„A könyv halotti beszéd helyett a pázmányos közösség összetartó erejét kívánja felmutatni, hiszen a piliscsabai Campus története a mi személyes mozaikjainkból áll össze. A Campus MI vagyunk” (részlet a könyvből).
Hát akkor legyen egy kis személyes: merőben érzelmi döntést hoztam, amikor én, a vasút őszinte gyűlölője, megláttam Párkányba menet az esztergomi vonat ablakából a behavazott „katolikus Disneyland”, avagy a „Bölcsészroxfort” szárnyas tornyait 2007 telén, és üstöllést eldöntöttem, hogy márpedig én ide fogok járni. Nem a hőskorszakban jártam ide, ráadásul csak az alapképzést végeztem a Makovecz-féle piliscsabai kampuszon, bejárós voltam, nem bentlakó, az időszak felében még dolgoztam is, mégis, a perifériáról is be-be tudott szippantani magába a miliő, a gyönyörű pilisi hegyek közé zárt, hektárnyi diákváros nyüzsgése.
Ami nincs többé: az átgondolatlan, az iskola szempontjából értelmetlen, évekig húzódó vasútfejlesztés az ütőerét vágta át a távolság miatt amúgy is hendikepes csabai kampusznak. A diákok a 2010-es évek közepétől elkezdtek elszállingózni, az egyes szakok pedig be, a pesti hídfőépületekbe: a Mikszáth téri komor Sophianeumba, vagy szórványba, a Tárogató utcai ideiglenes épületbe, esetleg a BME egyik toronyházába, a megtisztelő felkérésnek eleget téve óraadóként már én is ez utóbbi kulcsait csörgettem néhány éve. Mégis, több szak tartotta magát még kint a pilisi hegyek között, mígnem tavaly tavasszal,
március elején jött a hír, hogy a csabai kampusznak annyi, végleg bezár.
Pillanatok alatt öregdiák-Facebook-csoport szerveződött, menteni a menthetőt – ami persze már nem a racionális szemmel nézve menthetetlen, legkevesebb öt éve agonizáló épületegyüttest jelentette, hanem a közösséget, ami négy-öt egyetemi generációt átfogott, a kampusz 1994-es indulása és 2020-as bezárása között eltelt emberöltőben. Emlékeket, közös értékeket, mindazt, amit a sajátos elhelyezkedésű, hangulatú egyetemi város jelentett hallgatók tízezreinek. A Pázmányos Emlék Regiszter nevű csoportot létrehozó jogász-regényíró öregdiák, Földvári-Oláh Csaba társaival pedig úgy döntött, ha már így alakult, szülessék könyv a Pázmányról; méghozzá olyan könyv, amit nem ő, Kaj Ádám, Németh Csaba volt hallgatók írnak (ők „csak” szerkesztik), hanem bevonnak mindenkit a csoportból, célzott kérdésekkel, posztokkal serkentve az emlékgyűjtést. Így született meg a könyv, amelyet rendhagyó módon háromezer szerző – hallgatók mellett oktatók, írt. Címe: A campus mi vagyunk.