„A fiam, Lacika!” – mondta az utánozhatatlan, rekedtes hangján idősebb Cseh László, ha jól emlékszem a Komjádi uszoda alagsorában, miközben kezet nyújtott a gyereke. Kezet fogtunk. Én, a Nemzeti Sport újságírója és az akkor 13 éves Cseh László. Az édesapját mindenki ismerte az uszodákban. Kiváló hátúszó volt, az olimpiára is eljutott. Aztán megházasodott, s megszületett Lacika.
Nem volt kérdés, hogy úszni viszi. S az sem, mindent feláldoz, hogy a fiúból klasszis legyen.
Hajnalban a nagybani piacra ment áruért, de mellette bevitte a gyereket a Kőér utcai uszodába. Minden nap. Télen, nyáron, hőségben, hidegben. Minden reggel sötétben keltek. Álmosan ültek az autóban és Halásztelekről Kőbányáig autóztak. Idősebb Cseh László azzal sem foglalkozott, hogy a gyerekről kiderült, súlyos asztmája van, a tüdeje sosem fog olyan kapacitással működni, mint a többi versenyzőé. Aztán Lacika 2001 júniusában,
20 évvel ezelőtt megnyerte élete első felnőtt magyar bajnoki címét a Komjádi uszodában 100 méter háton.
Az édesapja pedig ott állt a medence szélén leizzadva, s látszott rajta, nincs nála büszkébb ember a Földön. A többit tudjuk. Lacikából László lett, s több mint százszor nyert magyar bajnokságot, mellette olimpiai ezüstöt, bronzot, világbajnoki aranyat, Európa-bajnoki címek sokaságát. Ma hajnalban pedig utoljára úszott a nagy küzdő. Egyvalaki hiányzott a káprázatos karrier utolsó felvonásáról. Idősebb Cseh László, aki tavaly augusztusban hunyt el.