Egy patrióta- és nemzetikonzervatív-ellenes egységet láthatunk kibontakozni, amely a rombolásban elképesztően sikeres, na de építeni és kormányozni képes-e? Az amerikai és izraeli politikai események magyar tanulságai.
Három-négy évvel ezelőtt kezdett a hazai és a nemzetközi sajtó egyfajta egységként, vagy ha úgy tetszik tengelyként beszélni Donald Trump akkori amerikai elnökről, Benjamin Netanjahu izraeli és Orbán Viktor magyar miniszterelnökről.
A jelzők természetesen erősen nézőpont- és narratívafüggők voltak. Az egyik oldal a megújulás, a remény hármasaként látta őket, amely a nyugati típusú demokráciát visszatérítheti az eredeti rendeltetésének irányába; a másik oldal pedig nemes egyszerűséggel a gonosz tengelyeként, vagy nemzetközi fasiszta összefogásként beszélt erről, amely új háborúkba sodorja a világot, de elhozhatja akár a világvégét is.
Ha azonosságokat igyekeznénk keresni a három vezető között, akkor azt talán legjobban a patriotizmus és a nemzeti konzervativizmus kifejezésekkel írhatnánk le. Természetesen a politikai rendszer, a kommunikációs technikák és a vérmérséklet tekintetében jelentős eltérések álltak fent, de a patrióta és nemzeti konzervatív logika mindhárom politikus esetében jól látható közös halmaz.
Az is világos, hogy a három politikus értékvállalása, s egymás irányában egyre erősödő szimpátiája, együttműködése nagyon szúrta a szemét a baloldali és liberális oldal képviselőinek, akik liberális demokrácia és a nyílt társadalom eddig elért eredményeit féltették e politikusoktól. Tették ezt joggal, hiszen egymástól függetlenül, illetve együtt is egyre többször fejezték ki, hogy nem értenek egyet azzal, hogy a demokrácia kizárólag liberális értékeken szerveződik; ahogyan azzal sem, hogy a nyílt társadalom a jövő, a megoldás a világ minden problémájára.
Elindult tehát egy összefogott kommunikációs és politikai hadjárat, amelynek célja ezeknek a politikusoknak a vezető szerepből való eltávolítása, a patrióta és nemzeti konzervatív gondolkodás és értékek kiszorítása, száműzése, szélsőségnek nyilvánítása. Ez a kommunikációs hadjárat külön-külön természetesen már hosszú évek óta folyt az Egyesült Államokban, Izraelben és Magyarországon.
A 2020-as amerikai elnökválasztással azonban elindult valami új, aminek az előjeleit, próbálkozásait Európában jó néhány éve láthatjuk, tapasztalhatjuk: egy patrióta- és nemzetikonzervatív-ellenes egységfront létrehozásának előkészítése.
A politikában semmiképp sem nevezethő új jelenségnek a valami elleni önmeghatározás logikáját, illetve valaki vagy valami elleni – sokszor átmeneti – összefogás létrehozása. Amiben ez az erőfeszítés tagadhatatlanul újat hozott, az az egymással szinte kibékíthetetlenül ellentétes nézeteket vallók egy csoportba terelése a radikális baloldaltól kezdve az egyre többször egymással is versengő csoportokat alkotó meleg és LMBTQ-mozgalmakon, az ezekkel szinte összeegyeztethetetlen bevándorló, s ezen belüli külön érdekes csoportot alkotó iszlám közösségeken át,az elégedetlen konzervatívokat is érintve egészen a már-már szélsőjobboldalig. Az egész együttműködés súlypontja pedig valahol a baloldali, még inkább a liberális tábor körül található, amely mozgatórugója is ennek.
Amit ma láthatunk, az az, hogy ennek a patrióta- és nemzetikonzervatív-ellenes egységfrontnak a tevékenysége eddig kifejezetten eredményesnek bizonyul, hiszen Donald Trump nincs már hatalomban, a közelmúltban Netanjahu is elveszítette a pozícióját. De milyen áron, illetve milyen jövőkép mellett? Ezt a kérdést azért is fontos feltennünk, s a választ jól megfontolnunk, mert a 2022-es választásra készülődve hatalmas készülődést láthatunk, amelynek a célja Orbán Viktor elmozdítása.
Csak néhány kérdés az eddigi amerikai és izraeli tanulságokat látva: biztosan minden problémát megold, ha a liberális elit által nem kedvelt szereplőket elmozdítják? Lehet-e tartós együttműködést, politikai stabilitást építeni egyetlen ember minden áron való elmozdításának görcsös akarására? Működőképes politikai formáció hozható-e létre ideológiailag és politikailag teljes mértékben különböző értékeket és érdekeket képviselő csoportok összefogásával? Mielőtt beszállnánk valaminek a rombolásába, érdemes feltenni a kérdést: az összefogás építeni is képes, vagy csak rombolni; tud és akar valamiért dolgozni vagy csak valami ellen?
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Az amerikai kormányzat átfogó fellépésre készül az antifa-hálózatok ellen, a „szakértők” persze már aggódnak.
Magyar Péterék még mindig tagadják, pedig egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy brutális megszorítócsomaggal készülnek a választásra. Az európai Unió elitjének megfelelő adóemelés minden magyar ember életét megnehezítené. Az önét is, bárkire tervez szavazni jövőre.
Nagy Ervin az „unalmas” Bajnai-korszakot siratja, azt az időszakot, amikor családok százezrei szenvedtek megszorításoktól. Jövőre Magyar Péterrel ugyanez térne vissza.
A hegeli dialektika szerint minden tézis megszüli az antitézist.
A jobboldali svájci médiavállalkozó fenyegetés helyett lehetőséget lát a tengerentúli tervekben.
Európa rekordösszegű védelmi tervekkel készül a konfliktusokra, ám egy friss elemzés szerint stratégiai, politikai és erkölcsi értelemben sincs készen a háborúra.
Vízágyúkat és könnygázt is bevetettek az egyenruhások.
Ha kicsit pontosabban játszik, szorosabb meccset is vívhatott volna közismert ellenfelével.
