Ki után fussunk?

2021. szeptember 29. 14:00

Névai Gábor
Nemcsak Magyarország percei drágák, ahogyan Széchenyi mondta, de a személyes időnk is az.

„Nő és villamos után ne fuss, mindig jön a következő” – szólt a régi pesti flaszterbölcsesség, amely 2021-re politikailag többszörösen inkorrekt lett; úgyhogy ilyen gondolatbűnre nem is vetemednék nyilvánosan, már csak azért sem, mert egyre ritkábban jár a villamos. De mi a helyzet a barátokkal egy kissé barátságtalan korban? Utánuk fussunk-e?

Néha foglalkoztat a kérdés egy rövid időre, amikor éppen veszítek egyet-kettőt vagy nyerek egy embert. Merthogy a mérleg bizony az évtizedek múlásával azért inkább a fogyás felé mutat, viszont az állomány éppúgy újrarendeződik idővel, mint Marco Rossi kerete. „Milyen kár, hogy megszakadt a barátság!” – sopánkodnak, ha valakinek elmesélem, hogy X-szel megszűnt a régi vagy – ilyen is van – vadiúj, csillogó barátságnak tűnő érzékcsalódás. Pedig ez nyafogás. Semmi nem tart örökké, a Föld is mozog, mi is változunk, egész életünkben alakulunk, érünk, öregszünk, cserélődnek a sejtjeink, remélhetőleg okosabbak leszünk, és nem hülyébbek (mert az is benne van a pakliban) – mindez pedig nem marad következmények nélkül a szociális életünkben sem. Sőt nemcsak mi, hanem a barátaink is változnak. Egyáltalán nem biztos, hogy egy irányba megyünk tovább, amiből elkerülhetetlenül konfliktus lesz idővel. Ha nem visszahúzódó életet élünk, akkor elég erős hatások érnek: megszeretnek, meggyűlölnek, elárulnak, kirúgnak, akár a magánéletben, akár a munkában; aztán jobbra fordul, megint megszeretnek, felemelkedünk, pofára esünk, lemerülünk; majd újból felérünk egy magaslatra – és így tovább, amíg ketyeg a vekker.

A saját utunkat nagyon kevés ember értheti, elsősorban mi magunk és talán maximum egyvalaki (jó esetben a társunk), de általában még a barátok többsége sem. Sokfelé ágazik el a sorsunk, miért kellene valamit erőltetni, ami már nem működik? Csak mert régi? Ez szentimentalizmus, ami lehúzza az embert. Lehetünk konzervatívak – a magánéletben is –, de nem kell mindent és mindenkit megtartani. Nemcsak Magyarország percei drágák, ahogyan Széchenyi mondta, de a személyes időnk is az.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés