Manson és MeToo: balról jön már a morális pánik

2021. február 12. 7:01

Szilvay Gergely
Mandiner
A lázadók ünneplése után most hirtelen, álnaivan rácsodálkozunk, hogy mik mennek ebben a mai világban! Azok, akik egykor Mansont ünnepelték, ma inkább kitörlik őt a világból.

Azért vessünk egy pillantást az illető úriember fizimiskájára, és tegyük fel magunknak a kérdést: az őt ijesztő viselkedéssel megvádoló volt barátnői talán sejthették volna, mi vár rájuk egy párkapcsolatban – írta egy újságíró kolléga a Facebookon, miután Marilyn Manson volt barátnői hirtelen előálltak azzal, hogy a zenésznek bizarr ötletei voltak, amelyeket zaklatásként, bántalmazásként éltek meg.

Azóta az egyik volt barátnő, Evan Rachel Wood már azt is állítja, hogy a zenész felesége, Lindsay Usich megfenyegette, hogy kompromittáló képeket fog közzétenni róla, ha nyilvánosságra hozza Manson elleni bántalmazási vádjait, majd végül az 1996 óta vele dolgozó menedzsere is otthagyta az előadót.

Marilyn Mansont, a popkultúra húsz évvel ezelőtti ügyeletes botrányhősét utólérte a cancel culture.

Az újságíró kollégát sokan letámadták, mondván, „ne ítélj külsőre”, micsoda előítéletesség, a hölgyek nem tudhatták, szóval:

szegény Bryan, szemét Bryan!

Nem vagyok oda Manson zenéjéért, nem a gondolatvilága miatt, amit szórakoztató horrorgiccsnek is fel lehetne fogni, hanem egyszerűen azért, mert unalmas; akkor inkább mindenféle extrém metál, az legalább izgalmas zeneileg. (Ha meg már indusztriális metál – a la korai Manson –, akkor inkább Ministry, Satirycon.)

Nem osztom a nyolcvanas-kilencvenes években divatos, idétlen zenékkel kapcsolatos morális pánikokat sem, nem eszik olyan forrón a kását. Különben is a rockzenészek társadalomkritikái, habár érthetőek, többnyire unalmasan közhelyesek. Egy kis groteszk horrorszínház nem kavar sok vizet, maximum nagy összegekről tud számlát kiállítani Manson könyvelője. Az általa kedvelt Nietzschét, a reakciós-ellenforradalmár módon dekadens Baudelaire-t, Fellinit és másokat meg jobbról is lehet szeretni. (Sőt, onnan lehet csak igazán.)

Egy lírai, szerelmetes dal Mansontól

Nem vagyok nagy híve a MeToo-mozgalomnak, habár az eredeti gondolattal csak egyetérteni tudok, miszerint bátorítsuk a munkahelyi zaklatás áldozatává vált nőket a jogi lépésekre és a történtek felvállalására:

nem szégyen, nem nekik szégyen.

Ám úgye a MeToo-mozgalom oda fejlődött, hogy automatikusan az állítólagos bántalmazottaknak ad igazat, és minden piszlicsáré baromságot effektíve bántalmazásnak tekint. Amit valaki annak érez, akár tíz évvel később, az bántalmazás volt, pont.

Ha csúnyán néztél egy nőre, vagy közeledtél felé, de ő pont nem téged akart, akkor bántalmazó vagy. Aha.

Ez a hozzáállás kiváló lehetőséget biztosít a visszaélésre, bosszúállásra. Na, de nem erről akartam igazán értekezni.

Mert az azért mégiscsak komikus, hogy a miközben az előző fél évszázadban a közhelyes lázadósdit üzleti alapon is tökélyre fejlesztő rock- és popvilág a társadalomkritika és a nyárspolgári világ elleni lázadásként értelmeződött (kommersz, fogyasztói lázadás), addig

most hirtelen álnaiv bociszemekkel rácsodálkozunk, hogy hát mik mennek ebben a mai világban!

Például a mindig kissé groteszkül öltözködő, bizarr zenei világot teremtő Marilyn Manson, akinek művészneve a szexistennő Marilyn Monroe és a sorozatgyilkos Charles Manson kereszt- és vezetéknevének összetétele (nyárspolgári neve: Brian Hugh Warner), párkapcsolataiban kissé groteszk és bizarr ötletekkel állt elő!

Ész megáll, hang fennakad, lehelet megszegik! Ne ítélj elsőre, ne ítélj külsőre! 

Tök igaz, a marcona külső gyakran érző szívet rejt, minden keményrocker és metálos kamaszra igaz lehet eme mondás („ízlésem változatos, dark-goth-black, keresem társam”, szólt egykor egy hirdetés a Metal Hammerben), na de azért legalább másodikra azért már csak lehet ítélni!

Vagy tényleg komolyan gondoljuk, hogy Manson „művészi világának” és öltözködésének semmi köze a való életéhez, mindez csak lárpurlár szórakozás? Ezt a norvég Dimmmu Borgirnak (akik lépten-nyomon hangoztatták, hogy ártatlan lelkek, és zenéjükben élik ki az agresszivitásukat, bár az a zene inkább bombasztikus, nem pedig agresszív) még talán elhiszem, a szimfonikus metálzenéket ugyanis nehéz komolyan venni – de Mansonnak valahogy nehezebb hinni.

Mintha a rockzenészek kétharmada nem azért állt volna rockzenésznek, hogy csajozni tudjon, és ne szedett volna fel lépten-nyomon nőket a backstage-ben. Évtizedekig ünnepeltük a rockvilág szabadosságát, majd

most hirtelen azon jajongunk, hogy a sok izzadságszagú stadionrocker hogyan bánt a barátnőivel?

Ugyan már! Mi a morális pánik, ha nem ez?

És hangoztatjuk, hogy ne ítéljünk külsőre, miközben egy milliomos rocksztár az mégsem egy szerencsétlen hajléktalan, nem is szakadt bölcsész, sőt nem is kiégett öltönyös jogász, hanem egy milliomos rockzenész, aki azt vesz fel, amit akar? Tényleg azt gondoljuk, hogy Manson öltözködésének semmi köze a viselkedéséhez? És hogy akinek bizarr a gondolatvilága, az majd pont a párkapcsolataiban lesz asszertív, megértő, harmonikus?

A legszánalmasabb a cancel culture áttörése. Mintha a művészek éthosza nem az lett volna mindig is, hogy túlérzékeny (bocs, kőkemény), zabolátlan lázadók, és a lázadás egyik legfőbb kifejeződése nem a mértéktelen csajozás lett volna, amire mindenki csorgatta a nyálát. Meg mintha nem hangoztattuk volna, hogy az alkotás függetlenné válik az alkotó személyétől.

Régen csak annyit írtak a lemezekre, hívogató tiltott gyümölccsé változtatva azokat, hogy „parental advisory: explicit content – ez volt a baloldali média által kifigurázott és elítélt morális pánik eredménye. Most viszont a felszabadítók és lázadók nem figyelmeztetnek, ha a tegnap általuk ünnepelt „társadalomkritikus” művészeti alkotásod hirtelen nem felel meg a legújabb elvárásoknak, hanem kitörölnek téged a világból. Akik évtizedekig ünnepelték Mansont és a hasonszőrűeket, mint a régimódi, poros erkölcsök elleni lázadókat, most hirtelen rátalálnak az örök erkölcsi alapelvekre, melyek áthágása ma már nem ünnepelt polgárpukkasztás, hanem megbocsáthatatlan bűn.

Lehet, hogy újrahallgatom Manson unalmas lemezeit,

mielőtt az új karótnyeltek hisztérikusan eltávolítják azokat mindenhonnan.

Ha unatkozni fogok, hozzáolvasok egy kis Villont vagy Baudelaire-t, meg elkezdek gondolkodni azon, hogy lemezboltot nyitok, hiszen a cancel culture-t csak a fizikai hanghordozók tudják túlélni, azokat nehéz a digitális máglyára vetni.

Összesen 80 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Erről eszembe jut a párizsi "alkotmányos érsek" - egy Gobel nevű fickó esete. A Nagynak Nevezett idején, 1789-ben aláírta a papság polgári alkotmányát, ami lényegében szakítás volt a pápával. A törvényes érsek elmenekült, emigrált, kellett egy új érsek, a forradalmi hatóságok megtalálták őt. Egy idő után éreztették vele, hogy ideje lesz megházasodni. Gobel megházasodott. Újabb idő elteltével közölték, hogy a kereszténység ellentétes a józan ésszel, és a keresztények veszélyesek. Gobel közölte, hogy ateista. Robespierre végül közölte, hogy minden francia köteles hinni a Legfőbb Lény kultuszában, és a nyilvános ateistákat lefejeztette. Gobel így járt. Úgy tudjuk, a siralomházban találkozott a törvényes érsek titkárával, aki Párizsban maradt, illegálisan működött, és pont ekkorra bukott le. Gobel valószínűleg meggyónt nála a kivégzése előtt.

Nem lehet együtt üvölteni a farkasokkal.

Pár hónapja mintha Eminemet csapta volna meg a "cancel culture", hiába, fehér és férfi, mára már vállalhatatlan, még ha régen a baloldal karolta is fel.
Meg az is vicces, hogy amíg a "polgárpukkasztás" a konzervatív értékek eróziójáról szólt, addig az volt a mantra baloldalról, hogy "a művészi szabadság" a legfontosabb, ne lehessen már beleszólni az alkotás folyamatába. Látjuk, hogy ez hova fut ki mára, a fősodor a baloldali elvek lettek (érdemes megfigyelni, a jobboldal "értékekre", a baloldal "elvekre" hivatkozik, ez óriási különbség!), aki pedig kiénekel a fősodorból, azt a művészi szabadságával és az alkotásaival együtt törölnek ki az emlékezetből.
Egyébként a metoonak már az se kell, hogy bármelyik érintett negatívan emlékezzen vissza az állítólagos történtekre - Nolan Bushnell (az Atari alapítója, az egész videójátékipar egyik legfontosabb atyja) azért nem kaphatott életműdíjat (pedig hát volna mire), mert valamikor legalább tizenöt évvel ezelőtt leírta azt, hogy milyen laza volt a hangulat a cégüknél, rendszeresen a jakuzziban tartották a céges megbeszéléseket (férfiak-nők vegyesen, közben fogyott a fű és az alkohol is), és egyszer odaszólt az épp valami miatt odasétáló titkárnőnek, hogy nem akar-e beszállni. Emiatt. A titkárnőt is megtalálták, ő azt mondta, hogy ez akkor normális volt, és őt ez egyáltalán nem zavarta, Bushnell pedig azt mondta, hogy erre már nem is emlékezett, biztosan volt ilyen is persze, de így utólag is elnézést kér. Ez nem volt elég, a bigott metoosok sikeresen megfúrták a díjazását, úgy, hogy nem is voltak érintettek az ügyben, aki pedig érintett volt, egyáltalán nem zavarta a dolog - még ma sem.
Szóval ez az egész baloldali miskulancia, ahogy fősodorrá vált, mára bigottabb lett a legmerevebb katolikus korszaknál is. Vicces, hogy pont ők vannak a leginkább a kereszténység ellen.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés