Ha a tudósok nem veszik a fáradtságot, hogy megmentsék magukat és a szellemi tradíciót, amit szerencséjükre örökölhettek a liberalizmustól – nem attól a liberalizmustól, amelyre a szót használják manapság –, akkor igen, a tudományos világ el fog veszni. Egyes területek – technológia, mérnökök, matematikusok – kicsit tovább tartanak majd ki, hiszen a való világnak mégis csak működnie kell,
de a bölcsészettudományt már teljesen átpolitizálták.
Ami úgy kezdődött, mint egyetemi „szóhasználati elvek”, s melyeknek célja a kisebbségek óvása volt a sértő megjegyzésektől, mára átalakult egy széleskörű hadjárattű bárki ellen, aki ellentmond a baloldal „politikailag korrekt” nézeteinek.
Az Egyesült Államokban a szólásszabadság két módon működik. Egyrészt azt jelenti, hogy joga van az embernek kimondani népszerűtlen, vagy taszító dolgokat. De azt is jelenti, hogy senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy bizonyos nézeteket valljon. Ma mind a két dolog veszélyben van. Ahogyan nyomást gyakorolnak emberekre, hogy bizonyos névmásokat használjanak, úgy egyes politikai nézeteket már vitán felülállónak mutatnak be. A „sokszínűség, befogás és méltányosság” az új mantra, és a „társadalmi igazság” teljesen általános kifejezésére mutatnak, mint egy megkérdőjelezhetetlenül méltó célra – mintha egyértelmű lenne, hogy mi ez, és hogyan kell elérni. A társadalmi igazságosság nevében óvják a diákokat a legapróbb felkavaró gondolattól, vagy az ortodox tételek óvatos vitatásától is. Professzorokat fegyelmeznek meg és rúgnak ki azért, mert a rossz álláspontot képviselték, vagy mert kimondtak egy rossz szót. Esetleg arra kötelezhetik őket, hogy elnézést kérjenek, vagy „újraképzésen” vegyenek részt – utóbbi a Szovjetunióra vagy Maóra emlékeztet. Az amerikaiaknak azt mutatják, hogy nincsen joguk gondolkodni, ellenben el kell fogadniuk – vagy látszólag el kell fogadniuk – az adott dogmát. Ezt általában az egyetemek deklarált szólásszabadság-párti és kutatói szabadságot óvó elköteleződésének dacára teszik – mintha ezek érvényesülhetnének ilyen körülmények között.
A modern tudomány világában egyre több elkeseredett kísérletet látunk sérelmek, „mikroagressziók” keresésére,
manapság a diákokat már a potenciálisan felkavaró érzelmektől is óvják,
és „trigger warningokat” – felkavaró tartalmakra való figyelmeztetést – követelnek a tananyaggal kapcsolatban. Az ember el tudja képzelni, milyen hatása van ennek az órai párbeszédekre. Ráadásul az amerikai egyetemeken felállítottak „előítéletesség reagáló-csoportokat”, amki a nap 24 órájában elérhetők, és ahol az diákok – akár név nélkül – jelenthetik, ha tapasztalnak, vagy akár csak látnak vagy hallanak valamit, ami „előítéletes”. Egyenesen támogatják a mendemondák alapján való feljelentgetést.

Ez lenne a cancel culture?
És így jutunk el a mai „cancel culture”-hoz – „eltörléskultúra” – az iskolákban, a munkahelyeken és a médiában, ami bemutatja, hogy mennyire érdektelenek is vagyunk a szólásszabadság fontosságával kapcsolatban. Sok amerikai nem akarja megérteni, hogy az amerikai alkotmány első kiegészítése alapvetően azért jött létre, hogy népszerűtlen gondolatokat óvjon, mert az adott időszakban népszerű gondolatokat nem kell védeni. Lehet, hogy azt hiszik, hogy a szólásszabadság hagyománya magától értetődő, és talán teljesen ismeretlenek számukra a huszadik századi diktatúrák történetei, illetve hogy
mit jelent a szólásszabadság elvesztése: anélkül semmilyen szabad politikai, szellemi vagy kreatív munka nem lehetséges.
Ennek ellenére a zsarnoki hozzáállás, amelyet látunk manapság, nem csak hogy elnézett, de támogatott dolog az egyetemi oktatók és dolgozók jelentős része által, akik láthatóan úgy gondolják, hogy nevelés helyett átnevelni kell. Ez viszont ellentétes az oktatás szellemével, és lehetetlenné teszi, hogy szabad egyének társadalmában éljünk. A végeredmény, hogy az ideológia erősebbé válik, mint az igazság – még akkor is, ha csak ideiglenesen. Ha a tudományra úgy tekintenek, mint a fehér férfiak találmányára, vagy amikor a manapság divatos „kritikus jogi teória” azt állítja, hogy az amerikai jogi rendszer egyszerűen a fehér felsőbbrendűséget hirdető férfiak hatalmának megtartásáról szól, semmilyen értelmes vitára nincs lehetőség. Így hát manapság nem csak az amerikai történelem újraírását, meghamisítását és lerombolását látjuk, de még az egyszerűen nevetséges nézetek széleskörű elfogadását is. Hogy ez milyen messze ment, azt világosan látszik a jelenlegi igyekezetből, hogy tagadjanak olyan alapvető biológiai tényeket, mint a nők és férfiak vagy a heteroszexuális vonzalom létre. Ezek nem „társadalmi konstrukciók”, amelyeket emberek találtak ki!
Sz. G.: Milyen formában lenne hasznos, ha hasznos lenne ma, a feminizmus?
Ahol a nőknek nincsenek teljes polgári jogaik, a feminizmus – vagy nevezzük bárminek a törekvést a helyzetük javítására – még mindig szükséges, ahogyan szükségesek más emberi jogi törekvések is. Tudjuk, hogy sok országban a nőknek még mindig nincsen ugyanolyan lehetőségük az oktatásban való részvételre, mint a férfiaknak, továbbra is a férjeik és apjuk irányítják őket, és a helyi, azonos osztályú és státuszú férfiaknál sokkal korlátozottabb életet élnek. De a legtöbb nyugati országban igenis jól megy a nőknek. Az Egyesült Államokban több nő jár egyetemre, mint férfi, a nők több mint felét teszik ki a legtöbb egyetemi képzésben résztvevőknek. Az ilyen körülmények között
a politikai aktivisták elkeseredetten keresnek új problémákat, amelyek a figyelmüket igénylik, és igazolják a létüket.
Viszont fontos látni, hogy a reprezentáció aránya még önmagában nem megfelelő mértéke a haladásnak, noha általában ezt az érvet szokták használni arra, hogy a szexizmus és a rasszizmus, vagy más elnyomó izmusok még mindig léteznek. Sok oka van annak, hogy még léteznek statisztikai aránytalanságok, és őszintétlenség úgy csinálni, mintha mindig az ilyen-olyan elnyomás jelei lennének. A nőknek, mint másoknak is, kellenek az azonos lehetőségek, de ez nem ugyanaz, mint az egyenlő eredmények lehetősége – ezt a hamis követelést használják ma a politikai küzdelmekben. De még itt is érvényesül a kettős mérce: senki sem tiltakozik, hogy a nők túlreprezentáltak például az óvónőképzésben, avagy a férfiak az építkezéseken, ahol veszélyes munkát végeznek szörnyű körülmények között.
Sz. G.: Mi az identitáspolitizálás tanulsága?
Ahol a csoportokat elnyomják identitásuk miatt, az identitáspolitika játszhat pozitív szerepet az emberek megszervezésében és a jogokért való harcban. De ha az identitást egy furkósbotként használják, amivel bűntudatot és szégyent verünk másokba, egy hatalmi eszközként, amivel örök áldozatként mutatjuk be magunkat – ezt látjuk ma az Egyesült Államokban –, nagy bajban találhatjuk magunkat. Az eszmék, érvek és tettek saját értékük alapján ítélendők meg, nem pedig azoknak az egyébként látványosan óvott identitásai alapján, akik képviselik vagy megteszik őket. A világ megértéséhez elengedhetetlen a józan érvelés, a bizonyíték és a logika. De az identitáspolitika ennek ellenkezőjét akarja: nem azt nézi, mit mondanak, hanem hogy ki mondja.
A végeredmény durva leegyszerűsítés és növekvő társadalmi széthúzás.
A kettős mérce itt is érvényesül. Például az olyan remek fekete konzervatívokat, mint Thomas Sowell vagy Glenn Loury, nem értékelik azért, mert feketék; hanem támadják a baloldalról, mert nem a „megfelelő” – vagyis baloldali – nézeteket képviselik. Ebből látszik, hogy nem csak az identitás kell az elfogadottsághoz, hanem az identitás együtt a megfelelő politikai nézetekkel.
Hogyan jutottak el idáig ezek az új ideológiák?
A mélyebb kérdés, amire nem tudok felelni: miért követi sok, alapvetően értelmes ember ezeket a romboló gyakorlatokat – vagy legalábbis miért nem lépnek fel ellenük? Az egyetlen óvatos válaszom – és ez nem túl kielégítő válasz – a megalkuvás, a nyomásnak való megfelelés, ami az emberek általános jellemzője. Az ijesztő dolog viszont az, hogy még csak nem is életüket és vérüket kockáztatnák, de úgy néz ki, hogy az ellentmondástól és a lehetséges kitaszítottságtól való félelem elég, hogy a legtöbb ember megfeleljen, vagy legalábbis csendben legyen. Így
egy hangos és erőszakos kisebbség aránytalanul nagy eredményt ér el,
mivel nem kell tartaniuk attól, hogy széleskörű ellenállásba ütköznek. Ezt láthatjuk ma a Black Lives Matter mozgalom kapcsán, amely nem csak az Egyesült Államokról ad hamis képet, de a teljes amerikai történelemről is.
S noha igyekszem óvatosan optimistának maradni, de mivel nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényeket, nem vagyok túl lelkes az amerikai társadalom jövőjével kapcsolatban. Sajnos sok társadalmat ismerünk, amely nemzedékeken át tűrte az egyéni szabadságjogok és az alapvető emberi jogok legdurvább elnyomását is. Ha a dogma, az indoktrináció és a félelemkeltés irányítja tovább az intézményeinket és az oktatási rendszerünket, akkor lehet, hogy nem fog győzedelmeskedni a józan ész – legalábbis még nagyon sok ideig.