Balról védik a nemzeti identitást Dániában

Heltai Péter írása a Mandiner hetilapban; a szerző a Corvinák.hu főszerkesztője, a Mathias Corvinus Collegium munkatársa

Egy ország, ahol a koronavírus-válság közepén Európában elsőként elrendelték egy csoport menedékkérő hazaküldését, kijelentve, hogy Damaszkusz már elég biztonságos a hazatérésre, ugyanitt törvényt hoztak – ahogy a közbeszédben hivatkoznak rá – „gettóik” felszámolására, valamint megtiltották, hogy mecsetek külföldről fogadhassanak el pénzadományokat. Ez Dánia, élén a kormányzó Szociál­demokraták párttal.

Ahol rég nem tabu a migráció

Meglepettségünk főleg a Skandináviáról elterjedt idealizált képnek a következménye, valamint annak, hogy bevándorlás kérdésében a liberális svéd modell és a kezdetektől szigorú dán hozzáállás egymás majdhogynem szöges ellentéte.

igaz, eltérő okokból. Ennek megértéséhez 2001-ig kell visszamennünk. Ekkor robbant be az országos politikába a magát szociálkonzervatívnak tekintő (a médiában „szélsőjobboldali”) Dán Néppárt, és lett a legnagyobb jobbközép-liberális Venstre (szó szerinti fordításban: Baloldal) és a Konzervatív Néppárt (KF) koalíciós partnere. Pia Kjærsgaard pártelnök nemcsak beemelte a közbeszédbe a migráció kérdését, de a kormányalakítás után egy évvel már meg is szavazták az Európa legszigorúbb bevándorlási törvényeként elhíresült szabályozást. A döntés népszerűségét némileg elősegítette a háború elől ekkoriban befogadott afgán menedékkérők kiugró száma.

Érdekes, hogy az akkor nagyjából 5,3 milliós lakosságú Dánia 1 százaléka volt bevándorló-hátterű, és természetesen ez sem kizárólag Európán kívülről érkezőket takar. Viszont már akkor felütötték a fejüket bizonyos jelenségek, amelyek a mostani, szociáldemokrata törvénytervezetben is „nem nyugati hátterűként” hivatkozott csoportokra voltak jellemzők. Kjærsgaard a kritikus svéd hangokra válaszul úgy nyilatkozott: ha a svédek „Stockholmot, Göteborgot vagy Malmőt skandináv Bejrúttá akarják változtatni klánháborúkkal, becsületgyilkosságokkal és csoportos nemi erőszakkal, hagyjuk nekik, hogy megtegyék”.

Verseny az idővel

A szigorú bevándorlási politika törvényi szinten nem enyhült, de a kivitelezéssel akadtak problémák. A 2015-ös migrációs válság során a már 5,7 milliós Dánia az EU lakosságarányosan legtöbb menedékkérőt befogadó államai közé került. Az akkor másodszorra Lars Løkke Rasmussen vezetésével hatalomra kerülő Venstre megválasztása – és későbbi leváltása – nagyban annak volt a következménye, hogy a lakosság a hatalomtól a bevándorlással kapcsolatos bajok megoldását és a jóléti állam megmentését várta. A fő problémát a Dánián is csupán Svédországba átkelni akaró embertömeg megrekedése okozta. Végül a kormány szeptemberben lezárta a német–dán autópályákat, de 2016 januárjára jutott odáig – utolsóként a régióban –, hogy a schengeni egyezmény ellenére helyreállítsa a határellenőrzést. Nagyrészt ennek folyománya, hogy

A jóléti államot veszélyben érzőket az sem nyugtatta meg, hogy az országba érkezők többségének semmilyen végzettsége nem volt, és csupán 30 százalékuk volt képes három éven belül elhelyezkedni. 2016-ra megtriplázódott az integrációra költött büdzsé, és a pénzügyi tárca jelentései szerint minden évben bőven egymilliárdeurónyi összeg felett költöttek menekült- és integrációs programokra.

„A Dán Néppárt a dán munkásember problémájaként tette a fősodor részévé a bevándorlási problémát, nem kulturális kérdésként. A szociál­demokraták ezt a receptet csomagolták újra” – állítja Fabricius Dániel magyar–dán közgazdász, aki éveken át volt a KF Konzervatív Ifjúság szervezetének egyik koppenhágai vezetője. Elmondása szerint a jobboldali bevándorláskritikusok inkább kulturális okokból ellenzik a migrációt, de a szavazások során ezekben a kérdésekben konszenzus van. A szociáldemokraták migrációellenes fordulata arra a felismerésre épült, hogy

A szocdem, egyébként dán–etióp származású Mattias Tesfaye ekkoriban megjelent, Velkommen Mustafa (üdvözlet, Mustafa) című könyvében leírja, miként változtatta meg a szociáldemokratákat a nyolcvanas évektől az akadémiai világból közéjük érkező idealisták csoportja. Szerinte a pártot fiatalon átvevő, munkáscsaládban felnövő Mette Frederiksen három elhibázott évtized után visszatér a párt eredeti céljaihoz. A „megvilágosodás” részben a városi polgármesterektől évek óta érkező jelzések miatt következett be, akik nem tudtak mit kezdeni a bevándorlók miatt kontrollálhatatlanná váló környezettel.

A siker nem maradt el: 2019-ben Frederiksen Dánia legfiatalabb miniszterelnökeként alakíthatott kisebbségi kormányt, amely élvezi a szociálliberális Radikális Baloldal (RV), a Szocialista Néppárt (SF) és az Egységlista – Vörös–Zöldek (EL) párt támogatását. Dacára a szocdemek pragmatikus megközelítésének, kormányzásukat figyelve bármely jobboldali – akár extrém módon –bevándorlásellenes politikus is megemelné a kalapját.

„Európai apartheid” vagy szuverén politika?

A dán közbeszédben is gettóként emlegetett térségek ügye még a jobboldali Rasmussen-kormány alatt vált központi témává. 2019 előtt már minden ilyen zónában egyéves kortól heti 25 órában el kellett választani a gyermekeket a családjuktól,

Ha ennek egy család nem tesz eleget, az állam egyszerűen nem ad neki több támogatást. 

A The New York Times 2018-as cikkében idéz egy dühös muszlim anyát, aki elkeseredve meséli, hogy gyermeke a foglalkozások után már karácsonyt szeretne ünnepelni, és ajándékot vár a Mikulástól. Törvényhozói oldalról viszont ez nem rossz bizonyíték a program működőképességére.

Erre építve került elő az új kormány ötlete, amellyel tíz éven belül felszámolnák a jelentős részben bevándorlók által lakott etnikai körzeteket. Kaare Dybvad Bek belügyminiszter javaslata szerint

meggátolva, hogy párhuzamos társadalmak alakulhassanak ki. Cserébe megígérték, hogy az új törvényben mindenképp elhagyták a gettó kifejezést. Ilyen negyednek számít az, ahol 40 százalék fölött van a munkanélküliség, minimum 60 százalék a 39 és 50 év közötti, középfokú végzettséggel nem rendelkező lakosság aránya, a gyűlölet-bűncselekmények száma a háromszorosát teszi ki a nemzeti átlagnak, és az átlagos bruttó jövedelem minimum 55 százalékkal alacsonyabb a regionálisnál.

A most kezdődő vitákban több kérdésre is választ kell kapnia a közvéleménynek: például hány százalékban kell valakinek „nem nyugati eredetűnek” lennie, hány nagyszülőtől lehet valakit idesorolni? Hol húzzák meg a Nyugat határát? Van-e elég kapacitásuk a hatóságoknak, hogy végrehajtsák a több ezer embert érintő kitelepítést? És hova kerülnek ezek az emberek?

Egy kis részükről már tudjuk: hazaküldenék őket Szíriába. Európában elsőként a dán kormány jelentette be, hogy megítélése szerint Damaszkusz és környéke már biztonságos annyira, hogy felfüggessze 94 szír tartózkodási engedélyét. Ha megszavazzák, a rendelkezés várhatóan annyit tud elérni, hogy nekik a jövőben a kiutasítottak táboraiban kell tartózkodniuk. A döntés konzisztens a 2020 októberében hozott új repatriációs törvénnyel, amely szigorított a befogadás feltételein, illetve állami támogatást adott azoknak, akik önként akarnak hazatérni országukba.

Ugyanez a kormány tavaly szeptemberben külön nagykövetet és akciócsoportot nevezett ki líbiai, tunéziai és marokkói „befogadóközpontok” irányítására, ahol az EU-n kívül előzetesen elbírálhatók a kérelmek.

A kormány elkezdte ellenőrzés alá vonni a mecseteket is. „A mecset ajándék Katartól, de nincs ingyen. Mindig is mondtam, hogy valamit kérni fog majd cserébe” – nyilatkozta a kurd származású Lars Aslan Rasmussen szociáldemokrata képviselő, aki egyébként a párt gender- és lmbt-ügyi jelentéstevője. Dánia több európai országhoz hasonlóan betiltotta, hogy mecsetek külföldi adományokat fogadhassanak el. Ezenfelül most vitatkozik a parlament egy tervezetről, amely kötelezővé tenné minden vallási összejövetelen a dán tolmácsolást. A törvény elsősorban a muszlim radikalizmus továbbterjedésének venné elejét.

és börtön járhat azoknak, akik a viselésükre kényszerítenek valakit.

A politikai viták mutatják, hogy Dánia már a saját bőrén tapasztalja meg azt, ami nálunk kampányvideókban vagy parlamenti csatározásokban felvillanó egzotikum. Mégpedig azt, hogy nem létezik szolidaritás felelősség nélkül, fenntartható jólét szuverenitás nélkül, sikeres politika a választók problémáira adott megoldások nélkül.

Nyitóképen: Őfelsége szocdemje: Mette Frederiksen miniszterelnök. Fotó: Reuters / Ritzau Scanpix