A hozzám intézett kérdés ezúttal a második esetre vonatkozott. »Nem félsz elmondani, leírni a véleményedet? Nem félsz kiállni másokért?« Már önmagában az is ijesztő, hogy ez a kérdés egyáltalán felvetődik. Hogy indokolt-e, döntse el ki-ki maga! De nem félek, mert félelemben nem lehet élni. Hogy meddig elviselhető a gerinc meghajlása, egyéni mérlegelés kérdése. Az is, hogy ki meddig megy el. Mi az, amit még megtesz, és mi az, amit már nem. Ha harcol, hogyan harcol: nekiront a falnak, vagy apránként próbálja a téglákat kiütni. Üt, vagy érvel. Nem ítélkezem senki felett. Mindenki maga tudja, hogy miért és kikért felelős. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hol a határ. De azzal mindenkinek tisztában kell lennie, hogy minél inkább megfelel az elvárásoknak, azaz minél jobban fél, annál kevésbé éli a saját életét.
Én is sokszor mérlegeltem már döntési helyzetben és mindig bevontam azt is, akinek az életére hatással volt a döntésem. De van egy mérce, a végső, igazán perdöntő mérce: vajon az életem utolsó, és épp ezért legőszintébb pillanatában, amikor már nincs veszítenivalóm, nem áltatom magam semmivel és nem kell megfelelnem senkinek, magyarán amikor már semmi nem torzítja el az igazságot, akkor mit fogok gondolni a döntésemről? Megalkuvó voltam, vagy egyenes? Szégyellni fogom, vagy büszke leszek rá? Csak a társadalom, a családom, a munkahelyem elvárásaimnak akartam megfelelni, vagy a saját utamat jártam? Éltem, vagy csak léteztem? Hiányérzettel halok meg, vagy mosolyogva? Aki nem fél, attól is el lehet venni mindenét, ki lehet rúgni, be lehet zárni, el lehet tünteni. De nem lehet legyőzni. Örökké szabad ember marad. A többi nem számít.”