Jobb lenne a háttéralku

„Előrebocsátom, továbbra sem látok semmi esélyt az Orbán-rendszer választások általi leváltására, hovatovább lebontására. Anélkül, hogy a monokráciák természetrajzába belemennénk, azt kiemelhetjük, hogy ezek legfontosabb közös jellemzője éppen az, hogy politikai legitimitásukat a rendszeres – ám »természetesen« előre elrendezett és lefutott, a parlamenti biodíszlet funkciót ellátó ellenzék számára teljesen esélytelenné tett – választások biztosítják. Ebből adódóan sem Putyin, sem Erdogan, sem Orbán hatalmát nem egy ilyen általuk tervezett és szervezett választás fogja megingatni.

Mégis tételezzük fel, hogy a magyarországi helyzet 12 évnyi Fidesz uralom után – terjedelmi okokból nem részletezett okok miatt – olyanná vált, hogy az elégedetlen többség és az őket megnyerni igyekvő ellenzéki pártok formálisan is összetákolt összefogása reális lehetőséget nyújtana 2022-ben a kormányváltásra. Azt viszont az ebben részt vevő legvisszafogottabb politikusuk sem vitathatja, hogy egy esetleges választási győzelem esetén csak akkor tudna egy új kormányzat érdemben működni, ha a jelenlegi egész struktúrát – beleértve az alkotmányos kereteket is – teljes mértékben átalakítja, a magánosított közvagyonokat bármilyen áron visszaszerzi, és a politikai hatalommal visszaélő pártállami nómenklatúrát a közélettől távol tartja. Ellenkező esetben Orbán Viktornak az átmeneti időszakban csak az lenne a dolga, hogy a megfelelő fehér lovat kiválassza.

Ugyanakkor a jelenlegi ellenzék képviselői ezeknek a drasztikus lépéseknek a megtételéhez szükséges morális alapot azáltal, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében ugyan súlytalan kritikusként és - ami fő, fizetett – statisztaként folyamatosan szerepet vállaltak, elvesztették. Nem bizonygathatják a NER illegitim mivoltát, ami nélkül viszont a kezük meg van kötve, ha éppen ők maguk legitimálták jelenlétükkel. Abba most ne menjünk bele, hogy ki kellett volna-e vonulniuk, s ha igen, mikor, illetve milyen érvek és ellenérvek szóltak emellett és ennek ellenében. Tény viszont, hogy leszámítva néhány fiatalabb prominensüket, még a legaktívabb, legharcosabb, leghangosabb ellenzéki képviselő sem elég hiteles erkölcsileg egy ilyen feladat végrehajtásához. Nem beszélve egy ilyen fordulat nemzetközi visszhangjáról, még a hazai változásokra leginkább támogató várakozással tekintő nyugati és EU-s kormányzatokat is beleértve.

Az együttműködés személyi állományának előválasztásos castingja önmagában demokratikus és szimpatikus megoldásnak tűnik, de ez véleményem szerint a jelenlegi állapotok között teljesen anakronisztikus, szervezői mintha nem ebben a Fidesz-rendszerben élnének. Most nem annak van itt az ideje, hogy a jövő reményteljes békeidéjében majd vetélkedő politikai erők, látszólag félretéve ellentéteiket, összegyúrt közös programjukat más-más hangszerelésben és szólamban előadják, képviselőik közül pedig kiválasztásra kerüljenek a relatív többséggel rendelkező jelöltek, mind országos, mind helyi szinten. És nem csupán azért, mert hiába esküsznek előre feltétel nélküli hűséget egymásnak a vezetők az eredményhirdetés előtt, ezt a mögöttük felvonuló szurkolói réteg nem feltétlenül fogja magára nézve is kötelező erejűnek tekinteni.”