Meghalt az MSZP, éljen az MSZP!

– énekelték a színpadon vidám politikusok, tapsolva, mosolyogva, s velük ünnepelt a sokaság. Piros lufik és zászlók a kezekben, a győzelem mámora a levegőben, a buli színe pedig már lassan egy éve piros volt. 2006 tavaszán járunk, a Hősök terén Gyurcsány Ferenc lelkesíti a tömeget, de ott van vele Dobrev Klára, Hiller István és sokan mások. A hangulat tüzes, a tábor lelkes, közeleg a választás. Volt már áfacsökkentés, szónoklatok a szociális biztonsággal és reformokkal összehangolt gazdasági növekedésről, menő kampány CD-vel és Hiller Haver-es póló, Fiatal Baloldal, egész panelházat beterítő óriásplakát. Minden is.

Az MSZP ismét szinte a csúcson, be is húzták a parlamenti voksolást, Horn Gyula büszke lehetett utódpártjára – bár annak akkori vezetőjét állítólag nem szívelte. Hogy mi jött utána, nyári megszorítások, őszödi beszéd, rendőri brutalitás, morális válság, az a pillanatkép szempontjából most akár mellékesnek is mondható. Persze amúgy korántsem az. Sőt.

De ugorjunk tovább az időben! 2011, Fáy utcai sportcsarnok,

Csak ez már egy másik párt, épphogy nem platform. Megalakul ugyanis a Demokratikus Koalíció, leginkább az MSZP-ből kivált szekcióval, rögvest törpepárti státuszban, egyelőre parlamenti frakció nélkül. A szocik, élükön Mesterházy Attilával ugyan csúfosan elbukták a választást, de még középpárti szintről, az ellenzék éléről, lesajnálóan tekintenek egykori pártelnökük, a bukott miniszterelnök próbálkozására. Mi is volt a DK „krédója” akkoriban? Valamiféle szocdem nyugatosság, szemben Orbánnal, rivalizálva az MSZP-vel és a 2010 előtti világot elutasítókkal, például az LMP-vel, no meg némi antifasizmus, határozott kiállás a Jobbikkal szemben.

Rá tíz évre egészen más képet mutat az ellenzéki térfél, s benne a Magyar Szocialista Pártnak nevezett formáció. Ahogy a DK „krédója” is átíródott, de az ellenzéki erőviszonyok is jócskán felborultak: mostanság az utódpártból szivárognak el a politikusok, akár volt pártelnökök, mégpedig egyenesen Gyurcsány karjaiba. Botka László ugyan nem lépett át, de Szeged polgármestereként, az MSZP sikerpolitikusaként szállt ki a 2018-as választást követően. Emblematikus figura volt Szanyi Tibor is, aki immár új pártjával ostromolja a szavazókat, igaz, nem túl sok sikerrel.

Kiss László és Szaniszló Sándor frissen megválasztott polgármesterek viszont már a Gyurcsány-pártot választották új politikai közösségüknek 2019 őszén, akárcsak később a kiutált Szakács László vagy éppen Molnár Gyula, aki korábban szintén vezette az MSZP-t.

A jelenlegi Kunhalmi Ágnes-Tóth Bertalan tandem a jelek szerint nem igazán tudja egyben tartani a csapatot, de mintha nem is akarná. Pár éve kacsának titulálták a hírt, miszerint valójában már csak néhány befutó helyet akarnak 2022 tavaszára a parlamentbe, a párt akár mehet is a levesbe. Ha nekik nem is ez volt az eredeti tervük, Gyurcsány nem bohóckodik: gondoskodik róla, hogy az önfelszámolás irányába tartson az utódpárti történet. És tart már egy ideje.

Botrányos, ám sikeres politikusa volt az MSZP-nek Tóth Csaba is, ám a zuglói képviselő lezuhant az előválasztási cirkusz egyik trambulinjáról. Akárcsak a már megidézett Mesterházy Attila, aki a hírek szerint amúgy sincs túl jó viszonyban a vidám pártvezetéssel.

Nem sokan maradtak, akik a villanyt lekapcsolhatják. A szocialisták egyébként így is sokáig húzták a térségbeli kommunista utódpártok közül, kiszenvedésük igencsak hosszúra nyúlt. Ráadásul van az egész tragikomikus vergődésnek egy „vörös farka”: az utódpárt valójában átmentette hatalmát és befolyását az utódpárt utódpártjába. Alighanem a bosszú is édes. Hiszen

S most ez az utód-utódpárt, illetve annak nyughatatlan vezetője tette rá mancsát a szélsőjobbtól a szélsőbalig tartó teljes ellenzékre, a szlogenek és az igéretek hasonlóak, a kétezres éveket idézik. Mi ez, ha nem a tökéletes trükk? Csak ne dőljünk be neki!

Nyitókép: Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök beszél az MSZP Kőbányai Szabadidő Központban tartott kampányrendezvényén (MTI/Beliczay László)