogy egyeztethető össze ez a habitus a családdal?
Elfogadtak a hiányommal együtt.

Nem is szeretne többet?
De, bevallom, néha erősen kísért az állandóság nyugalma, aztán azon kapom magam, hogy ismét csomagolok. Félek, várat még magára a tóparti édes semmittevés.

Jászai Mari-díjas. Magyarországon a díjak és kitüntetések kapcsán mindig megindul a sárdobálás. Önt érte bármiféle kritika vagy sérelem?
Nem bántottak, hadd gondoljam naivan és szerénytelenül azt, hogy ezt a díjat az eddigi munkámért adományozták. Gratuláltak jobbról is, balról is, nem kellett magyarázkodnom, megjegyzem, nem is tettem volna. A sárdobálás nem hoz lázba, a párbeszéd, a kölcsönös tisztelet híve vagyok, és hülyékkel nem szkanderezem.

Szabó K. István
1977. június 21-én született Zsibón. Jászai Mari-díjas rendező, színházigazgató. 2000-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán, majd a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház főrendezője, művészeti vezetője, 2004-től igazgatója lett. 2005-től a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház főrendezője, 2011-től 2015-ig pedig a nagyváradi Szigligeti Színház főrendezője, művészeti igazgatója volt. Jelenleg szabadúszó.

 Nyitókép: Ficsor Márton

Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés