Hadüzenetek a homályzónából

A Pegasus-ügyben a Direkt36 által tálalt információk nyomán felsejlik a belarusz mintájú demokrácia-apokalipszis, Orbán Viktor füstös karmelita cellákban kacsint össze méregdrága kémszoftver-kódok felett Benjamin Netanjahuval, majd Varga Judit – arcán cinkos mosollyal – narancsezüst Parkerével rábök a Fidesz legveszélyesebb ellenségeire, Panyi Szabolcs újságíróra, Varga Zoltán médiamogulra, Chikán Attila exminiszterre, Simicska Lajos fiára, és – nyilván az általa jelentett gigantikus nemzetbiztonsági kockázatra való tekintettel – egy CEU-s genderkutató doktoranduszra. Őket kérném, suttogja Varga Judit Parkerén keresztül Orbán Viktor. Ennyiszer tizenkilencmillió lesz, és indulhat a lehallgatás, mondják az izraeliek. A filmszakma minden toposza benne van: zsidó háttérhatalom, diktátor, szolgalelkű samesz, hős ellenállók kis csapata – mintha egy amerikai forgatókönyvet olvasnánk.

Csak egy dolog felett siklik át mindenki végtelen udvariassággal: hogy az NSO nevű izraeli kémprogramfejlesztő állítólagos célpontlistáját vajon honnan szerezték meg az NGO-k és a velük együttműködő szerkesztőségek? Az ugyanis tökéletesen elképzelhetetlen, hogy egy titkosszolgálati technológiát fejlesztő vállalat hét pecsét alatt őrzött üzleti titkai csak úgy az éterben keringjenek. A célpontlista tehát vagy hamis, vagy kőkemény titkosszolgálati közreműködés mellett jutott ki az NSO-tól.

Például azt, hogy az NSO temérdek ügyfele közül miért csak azokra derült fény, akikre fény derült, meg hogy a több száz nevet tartalmazó állítólagos megfigyelési listáról miért csak azok a nevek kerültek nyilvánosságra, akik a Direkt36, a Washington Post, a Guardian, a Süddeutsche Zeitung és a Le Monde ízlésének nem megfelelő potentátok számára kellemetlenek lehetnek. És az is rendkívül érdekes, hogy azok, akik például a Joe Biden fiának ukrajnai bizniszeivel kapcsolatos híreket siettek az orosz titkosszolgálat dezinformációs kampányaként elsikálni, most miért veszik készpénznek a nem publikus Excel-táblázatban szereplő telefonszámokra alapuló, bemondással és ismétléssel bizonyított értesüléseket. Meg hogy most, amikor mind az érintett cég, mind az összes érintett kormány vehemensen tagad, a Facebook meg a Twitter miért nem fontolják meg annak lehetőségét, hogy esetleg megerősítetlen információként címkézzék a megerősítetlen információkat. Nem lehet, hogy a nyugati sajtónak és hazai leányvállalatainak csak az a titkosszolgálati értesülés számít, ami politikailag az ő vitorlájukba fújja a szelet?

A Pegasus-botrányt adagolók ismeretlen hatalmak játékszerévé teszik ki magukat, mert hajlandók úgy és azt leközölni, amit a szivárogtatók az óriási, amerikai, orosz, kínai, izraeli és ezer más eszközzel egyszerre végzett globális megfigyelési játszmából láttatni akarnak, kényük-kedvük és érdekük szerint szelektálva. Mindezt szimplán azért, mert a titkosszolgálati témájú értesülés az újságíró álma: egyszerre bizonyíthatatlan és cáfolhatatlan, de a hatalmasok lelepleződésének édes illata lengi körbe. Innentől kezdve pedig semmi nem drága, csak úgy lövöldözni lehet kifelé a kevés elérhető információ vadabbnál vadabb értelmezéseit. A megfigyelési botrányt titkosszolgálati információkból dolgozók szövik –

Eközben az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) globális megfigyelőakcióját leleplező, azóta pedig Oroszország vendégszeretetét élvező Edward Snowden szerint „árulkodó” a magyar kormány reakciója a pegasusos megfigyeléssel való meggyanúsításra. A magyar kormányzat részéről valójában a legfontosabb kérdést tették fel az újságírók megfigyelésével kapcsolatban, mikor a Guardian érdeklődésére visszakérdeztek: a világ legnagyobb megfigyelési potenciáljával rendelkező Egyesült Államokkal, Egyesült Királysággal, Németországgal és Franciaországgal egyébként mi újság? Snowden mintha el sem tudná képzelni, hogy a Pegasus-ügy mögött titkosszolgálati játszma álljon – miközben ő maga is egy kőkemény orosz-amerikai titkosszolgálati játszmának köszönheti azt, hogy egyáltalán életben és szabadlábon van.

Ezeket a sorokat Kelet-Romániából írom, egy olyan számítógépről, amely nem Windowst vagy Macet futtat, semmiféle román hálózatra nem kapcsolódik, speciális böngészővel dolgozik, és soha semmilyen online fiókomat nem látta. Nem azért, mert rejtegetnivalóm volna, vagy mert paranoiás volnék. Egyszerűen azért, mert a mi szakmánk már csak ilyen: ki tudja, hogy a gépem tartalma mikor, hol és kit érdekel majd, és ha az ezerszer képzettebb kémeket kicselezni nem is tudom, legalább a legkönnyebben feltörhető tálcán csak nem nyújtom oda nekik az adataimat. Nem tudom, a Guardian meg a Telex fotóin almás laptopokkal pózoló, az iMessage-en meg WhatsAppon keresztül megfertőzött, érzékeny ügyeket telefonon intéző azeri, indiai és magyar kollégáim egészen pontosan mire is számítottak – hiszen amit mondanak, olvasnak és írnak, jó eséllyel már régóta élő egyenesben követhető az összes létező techcég főhadiszállásán és a masináikat gyártó ország titkosszolgálatánál.

Titkosszolgálati clickbait terjesztése helyett tehát inkább Linuxra fel, kedves kollégák – hiszen

És hogy techóriások vagy izraeli kémek szagolják-e ki először, az pedig bizonyos szempontból teljesen mellékes is.