Az elitizmus elefántcsonttornyából érdemes néha kitekinteni, a világ nem fekete és fehér.
A megérteni vágyás csillapíthatatlan szomjúságával ittam mindig Szakács Árpád szavait. Elhíresült cikksorozatának boszorkányüldöző hangvétele korábban sem volt ínyemre, ám igazságmagvát láttam és értettem. A kultúratámogatás korábbi kiegyensúlyozatlansága akkor is szembeötlő volt, ha tényleg a minőséget tekintjük elsődleges mércének. Az irodalmi mecenatúrában, de a kultúra más dimenzióiban is fontos, hogy minden hang megszólalhasson, hogy sokféle befogadói igényre reagálhassunk. Esterházy mellett Márainak, de Hajnóczynak, Kertész Imrének, Ady Endrének és – horribile dictu! – Wass Albertnek is helye van az ég alatt. A posztmodern színházcsinálás mellett a nemzeti tematikából és szimbolikából táplálkozó is kapjon teret, vagy akár Csurka zseniális Túrógombócát is színpadra lehessen állítani.
A cikksorozat kritikus gondolatai ugyanakkor egyre pesszimistább helyzetképet vázoltak fel, és a pergőtűzben olykor méltatlan támadások érték a konzervatív oldal megbecsült szereplőit is. A ma publikált írás pedig még veszélyesebb vizekre evezett: itt már konkrétan gyehennára űzetett minden közéleti kapcsolódás a popkultúra szerepelőivel. Szijjártó vétke egy Majkával közös fotó volt,
Félreértés ne essék, semmi személyes szeszély, az eddigi kulturális eszmélkedésem sosem keresztezte a magyar mulatós királyainak munkásságát, és Thy Catafalque egészen biztosan többet forog otthon, mint Fluor, de azért álljunk meg egy pillanatra! A kultúra megtermékenyítő, gondolkodásformáló, léleknemesítő hatása mellett bizony szórakoztat is. A tömegek ízlésvilága sosem fog A kassai polgárokkal rezonálni, egy tömegtüntetésen sem Solarisra izzanak a népek, és Babits műveltségi horizontját sem fogják felérni milliók. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne folyamatos feladat az ízlésformálás, népművelés, az esztétikai és erkölcsi értékközvetítés. Ha erről lemondunk, az írástudók árulását követjük el.
Ám a nap alatt helyet kell szorítani a tömegkultúrának, ha a Wellhellót (oké, legyen Halott Pénz), a romkomokat, a lektűrirodalmat kiátkozzuk, akkor egész egyszerűen a világ működési törvényszerűségeiről nem veszünk figyelmet. Akkor elitista gőggel magunkra zárjuk az elefántcsonttornyot, és kivonulunk a valóságból. Lehet ezt is csinálni, csak borzalmas felelőtlenség, mert
onnantól csupán a gőgös elhatárolódás határoz meg minket. És minden ellenséggé válik, ami a safe space falain túl esik.
A világ pedig nem fekete és fehér: ebben a kultúraszervező misszióban az a rettentő szépség, hogy úgy kell a minőséget megjeleníteni, hogy közben megértéssel fordulunk más szellemi igényszintek felé. A nemzeti, értékteremtő kultúrpolitika sosem lehet elvakult, különben nem fog működni. Különben öncélú, köldöknéző pótcselekvés lesz.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Abban is biztosak lehetünk, hogy ez még nem az utolsó fejezet. És én már azt nagyon várom, hogy megjelenjen a film végén a felirat: VÉGE.
Kiss-Hegyi Anita kulturális kapcsolatokért felelős államtitkár a kultúra hídszerepéről és a 26 országban jelen lévő Liszt Intézetek missziójáról.
Az együttműködés és az összefogás nem csak a politikai elit, hanem a kultúra és a civil szféra feladata is.
A magyar költészet egyik legkülönlegesebb alakja pesszimista volt, alkoholproblémákkal küzdött, mégis a romantika prófétájává vált, és világklasszis művésznek tekinthetjük.
A világhírű magyar borkultúra tovább növelheti ismertségét egy újraéledő hagyomány által. A Márton-naphoz kapcsolódó újbor ünnepe új kapukat nyit a hazai vendégforgalomban és az átalakuló borpiacon is.
Rod Dreher döbbenetes tapasztalatról számolt be: Londonban a kormány egyszerűen letiltotta az oldalát, mert a migráció veszélyeiről írt.
Sem a miniszterelnök, sem Lázár János nem jött zavarba.
Egy pillanatig sem voltak illúziói.
