„Fontos, hogy merjük megélni az érzéseinket” – Kádár Annamária a Mandinernek

2021. június 19. 7:30

Írta: Biró Noémi
Egész életünk során keressük a választ arra, hol is van a helyünk a világban, és hogyan felelhetünk meg önmagunk és mások elvárásainak. A járványhelyzet miatti korlátozások pedig még erősebb lelki megpróbáltatások elé állítottak bennünket. Dr. Kádár Annamária pszichológussal, a mesepszichológia úttörő alakjával beszélgettünk arról, hogyan lehet az ehhez hasonló válsághelyzeteket kezelni, mit lehet tenni, ha motiválatlanságba ütközünk, és kik válhatnak irányt mutató példaképekké számunkra. Minderről pedig személyes példákon keresztül mesélt lapunknak.

Családanya, egyetemi oktató, és a könyveivel folyamatosan járja a Kárpát-medence városait; a koronavírus azonban önt is a négy fal közé kényszerítette. Milyen kihívások elé állította az elmúlt időszak? Mennyire borította fel a hagyományos családi életet?

Egyrészt komoly nehézséget okozott a családi és a szakmai élet összeegyeztetése. Az az alapkérdés került elő, hogyan tudjuk megosztani úgy magunkat, hogy minden elvárásnak megfeleljünk. Édesanyaként azzal kellett szembesülnöm, hogy hazaköltözött az óvoda, a kisiskola. Nem gondoltam volna, hogy a betűtanulás a konyhaasztal mellett, online platformon keresztül fog történni. Az első megpróbáltatást a lakásunk struktúrája jelentette, hiszen nyitott terű lakásunk van, ahol mindenki mindent hall. Volt olyanra példa, hogy én épp online órát tartottam az egyik szobában, és közben fülhallgatón keresztül is hallottam, mit mond a tanító néni a másik szobában. Másrészről pedig nehéz volt megértetni a gyerekekkel, hogy amikor egy fontos előadást tartok, akkor nem szabad közbevágni. Sokszor azon kaptam magam, hogy ott mászkálnak a lábam körül négykézláb. Amikor meg csendben voltak, épp az adventi koszorúban égették meg a hajszálaikat. Voltak ilyen helyzetek is.

Mi jelentett személyesen nehézséget?

Leginkább az, hogy megint vissza kellett állnom az éjszakai üzemmódra. Napközben hiába voltunk otthon, az egyetemen és az előadásaimon kívül, nem szerettem volna egyébbel foglalkozni, ki akartam használni ezt az időszakot arra, hogy tényleg együtt legyünk, és tényleg olyan tevékenységekkel teljen el az idő, ami a közös családi időtöltésről szól. Ezért a saját projektjeimet átköltöztettem éjjelre, az új könyvemet is éjszaka írtam meg. Cserébe viszont reggelente alig bírtam felkelni.

Mi volt a tapasztalata az online előadások és tréningek kapcsán? Tényleg át lehet állni ugyanolyan hatékonysággal a digitális oktatásra?

Nagyon sok előítéletem volt arról, hogyan fognak működni ezek. De azt kell mondanom, hogy kellemes meglepetés ért. A helyzetnek köszönhetően olyan témák és megnyilvánulások jöttek elő a tréningeken, amelyekre eddig nem igazán volt példa. Sokkal jobban megnyíltak az emberek. Szép és mély beszélgetések zajlottak. Annyira jól tudtunk dolgozni, hogy álmaimban sem gondoltam volna. Ugyanakkor óriási igény volt az előadásokra, nagyon sokat kérdeztek, és megvalósult egyfajta szorosabb interakció, ami azelőtt nem volt jellemző. Az egyetemen is kérdéses volt, hogy a diákok mennyire fognak részt venni az órákon. Én az az ember vagyok, aki nem ír hiányzókat, mert úgy gondolom, hogyha valaki egyetemista, el tudja dönteni, részt akar-e venni az órán, vagy sem. A legjobb visszajelzés volt, amikor azt láttam, hogy sokszor teljes létszámban jelen voltak a hallgatók.

Volt-e olyan pillanat, amikor azt érezte, hogy ez már túl megterhelő?

Én rendkívül sokat járok külföldre. Sokszor hetente utaztam Budapestre. Viszont sikerült átkapcsolni erre az élethelyzetre, és nagyon tudtam örülni annak, hogy több időt tölthetek együtt a családommal. Szóval rengeteg szép emlékem született. Ugyanakkor azt kellett tapasztalnunk, hogy beszorultunk.

Az énidő kicsit kiesett, mert hiába voltunk otthon, állandóan jelen kellett lenni.

Igen, volt, hogy szívesen teleportáltam volna magam a kedvenc kávézómba, Budapestre. Ezek nagyon hiányoztak. Ahogy lehetett, mi utaztunk is.

Milyen csodafegyvere van egy pszichológusnak az ilyen helyzetek kezelésére?

A mesélés. Nagyon sokat mesélünk, ez elmaradhatatlan a családomban. A gyerekek nem is hajlandóak elaludni esti mese nélkül. A vírushelyzetben is ezt alkalmaztuk: sztorizgattunk arról, milyen volt egy évvel ezelőtt, mit fogunk csinálni, ha véget ér a járvány, és ez nagyon jól csökkentette a feszültséget.

Ön szerint mi a titka a pozitív szemléletváltásnak?

Fontos tisztázni, hogy hamis irány lenne, ha folyamatosan pozitívan szeretnénk gondolkodni, és mindenben csak a jót látni. Mi ugyanúgy beszélünk a gyerekekkel a veszteségekről is. Sokat mesélünk a nagymamájukról, aki már nem lehet velünk. Felemlegetjük a szép emlékeket és azt is, ami hiányzik, visszameséljük ezeket a jelenbe. Úgy lehet egy veszteséget átformálni, átkeretezni, hogy egy másik perspektívát választunk annak értelmezésére.

Nemcsak sírunk azért, amit elveszítettünk, hanem hálásak vagyunk azért, hogy ennyi ideig is az életünk része lehetett.

Ha megvan ez a kettős szemlélet, és a negatív érzéseket nem akarjuk kivenni az életmesénkből, mint ahogyan a jó meséből sem kell kitörölni a sárkányt és a boszorkányt, akkor megvalósulhat ez a szemléletváltás. Fontos, hogy a jóról és a rosszról együtt tudjunk mesélni. Például leégett a ház, de aztán újraépítettük. Az élet is ilyen, elindulunk, nehézségekbe, konfliktusokba ütközünk, de megoldjuk őket, és a vége jó lesz. Akár az is lehet, hogy mi vagy a hozzáállásunk változik meg, nem pedig a külső tényező. És ez teljesen rendben van.

A tréningek során milyen járványhelyzet okozta lelki tüneteket tapasztalt az embereken?

Egyéni és családi terápiákat egyaránt tartottam, úgyhogy több szemszögből is láthattam ezeket. Egyrészt az emberek nem voltak hozzászokva, hogy reggeltől estig együtt töltsék az időt összezárva. Ez pedig feszültségeket teremt még a legjobb házasságokban és barátságokban is. Sokan azt gondolták, hogyha ezek megjelennek, azt jelenti, hogy nem működik jól a kapcsolat. Miközben ez egyben egy lehetőség is volt arra, hogy dolgokat újrabeszéljünk, határokat húzzunk, átgondoljuk az addigi programjainkat, életvezetéseinket. Nagyon sok családban ez működött is. Másrészről azt tapasztaltam, hogy a vérmérséklet-különbségek okoznak nehézségeket az együttélésben. Jobban kiéleződtek az ellentétek, az eltérő személyiségek. Viszont azt láttam, hogyha megszületik a perspektívaváltás, és észre vesszük azt, hogy nemcsak nekünk nehéz, hanem a társunknak is, akkor sikerült rendezni ezeket a súrlódásokat, amik egyébként minden együttélésben jelentkeztek. Ha sikerült empátiát gyakorolni, akkor azt láttam, hogy nagyon szép kicsengése lett ennek a történetnek sok családban.

Mondhatjuk, hogy volt pozitív hatása is ennek a kényszerhelyzetnek?

Igen, mindenképp. De ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy volt, ahol megromlott a házasság, és válással végződött ez az összezártság. Ez viszont nem feltétlenül ennek az időszaknak köszönhető, szerintem inkább itt csúcsosodott a dolog. Önmagában ez sem gond, hogyha ezt egy olyan kommunikációs folyamat előzi meg, amelyben átbeszélték a hogyan tovább kérdést is.

Tehát ne fogjunk mindent a koronavírusra. Ön mennyire hisz abban, hogy a dolgoknak úgy kell lenniük, ahogy az történik?

Ez akár tanult tehetetlenséghez is vezethet. Én a proaktivitásban hiszek, abban, hogy ami tőlem telhető, azt megtegyem. Igen, vannak olyan dolgok, amiket nem kontrollálhatok.

A járványhelyzetet nem tudta senki egy varázsvesszővel leállítani, de azt mindenki el tudta dönteni, hogyan reagál a körülményekre,

mit kezd a bezártsággal, a korlátozásokkal stb.

Milyen változásokat tapasztalt a diákjain az online oktatás előtti időszakhoz képest?

Volt olyan tanítványom, akit az évnyitón láttam csak. Utána gyakorlatilag megállt a világ, és emlékszem, mekkora öröm volt, amikor a lazítások kapcsán el tudtunk menni egyet korcsolyázni vagy akár az állatkertbe. Sokan elmondták, és ezzel teljesen együtt tudtam érezni, hogy milyen elsőévesnek lenni úgy, hogy közben be vagy zárva egy lakásba. Sokan e mellett hazaköltöztek, mert nem érte meg fenntartani az albérletet. Az pedig, hogy az egyetemista státusból visszakerültek gyerekstátusba, nagyon nagy kihívást jelentett. Erről a debreceni diákjaimmal is sokat beszélgettünk. A hirtelen szerepváltás sokak számára zavaró és lelkileg megterhelő volt. A harmadévesek pedig attól szorongtak, hogy mi lesz, ha nem lesz egy szép lezárása ennek az életszakasznak. Ezek a beavatási rítusok nagyon fontosak az életben; hogy legyen valaminek egy kerete. De ezáltal nagy teret kaptak a hallgatók az önvizsgálatra. Nagyon szép fejlődéstörténeteket láttam. Szerintem ebből az időszakból is, aki akarta, ki tudta hozni a legtöbbet.

Azért ez a másfél év mégis sok lehetett. Mintha így a végére motiválatlanná váltak volna az emberek.

Ez így van. Három részre oszthatnánk ezt az egész járványhelyzetet. Az első rész lehetne a romantika korszaka, amikor mindenki sütötte a kovászos kenyeret. Tehát felerősödtek azok a dolgok, amikre mindig azért panaszkodtunk, hogy nincs időnk rá. Hirtelen mindenkinek lett ideje és új célkitűzései születtek. Az emberek próbálták kihozni a legjobbat a helyzetből. Aztán jött a második rész, amikor mindenki arra készült, hogy hamarosan véget ér, ez a helyzet és jön a nyitás és a nyaralás. Aki szerencsés volt, az el is tudott menni, kicsit fel tudott szusszanni. És amikor jött a második lezárás, akkor már tudtuk, hogy mire számítsunk, nem voltak romantikus elképzeléseink. A harmadik résznél viszont, már a kiégés jelentkezett. Ott csökkent nagyon a motiváció. Azt érezhettük, hogy kész, ez már túl sok. És a diákoknál is lehetett látni ezt a motiválatlanságot, hiszen ott volt a remény és a vágy bennük, hogy második félévre csak visszaállunk. És amikor ez nem történt meg, egyfajta reményvesztettség lépett fel. Bele se merek gondolni, hogy mi történik, ha szeptemberben is online folytatjuk.

Mit lehetne tenni e motiválatlanság ellen? Egyáltalán baj-e, ha vannak ilyen időszakok az életünkben?

Soha nem hittem az ilyen hamiskás motivációs tréningekben, amik azt mondják, hogy fejben döntsd el, és mindent lehet, csak akarni kell. Ezek üres közhelyek. Mindenkinek az életében van olyan periódus, amikor nem tud a helyzet magaslatán lenni, és elveszíti a hitet, a reményt, új kapaszkodópontokat kell keressen. Ha belegondolunk, akkor minden ciklus végén, koronavírus nélkül is van egy ilyen. Véget ér az egyetem, és jön a kapunyitási pánik. És ez természetesen egy válsághelyzetet is eredményez. Ilyenkor az ember nem lehet a legmotiváltabb. Még szeretnénk húzni ezt az időszakot, úgy érezzük, még nem állunk készen a változásra. A motiváció pedig vonatkozhat a teljes életvezetésünkre. Mindig lehetnek olyan terepek, amelyeken demotiválódunk. És olyankor meg kell keresnünk az erőforrásainkat. Úgy képzelem el, mint a mesében, amikor a gebének parazsat adsz, és táltos paripa lesz belőle. De mi a parázs? Hol találsz kapaszkodókat? Ez lehet egy jó kortárscsoport, a családod, a szerelem, egy új cél.

Az életben vannak és kellenek tévutak és rossz döntések. Azt is fontos felismerni, hogy ki nem akarok lenni, nemcsak azt, hogy ki igen.

Minden életciklus hordozhat magában ilyen válsághelyzeteket, amelyek motiválatlansághoz vezetnek. Szerintem ilyenkor az a fontos, hogy merjük megélni az érzéseinket. Miért ne lehetnék időnként szomorú, csalódott, dühös? Miért ne élhetném meg ezeket az állapotokat?

Lehetséges, hogy még jobban kiéleződik ez a kapunyitási pánik a fiataloknál?

Valószínűleg igen, hiszen másfél év mondhatni kiesett az egyetemista létből számukra. Úgy érezhetik, hogy lemaradtak valamiről. Öt Zoom-találkozó között eltelt két szemeszter. Hol maradnak a bulis évek? Hol van a nagy szerelem? Amikor a pótláson gondolkodunk, kicsit felemás lehet. Persze, hogy lehet pótolni, de egy másik státusból, ami persze nem ugyanolyan. Nagyon sok beavatási rítusból kimaradtak a fiatalok, mint a szalagavató, az első fesztivál, a diáknapok stb. Ezeken nem lehet elméletileg átmenni. Gyakorlatilag ott kell lenni.

Az esetszámok csökkenésének hála most már abban reménykedünk, hogy hamarosan visszatérhetünk a normális kerékvágásba. Maradnak-e maradandó sebek bennünk vagy könnyen alkalmazkodunk majd a visszanyert szabadsághoz?

Erről nem lehet általánosan beszélni. Mindenki másképpen élte meg ezt a helyzetet, és nyilván annak, akinek ez nagyobb traumát jelentett, maradhatnak tüskéi. Gondoljunk csak arra, hogy volt, aki elveszítette a munkáját. Látszólag, ha kimegyünk az utcára, azt láthatjuk, hogy hamar visszatért az élet. De nem tudhatjuk, mi zajlik legbelül egy emberben. Ezt saját magunknak kell feldolgozni, és függ attól is, mennyire ismerjük önmagunkat. 

Többször említi munkáiban is az önismeret fontosságát. Van ennek a folyamatnak végpontja? Ismerhetjük teljesen magunkat?

Ez egy életünk végéig tartó folyamat. Nincs olyan, hogy én már mindent tudok magamról.

Egy jó önismeret mindig kérdésekkel jár együtt, dilemmákkal. Mindig új és új rétegeket hámozok le magamról. Már ha megvan bennem ez az igény. Én mindenkinek ajánlanám, hogy járjon el önismereti csoportokba, mert ezek nagyon sok mindenre rávilágíthatnak. Tavaly fejeztem be egy újabb ilyen csoportot, és még mindig volt olyan rész, amire rácsodálkoztam, pedig mondhatom, hogy mögöttem már van egy jó adag önismeret.

Egy másik fontos tényező, amire mindig vágyunk, az elégedettség, önmagunk elfogadása. Hogyan érhetjük ezt el?

Ez attól is függ, hol van az igényszintünk. Mindig a lehetőségek fölött kell lennie egy kicsivel, ahhoz, hogy előre tudjunk mozdulni. Ha túl magasan van, akkor persze, hogy soha nem leszünk elégedettek önmagunkkal. Viszont a teljes elégedettség azt jelenti, hogy már nem akarunk fejlődni. Ez nagyon érzékeny egyensúly. Mégiscsak a megfelelő önbecsülés arról szól, hogy elfogadom önmagam úgy, ahogy vagyok. Ez nem önhittséget jelent, hanem azt, hogy a saját hibáimmal, lehetőségeimmel, korlátaimmal meg mindennel együtt, ez én vagyok. De ez nem zárja ki az elvárást magammal szemben, hogy mégiscsak minden nap egy kicsit jobb legyek, annál, aki tegnap voltam. Fejlődjek, haladjak előre. Nem szabad beleragadni a komfortzónánkba sem. 

Új könyve, a Valódi példaképek összefoglalójában arról ír, hogy egyre nehezebb manapság példaképeket találnunk. Miért van szükségünk példaképekre?

A példaképek azok, akik már bejárták előttünk az utat. Megmutatták, hogy a kitartással nagyon sok minden elérhető. A sikerek mögött nagyon sok munka, sokszor kudarc áll. Abból a tizenhárom történetből is, amely benne van a könyvemben, ez szűrhető le. Sok hétköznapi mesehősnek derékba tört a karrierje egy adott ponton. És abból a semmiből tudott felállni, majd valami újat teremteni. Fontos, hogy ezt észrevegyük, és az ilyen történetekből tudjunk építkezni.

Ki példakép az ön számára?

Nagyon sok példaképem volt. Minden ciklusban más és más. De úgy érzem,

fontos szerepet játszottak az életemben az antipéldaképek, olyanok, akikre egyáltalán nem akartam hasonlítani. Valójában ez vezetett oda, hogy megtaláljam azt, aki szeretnék lenni.

Ha a pedagógusokat nézzük, akkor voltak köztük olyanok, akikre nagyon nem akartam hasonlítani, de mindig kikerült közülük olyan, akiről példát tudtam venni. Szerintem nagyon fontos egy pedagógusnál, hogy ne csak az maradjon utána, amit tanít, hanem az is, hogy milyen ember ő.

Ön milyen példát szeretne mutatni a gyerekei, illetve diákjai számára?

Mindenképpen azt szeretném, hogy hiteles legyek, abban, amit csinálok. Nem szeretnék szerepet játszani. Teljes mértékben az lenni, aki vagyok. Néha én is hibázok, belebukom a dolgaimba, nekem is nehezek helyzetek. Ezeket pedig mesélhetővé szeretném tenni. Nagyon sok visszajelzésben pont ezt kapom: szeretik bennem, hogy nem félek a kudarctörténeteimről mesélni. Sőt, ezeken tudunk később jókat nevetni. Mindig is olyan ember akarok maradni, aki felvállalja a saját esendőségét, és fel meri húzni a határait. Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy ne akarjak minden elvárásnak megfelelni, és nemet tudjak mondani. Nem akarok más képet eladni magamról, mint aki vagyok. Igen, néha rendetlen, szétszórt, szeleburdi, de néha vicces, talpraesett meg reggelente robbantott mazsola. Ilyen vagyok én.

***

Dr. Kádár Annamária, a hazai mesepszichológia úttörő alakja Marosvásárhelyen született. 1999-ben a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karán szerezte pszichológusi oklevelét. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karán, a Kognitív Fejlődés programon végezte doktori tanulmányait, amivel párhuzamosan a Budapest Műszaki Egyetemen szerezte meg munka és szervezetpszichológusi szakképesítését. Családterápiával, valamint relaxációval és szimbólumterápiával is foglalkozott. Jelenleg a Babes-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi karán tanít, emellett számos sikerkönyv szerzője. Támogatója és szakmai védnöke a Mathias Corvinus Collegium Fiatal Tehetség Programjának.

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nekünk is van néhány újsütetű mesemondónk, van amelyiket Grazban kezeli a pszichiátere, van amelyik majomkodik és táncol, szóval, jól jön ide Kádár Annamária.

Ősmagyar arc, ősmagyar bölcsesség.

Karigeri családja nem is vállalja fel a messze esett almát.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában