A mindennapi kommunikációba átszivárgott nemzeti önfeladás szimptómája ez,
ami magába kódolja a határokon, öntudaton, hagyományokon felülálló technokrata attitűdöt.
Több ízben értekeztünk már a szavak teremtő és pusztító erejéről, arról a tudatosan alkalmazott gondolkodásformáló hatásról, ami a nyelvi progresszióban most minden eddiginél szívósabban jelentkezik. A haladók, az új kor társadalommérnökei előszeretettel nevezik át az avíttnak, avagy veszélyesnek minősített szavakat, konstruálnak a nyelv szintjén egy új valóságot, ami idővel realitást teremthet.
A nyelvhasználat kortalan felelősségét most fokozza a kontextus is. Az őshonos kisebbségek jogait védelmező Minority SafePacket épp Brüsszelben kaszálták el, a kárpátaljai magyarságot a legaljasabb módszerekkel vegzálják, Romániában pedig újra kicsinyes etnikai erőfitogtatás zajlik. Eközben a nemzeti érdekvédelem helyett az ellenzék bratislavázik, román jelölt támogatására buzdít Erdélyben, és rutinszerűen támadja a magyar külpolitikai erőfeszítéseket. Ám bármennyire is megszokott e harcmodor,
figyelni, figyelmeztetni, a progresszív szómágiát megtörni kötelesség.