Internationalelf

2021. június 28. 19:01
Pálfi Bálint
Mandiner
A müncheni arénában nem tapasztaltam sem német szurkolást, sem német örömöt.

„A futball egy egyszerű játék. Huszonkét ember üldözi a labdát kilencven percen keresztül, a végén pedig mindig a németek nyernek”, mondta Gary Lineker, a legendás angol csatár, aki éppen az 1990-es világbajnokság csapata elvesztett elődöntője után fogalmazott így. De kik is nyernek egyáltalán, ha a németek nyernek, és legfőképpen: ki tud egy német sikernek örülni? 

Június 23-án a müncheni Allianz Arénában nem tapasztaltam sem német szurkolást, sem német örömöt.

A hazai pályán játszó ellenfélnek nem szurkolótábora, hanem nézői voltak, akik szórványosan üldögéltek a lelátón, mint ahogyan buzdító taps helyett is csak rideg kívülállást, német nemzeti lobogók helyett is jobbára szivárványos zászlókat láttam. Miközben mi azért érkeztünk a stadionba, hogy tüzeljük sajátjainkat és legalább részben érezzék úgy magukat, mintha a Puskás Arénában játszanánk, nyájasnak aligha nevezhető vendéglátóink jobbára velünk és egy, a magyar Országgyűlés által elfogadott törvénymódosítással voltak elfoglalva. Szenvedélyes szurkolás helyett fröcsögő „jóemberkedést” tudtak csak szállítani, de talán a csapatuknak sem lett volna nagyon másra igénye.

Leon Goretzka, a Bayern München középpályásának 2–2-es végeredményt kialakító gólja utáni viselkedése legalábbis erre enged következtetni. A focista a kínok között kiszenvedett továbbjutásukat felénk rohanva, kezével szívet formálva „ünnepelte”, a német nézők felé szinte ki sem tekintett. Talán éppen azért, mert sem a meccs során az aktivistáskodó, fizető nézők fejében, sem a Goretzkához hasonlóan sztárolt influencer-futballistáknak a fejében a foci motoszkált, hanem a tágabb kontextus, a térdelés-vitától az LMBTQ-ügyekig szétterülő nemzetközi identitásharcig, amelyben a németek (vagy legalábbis a vezetőik) többsége más oldalon áll, mint a magyarok. 

De a pályán nincs helye a politikának, mint ahogyan identitásháborúknak sem, amivel láthatóan nemcsak a müncheni nézők, hanem a Nationalelf sincs teljesen tisztában. Nehéz is ezért Gary Lineker örökérvényű mondását érvényre juttatni, ha politikusok nyilatkozatain, sajtókommentárokon, stadionfényeléseken és karszalagokon gondolkodik egy futballcsapat, nem pedig azon, hogyan tudja legyőzni a riválisát egy tétmeccsen. Mármint a futballpályán.

Ami a pályán kívül volt ugyanis, az tökéletesen meg volt komponálva a németek részéről.

A stratégia magasiskolája, amihez mágnestábla és videóelemző sem kell. Amikor aznap megérkeztünk a bajor fővárosba, szinte nyomát sem láttuk annak, hogy pár órán belül az Európa-bajnokság egyik csoportmeccsére kerül majd sor. 

Azt viszont érezhettük, hogy a minden lehetséges módon szivárványoskodó németek szélsőséges elemekként kezelnek minket, piros mezes vagy fekete pólós, esetleg magyar zászlókat lobogtató szurkolókat. A szokatlan rendőri jelenlét és a mindent belengő szervezői információhiány, amely a Münchenen belüli buszoztatásunkat és terelésünket jellemezte, a megfélemlítésünket célozta. Klasszikus Magyarország-shamingre készült itt mindenki. Mi voltunk a gonosz nacionalisták, akik saját nemzeti válogatottunkat jöttünk támogatni, közben olyan kiírások suhantak el a helyi villamosok fényújságján, minthogy a kétezer magyar szurkoló nagy része igazoltan szélsőjobboldali bűnöző. De a mérkőzés végén a szektorunk elé bevezényelt rendőrsorfal is hasonló logikára épült. A rendkívül fegyelmezett magyar tábor rendbontást nem hajtott végre, bár az könnyen lehet, hogy a tapsolás és az olyan rigmusok, mint a „Mindent bele!”, megzavarták a németek lelki békéjét. Amúgy is tudjuk a francia-magyar meccs óta Antoine Griezmanntól, hogy bármelyik világsztár játékát kellemetlenül tudja érinteni egy teli stadion.

A focipályán tehát nincs helye a politikának, nemcsak szó szerinti, hanem átvitt értelemben sem.

Egyetlen csapatot és annak szurkolótáborát sem szabad politikai eszközként kezelni, sem pro, sem kontra.

Az identitásharc frontvonalait nagyon nagy hiba nézőtéri szektorok között meghúzni. Mégis, nagyon sok mindent elmond arról, hogyan tekintünk magunkra, a világra, a sportra és a fair playre, amikor a magyar csapat utolsó csoportmeccsére gondolunk. Aki nem volt ott a stadionban, csak sajtófotókról értesülhetett arról, hogy a magyar nemzeti himnusz alatt egy szivárványos zászlót lengető aktivista rohant be a pályára, közvetlenül az összekapaszkodott magyar játékosok elé, a himnuszunkat pedig végigfütyülték a magyarok elleni gyűlöletben sikeresen összekovácsolódó „német” „szurkolók”. Azok, akik ha legalább a stadionban ismét németek és szurkolók lennének, talán újra segíthetnének igazzá tenni Gary Lineker bonmot-ját.

Összesen 54 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés