Ítéletünk a korról legtöbbször egy figyelmetlen kisgyerek ítélete. Nem azé a gyereké, aki csecsemőként folytat isteni monológot „egy-egy különálló tárggyal az összefüggések mindennemű könnyítése nélkül”. Pilinszky szerint ilyenkor az újszülött a világ szüntelen keletkezésével érintkezik, és így többet is tud róla bárkinél. Újra és újra vissza kellene térnünk hát erre a zérópontra, ahol nincs rutin, előítélet, csak tiszta szeretet és friss tapasztalat. Ez az a bizonyos evangéliumi esztétika: a szegénység, a radikális minimalizmus, a zérópont esztétikája, ami kiszakíthat bennünket bármilyen sötétnek aposztrofált kor szorításából.
Mert soha nincs elégséges rálátásunk a múltra, a jövő maga a homály, a jelen pedig nem több propagandánál. Halljuk például azt is, hogy „haladásunk fényes” meg hogy „a középkor sötét”. A sötét középkorról persze mindig eszembe jut egy másik női védőszent, Bingeni Szent Hildegárd, aki már a 12. században a mai női aktivizmust meghaladó, politikusokat, királyokat bátran megfeddő büszke nő volt, emellett apát, zeneszerző, orvos, író, képzőművész és természetgyógyász is. Igazi avantgárd alakja volt a szikrázó teljesítményeket felmutató „sötét középkornak”, amely hálózatszerű struktúrájával, egyetemeivel, szakrális tudásával, az ősi tapasztalathoz kísérleti módon kapcsolódó technikáival akár saját felvilágosultságába belegabalyodó korszakunknak is iránytűje lehetne.