Ha győz az ellenzék?

(Gondolatok Kis János cikke nyomán)

Amióta a nép úgy döntött, hogy szálljak ki a politikából, tartózkodom attól, hogy aktuálpolitikai kérdésekben állást foglaljak. Sokkal inkább azokat a tapasztalatokat szeretném megosztani, amit életem legfontosabb szakaszában szereztem. El akarom mondani, le akarom írni mindazt, amit tudok a rendszerváltozásról, huszadik századi történelmünk kiemelkedő eseményéről. Az aktuálpolitikai kérdésektől azért is tartom magam távol, mert e végletekig megosztott közéletben bármilyen állásfoglalás az egyik vagy a másik oldal szemében – kellően árnyalt vélemény megfogalmazása esetén mindkét csoportnál – hiteltelenné tenné mindazt, amit a rendszerváltozásról és a korabeli szereplőkről fontosnak tartok elmondani.

Ezért eszembe sem jutott, hogy véleményt mondjak Vörös Imre, Elek István, Fleck Zoltán és mások által kifejtett koncepcióról, hogy egy esetleges ellenzéki választási győzelem esetén miként lehet a kétharmados törvényeket – köztük az alaptörvényt – egyszerű szótöbbséggel megsemmisíteni. Amióta azonban Kis János, a két nagy rendszerváltó párt egyikének, az SZDSZ-nek hajdani elnöke állást foglalt az ügyben, mondván, hogy új rendszerváltásra van szükség, ez az aktuálpolitikai kérdés sokak szemében az 1989-es rendszerváltozással került egy szintre. (Kis János az önkény alkotmányáról: Ha győz az ellenzék… HVG 2021.05.20.) Miután pedig Antall József, a másik nagy rendszerváltó párt, az MDF elnöke már nincs közöttünk, hogy megszólaljon, kötelességemnek érzem, hogy elmondjam a véleményemet. Megjegyzem, szívesen hallanám az ügyben Kis János hajdani párttársának, a 89-es kerekasztal-tárgyalások kiemelkedő személyiségének, Tölgyessy Péternek a véleményét és Sólyom Lászlóét, annak az Alkotmánybíróságnak az elnökéét, amelynek tagja volt az a Vörös Imre, akire Kis János – cikke tanúsága szerint – orákulumként tekint.

A rendszerváltó politikus cikkének kiindulópontja tehát, hogy új rendszerváltásra van szükség:

„Először van 2010 óta az ellenzéknek esélye arra, hogy választást nyerjen. Bár messze vagyunk attól, hogy a győzelmet biztosra vehessük, nem kerülhető meg a kérdés, ha győz az ellenzék, mit kezd a választóktól kapott felhatalmazással? Lesz-e új rendszerváltás? Az ellenzéki pártok összefogásának ez a kérdés ad értelmet. Egy szokványos kormányváltás nem volna elégséges ok egymástól ennyire távol álló pártok számára, hogy közös jelölteket indítsanak, közös listát állítsanak és közös miniszterelnökjelölt mögé sorakozzanak fel.”

Miután az ellenzéki összefogás útján elérendő választási győzelem értelmét és célját – az új rendszerváltást – a szerző meghatározta, a megvalósítás módjára nézve lehetségesnek, elfogadhatónak és alkotmányos szempontból is megalapozottnak tekinti, hogy az Országgyűlés egyszerű szótöbbséggel megsemmisítsen kétharmados törvényeket, melyeket az önkényuralminak tartott rendszer alapjainak tekint.

Ebben a körben meggyőzőnek tartja a volt alkotmánybíró, Vörös Imre érvelését, amely abból indul ki, hogy maga az alaptörvény is (az 1989-es köztársasági alkotmánnyal egyező módon) tiltja „a hatalom kizárólagos birtoklására” való törekvést, hozzátéve, hogy az ilyen törekvéssel szemben „törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.” Vörös szerint „a hatalom kizárólagos birtoklása”, más szóval az önkényuralom az alaptörvénnyel és a többi kétharmados, sarkalatos törvénnyel már meg is valósult, az ezek elleni fellépés tehát mindenkinek, így a parlamenti többségnek is joga, sőt kötelessége, akkor is, ha nincs meg e törvények megváltoztatásához (megsemmisítéséhez) szükséges kétharmados többsége. Azt a problémát, hogy a 89-es alkotmányhoz hasonlóan az alaptörvény is „törvényes úton” történő fellépésre jogosít fel, Vörös Imre a következő érveléssel véli megoldani, s ezt Kis János is elfogadhatónak tartja:

„A „törvényes úton” megszorítás első olvasásra azt sugallja, hogy a NER tartóoszlopai ledönthetők, de csak az alaptörvényben lefektetett eljárási szabályok betartásával – tehát kétharmados többséggel. Ám – folytatja az érvelést Vörös – ha a közhatalom kisajátítása már befejeződött tény, akkor a „törvényes” feltételnek már nincs értelme, hiszen a diktatúrát kreáló és bebiztosító törvények betartásával már nem lehetne fellépni ellene.”

És azt is tudjuk, hogy a győztesnek kedvező választási törvény mellett 50% alatti eredménnyel is meg lehet szerezni a parlamenti mandátumok kétharmadát. Akkor pedig a törvények betartásával miért ne lehetne fellépni „a közhatalmat kisajátító” rendszerrel szemben? Csak el kell érni a kétharmados parlamenti többséget.

Hogy valamely törvény a közhatalom kisajátítására irányul, netán annak megvalósulását jelenti, más szóval alkotmányellenes, azt az Alkotmánybíróságnak van joga megállapítani. Vörös Imre szerint viszont – ha győz az ellenzék – erre a kormánytöbbségnek lesz joga, ráadásul egyszerű szótöbbséggel. Érdemes ezzel kapcsolatban szemügyre venni a volt alkotmánybíró érvelését:

Vörös Imre szerint: „A kétharmados parlamenti szavazattöbbség tehát nem ad felhatalmazást a »többség diktatúrájára«: az alkotmánybíróságok létrehozatalát alapvetően éppen ez a szempont indukálta.” De azt is mondja, hogy „az Alkotmánybíróságot az Alaptörvényt megalkotó Országgyűlés, és a mindenkori Országgyűlés bízta/bízza meg, ad neki felhatalmazást és határozza meg hatásköreit. A felhatalmazást adó maga is állást foglalhat a C) cikk (2) bekezdése szerinti helyzet megítélésének, a közjogi rendszer ennek fényében értelmezendő alkotmányosságának kérdésében – adott esetben egyszerű többséggel is.”

Vagyis Vörös Imre úgy véli,

1. a parlament, ráadásul egy kétharmadnál kisebb többségű parlament átveheti az egyébként szerinte a „többség diktatúrájának” kivédésére létrehozott Alkotmánybíróság jogosítványait, amikor a helyett ő maga határoz arról, hogy egyes törvények vagy törvényegyüttesek alkotmányellenesek-e, vagy sem,
2. egy kétharmados parlamenti többség tehát nem ad felhatalmazást a „többség diktatúrájára” – ami persze igaz – egy kétharmadnál kisebb többség viszont ad rá felhatalmazást.

Vörös Imre nem említi, hogy a Fidesz-többség egyszer is átvette volna az Alkotmánybíróság alkotmányosságvizsgálati jogosítványait, azaz hogy magához vonta volna az alkotmányosság megítélését – mivelhogy nem is tette –, ennek ellenére e kérdéskörben szóba hozza a hitleri felhatalmazási törvényt, amely egyébként nem a parlament ilyen-olyan többségére testált alkotmányozási jogosítványokat, hanem a kormányra. Vagyis nem világos, hogy kerül a csizma az asztalra – már persze logikailag nem világos, politikailag nagyon is. Egyébként, ha már Vörös Imre az Ermächtigungsgesetzre hivatkozik, az ő koncepciója sokkal inkább hajaz a hitleri felhatalmazási törvény alapján történő hatalomgyakorlásra: ha egy parlament kellő választói felhatalmazás (vagyis kétharmados parlamenti többség) nélkül alkotmányoz, sőt alkotmányosságot vizsgál, onnan már csak egy lépés, hogy az általa létrehozott kormány vegye át tőle ezt a szerepet. Miért is ne, csak indokot kell kreálni hozzá.

A volt alkotmánybíró és nyomában a volt rendszerváltó tehát a szabad választásokon felhatalmazott parlamentek által megteremtett jogrend megsértésével akar „új rendszerváltást” véghez vinni. 1989-ben a rendszerváltó ellenzék egy szovjet szuronyok hátán a magyar népre rátelepedett, önmagát szabad választásokon soha meg nem méretett állampárt által kialakított önkényuralmi rendszert úgy tudott megváltoztatni, hogy az érvényes eljárási szabályokat betartotta. A kerekasztal-tárgyalásokon a rendszerváltók által kialkudott sarkalatos törvényeket, köztük

Szomorú, hogy bő három évtizeddel ezután a rendszerváltás során elévülhetetlen érdemeket szerző Kis János jogi csűrés-csavarással próbálja megindokolni, hogy a választásokon reményei szerint győztes koalíciónak miért is szabad, sőt szükséges megszegnie a törvényt.

Valamikor 1991-ben a kormányzó MDF egyik frakcióülésén a törvényesség kereteit feszegető, radikálisabb változásokat szorgalmazó képviselői felszólalásokra reagálva hangzott el Antall József szállóigévé vált mondata: „Tetszettek volna csinálni forradalmat!” A miniszterelnök figyelmeztette képviselőtársait, hogy azok, akik választások útján kormányra kerültek, hatalmukat csakis a törvényes keretek szigorú betartásával gyakorolhatják. A fennálló jogrendet eltörölni nem egy választásokon bizalmat kapott parlamenti többség, hanem egy erőszaktól sem mentes tömegmozgalom, egy forradalom képes. Kis János a cikkében végigvezetett gondolatkísérlet során valószínűleg szembesült ezzel a problémával, legalábbis úgy tűnik, mintha belátná, hogy a törvényes kereteket felrúgni tömegtámogatás nélkül öngyilkos vállalkozás. Fenntartás nélkül egyetért ugyan azzal, hogy az önkényuralminak minősített rendszer „tartópilléreit”, az alaptörvényt és a sarkalatos törvényeket egy „semmisségi törvénnyel” – kétharmados többség nélkül is – annullálni kell, de azzal nem, hogy ezt azonnal a választási győzelmet követően azonnal kellene megtenni.

„Van ugyanis egy súlyos megfontolás, mely a semmisségi törvény azonnali meghozatala ellen szólhat. A határozatot nem csak meg kell szavazni, érvényre is kell juttatni. El kell érni, hogy az állampolgárok elfogadják, a közhatalmi szervek pedig végrehajtsák a rendelkezéseit.”

És itt van az a pont, ahol kiderül, hogy a szerző – szemben a kérdésben korábban megszólalókkal – nem veszítette el teljesen politikai realitásérzékét. Bár a törvénysértés ellen semmi kifogása, sőt azt alkotmányjogilag is alátámasztottnak és kívánatosnak tartja, ám a gyakorlati veszélyekkel nagyon is tisztában van:

„Ennyire radikális szakításhoz elsöprő támogatottságra van szükség: a magyar honpolgárok túlnyomó többségének egyetértésére, valamint a többség lelkes – könnyen mozgósítható – helyeslésére egyfelől, másfelől arra, hogy a szakítás ellenfeleit – a közhatalmi tisztséget betöltő Orbán-vazallusoktól az Orbán-oligarchia tagjain át a mezei Orbán-hívekig – elbizonytalanítsa a politikai földindulás.”

Eközben az általa támogatott ellenzék prominensei az „elbizonytalanítás” tervezett módszerei felől sem titkolóznak. Gyurcsány Ferenc például parlamenti beszédében börtönnel fenyegeti a kormánypárti politikusokat, indulatosan a szemükbe vágva, hogy „nem lesz kegyelem”. A Nemzeti Színház igazgatóját meg azzal, hogy „földönfutóvá” teszi.

Kis János stílusától viszont idegen a fenyegetődzés. Ő arról beszél, hogy addig, amíg el nem jön a megfelelő pillanat, a „politikai földindulás”, addig a fennálló jogi keretek között kell kormányozni, ami nagyon nehéz lesz és a kormányzó pártoktól nagyfokú politikai érettséget kíván. A szerző kételyeket is megfogalmaz az ellenzék kvalitásait illetően, bár ezeket a kételyeket igyekszik eloszlatni.

„Sokan tartanak attól, hogy egy ilyen bonyolult stratégiai játszmát a mai ellenzék nem képes sikerrel végigjátszani. Fantáziátlan, tétova, nem tud több lépésben előre gondolkodni, és a demokratikus jogállam melletti elkötelezettsége is bizonytalan. Nem állítom, hogy a kritika alaptalan volna. 1989-ben azonban azt tapasztaltam, hogy a történelmi pillanat gyarló lényeket is önmaguk fölé emelhet. Akkor az Ellenzéki Kerekasztal létrejöttével jött el ez a pillanat. Hogy miért éppen ezzel az aktussal? Mert az ellenzék szervezetei ezzel az aktussal hozták helyzetbe magukat, hogy valódi politikai játszmát játszhassanak az állampárttal.” Feltételezése szerint a mai ellenzék az előválasztás után lesz ilyen helyzetben, és ez a szituáció majd kihozza belőlük a rejtett kvalitásokat.

Kis János „a jó és a rossz” harcaként felvázolt politikai jövendölésének az ellenzéki szavazók számára biztató végkifejletet kínál:

„Ahogy mind többen kezdenek öntudatos polgárokként cselekedni, a harc már nem csak két hatalmi központ között folyik majd, hanem egy erősödő népmozgalom és Orbán privát hatalma között. Nincs előre megírva a sors könyvében, hogy csakis a demokratikus oldal győzhet, de ha az egyenlőtlen választási harcot sikerül megnyernie, akkor a választást követő, kiegyenlítettebb – bár így is pokolian nehéz – politikai küzdelmekbe is eséllyel vághat bele.

Most már kiinduló kérdésünkre is válaszolni tudunk: mikor jön el a semmisségi törvény elfogadásának pillanata? Válasz: akkor, amikor az országnak közös tudása lesz róla, hogy bár a demokratikus oldal a mandátumoknak csak egy szűk többségével rendelkezik, a törvény megszavazásával egy elsöprő erejű népmozgalom akaratát teljesíti be.”

De ha ez az „elsöprő erejű népmozgalom” valóban megszületik, miért kell kormányzati pozícióból jogi csűrés-csavarással, „semmisségi törvénnyel” a jogrendet felforgatni, s miért nem lehet egy új választáson a „népmozgalomra” támaszkodva a kétharmados többséget megszerezni?

Kizártnak tartom, hogy Kis János nem tette fel magának ezt a kézenfekvő kérdést. De hogy, hogy nem, mégsem az egyetlen logikus választ adja a kérdésre, tudniillik azt, hogy a parlament feloszlatja magát – ehhez elég az egyszerű többség – és az új választáson a koalíció az „elsöprő erejű népmozgalomra” támaszkodva megszerzi az alkotmányozó többséget.

Vagy az elsöprő erő nem a szavazati többségben jelenik meg, hanem valami másban? Vajon miben? Csak nem az ellenfél szavazói ellen feltüzelt tömeg lenne ez az „elsöprő erejű népmozgalom”?

Nyitóképen: Kónya Imre ügyvéd, korábbi belügyminiszter beszédet mond Szabad György akadémikus, az Országgyűlés 1990 és 1994 közötti elnöke temetésén a Fiumei úti sírkertben 2015. július 21-én. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt