Két éve a PIM élén

„– Maradjunk ennél a hasonlatnál: Ön felment a pályára...

– És volt egy demoralizált, alulfizetett csapatom, egy nagy hiánnyal küszködő klubom, és azt sem tudtuk, hogy pontosan melyik ligában játszunk. Először a hiányt kellett megszüntetni, ezzel párhuzamosan a csapatot rendbetenni. Erről szólt az életpályamodell. Azzal kezdtük, hogy közölték velem: többéves konferenciázás után arra jutottak, hogy a magyar muzeológiában nem lehetséges életpályamodell, mert annyira sokszínű, széttartó stb. Ezt nem fogadtam el. Ez is egy szakma, válaszoltam, megvannak a belső szabályai, logikai csomópontjai. Alakult egy munkacsoport, és néhány hetes vérverejtékes munkával letették az asztalra a korábban lehetetlennek tartott modellt. Ehhez igazítottuk a bérpolitikát, és ugyancsak a szakmai kiszámíthatóság jegyében létrehoztunk különböző alapokat. 2019 második felétől már mindenki tudta, hogy merre hány óra van, mekkora a mozgástere. Szabályzatokat alkottunk, amit személy szerint én is gyűlölök, mert növeli a bürokráciát, de ez a szükséges rossz ahhoz, hogy működőképes maradjon az intézményrendszer. Minden áldott nap aláírok kicsimillió papírt, ha kell, bemegyek reggel hétre az irodámba, de legalább rend van.

– Irányt is adott, a második felhördülés akkor volt, amikor közölte a munkatársaival, hogy a PIM politizálni fog.

– Ezt is már sokszor elmondtam: már maga a PIM léte egy politikai állítás. Azt állítja ezzel a mindenkori fenntartó, hogy létezik magyar nemzeti kultúra, amely védendő és gazdagítandó. Nem értéksemleges a kultúrpolitikánk. Védjük és erősítjük a magyar kultúrát. Nem azért, mert jobb vagy rosszabb lenne, mint bármilyen más kultúra, hanem azért, mert a miénk. Ezt kaptuk örökül, felelősségünk lehetőség szerint jobb állapotban továbbadni.

– Ez kultúrpolitikai tételmondat. Lefordítható a hétköznapi megértés számára?

– Az elmúlt párezer évben elég széles történelmet futott be az emberiség. Ebből több, mint ezer esztendő a magyar nemzetnek is jutott. Ha tehát fölvetődik egy kérdés, vagy elénk kerül egy probléma, nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Meg kell nézni, korábban találkoztunk-e hasonlóval, milyen válaszokat adtak az eleink, el kell kerülni a hibáikat, átvenni mindazt, amit jól csináltak, és hozzátennünk a magunkét, amikor a mai valóságra igazítjuk. A tudás alapja az emlékezet. A közgyűjtemények ilyen értelemben a magyar tudás tárházai. Következésképpen a magyar valóság alakítói, vagy annak kellene lenniük. Erről szólnak például a kiállítások, az ezekhez kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozások. Tanítva mutatjuk meg az örökségünket, de nem indoktrinálunk.