„Heródesnek elgurult a pirulája” – Böjte Csaba a Mandinernek

2020. december 20. 8:00
Mibe lehet kapaszkodni járványkarácsony idején? Hogy élte meg Csaba testvér a koronavírus-betegséget a kórházban? Hogyan viseli, hogy most „takaréklángra tették”? A ferences rendi szerzetes szokott optimizmusával beszélt lapunknak arról, miért volt felemelő számára kórházban feküdni, hogyan nőttek fel a feladathoz a gyerekek, amikor a nevelőiket leverte a lábáról a kór, és még arról is, hogy miben rejlik egy véresszájú ateista mély kereszténysége.

Talán kezdjük azzal, ami a leginkább érdekli az olvasókat: hogy van?

Azt mondta az orvos, kétoldali tüdőgyulladásom van a COVID-fertőzéstől, s így ne igen császkáljak. Csendben kell ülni és takaréklángon égni. A gyerekeknek úgy mondtam, „nincsen elég kakaó bennem”. Voltam már sokszor influenzás, de ilyen még nem volt: úgy éreztem, nem erőst kapok levegőt, nagyon sokat köhögtem, fájt a mellkasom. Hál’Istennek bevittek a kórházba, s akkor csak-csak kaptam oxigént, orvosságot is. Ahhoz képest persze már jól vagyok, köszönöm.

Milyen érzés volt mindig segítő emberként mások segítségére szorulni?

Én azt gondolom, hogy az irgalmasság cselekedetének hordozóinak vagy fogyasztóinak lenni is mindenképpen nagy dolog: alázat kell, hogy elfogadjuk a mások segítségét, amikor oda viszi az embert a sors, ahová nem akart menni. Én ezt megéltem, és

nagy hála van bennem az egészségügyben dolgozók, s különösen a Szent László Kórház ápolói, orvosai iránt.

Imádkozom is értük, és a Jóisten áldását kérem, hogy olyan sikeres munkát folytathassanak nap mint nap, amilyet rajtam is végeztek. Mindez azért összességében nem volt rossz élmény.

A kórház?

Az ápolókkal, orvosokkal, s mindenkivel jó volt együtt lenni. Mindenki el volt foglalva a maga bajával meg dolgával, de jó, örömteli beszélgetések voltak ezek. A többi beteggel nemigen engedték, hogy úgymond „bandázzunk”, vigyáztak nagyon, hogy az ember újra ne fertőződjön. Meg hát nem is igen volt kedve az embernek az elején nagyon császkálni.

Ha jól értem, most sem nagyon javasolják, holott Csaba testvér ritkán ül a babérjain, hol itt, hol ott szokott feltűnni…

Ha a rendem harminc év alatt nem tudott megnevelni engem, hogy ilyen hagyományos értelemben jó szerzetes legyek, aki itthon ül a cellájában, imádkozik s végzi a dolgát, nos, ezt a pandémia összehozta nekem. És hogy-hogy nem, nagyon jólesik: szeretek itthon lenni a családommal, nagyon jó nekik szépen minden nap misét tartani, programokat szervezni. Tehát így igazából úgy szerzetesnek lenni, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A missziós utak – én kirándulni soha nem voltam semerre, mindig arra voltam, ahol lehetett valami jót tenni vagy prédikálni – persze erőst hiányoznak.

Betegség, bezártság – mit tanulhat az ember az egész helyzetből?

Negyven évig nem voltam kórházban, most kiderült, hogy én is sebezhető vagyok, akár mint bárki más. Ez nekem a tanulság. Másnak pedig azt tudom mondani, hogy ha az úton húznak egy hosszú csíkot, s mondják, nem szabad rajta átmenni, akkor vegyük azt komolyan.

Ahogy a közlekedési szabályokat, a táblákat betartja az ember, úgy a közegészségügyi előírásokat is komolyan kellene venni.

Szakemberek döntenek róla, akiknek ez a dolga, sokkal nagyobb rálátásuk van, mint nekünk, civileknek. Ezeket ha betartja az ember, meg a társadalmi előírásokat, vagy mondhatnám éppen a Tízparancsolatot, abból baj nem lesz, sőt: messzibbre s egészségesebben jutunk vele.

Mit szóltak a gyerekek, hogy kórházba került?

Aggódtak értem, de én hiszek abban is, ha egymásért imádkozunk, akkor annak meglesz a foganatja. A sok biztatás nekem nem csak jólesett, hanem biztosan segített is. Azt gondolom, Erdélyben sokkal többen kaphatták el ezt a nyavalyát, mint a hivatalos adatok mutatják, több kollégám tesztje is pozitív lett, sajnos az egyik munkatársam édesanyja, nyolcvan feletti asszony, el is hunyt. De a gyerekek! Őket úgy kell kicsit elképzelni, mint a narancsot, benne a cikkekkel. Itt, Déván tizenkét szociális család van, egyenkint hét-nyolc gyermekkel, szerencsére ők, ha meg is fertőződtek, legfeljebb arra panaszkodtak, hogy nem érzik a szagokat. Viszont

a nevelők közül volt, aki ágynak esett, és így a gyermekek magukra maradtak, két hétre akár, s ez nagyon hosszú idő nekik.

Ők hogy viselték ezt a helyzetet?

Az első egy-két nap zavarban voltak még, aztán a kamaszok hamar felnőttek a feladathoz, elkezdték a kisebbeket rendbe rakni, megfésülni, és átvették a nevelő funkcióját, a takarítástól odáig, hogy segítették a kisebbeket, például az online oktatás nehézségeiben. Nagy élmény nekem, hogy a teher alatt ezek a 16-17 éves kamaszok ilyen hamar kivirágoznak, felnőnek! Egy ilyen családnál mondta a gyerek, miután letelt a 14 nap, és a nevelőjük tesztje is negatív lett, hogy ő biza inkább bezárja az ajtót, és a kulcsot is eldobja, olyan jó volt bekuckózni, együtt lenni, felelős szeretetben.

Ez az időszak nekik nem traumát jelentett, hanem olyan értékes időt, amire jó lesz visszagondolni.

Volt olyan nevelő is, aki azt mondta, álmában sem gondolta volna, hogy ilyen jófejek az ő gyerekei, így odaállnak a kisebbek mellé, még a telefonjukat is odaadják nekik, ha kell, figyelnek egymásra, biztatják, segítik egymást. Persze jobb lesz múltidőben beszélni erről az időszakról, de úgy láttam, egymáshoz is közelebb kerültünk, jobban meg tudunk becsülni mindent, akár egy sétát is, és én úgy érzem, hogy még a tanuláshoz való hozzáállásuk is javult. Ki gondolta volna? Valószínűnek tartom egyébként, hogy az online oktatás nem egy zsákutca, legalábbis nálunk nem az volt.

Mégis, azért nem csak Csaba testvér, de a karácsony is takaréklángra lett csavarva, javasolják, hogy az ember ne nagyon látogassa a szeretteit se. Miből meríthetünk erőt ilyen időkben?

Igazából a karácsony Isten hitvallása. Legyünk teljesen őszinték: ha reménytelen lenne ez az egész emberiség-projekt, s nem lenne jövő az emberiség előtt, akkor annak idején, karácsony estéjén Jézus nem jött volna közénk. Ezt sokan elfelejtik, mert olyan pesszimista lett ez a mai világ. Ha valaki kimegy a fényre, s megnézi a kezét, kiderülhet: lám, milyen mocskos. Amíg sötét volt, addig is pont olyan koszos volt a keze, csak eddig nem látta. Most, főleg a média jóvoltából, minden rossz hír eljut hozzánk. Eddig se volt semmivel jobb az emberiség, sőt, szerintem rosszabb volt, csak éppen nem tudtunk róla, most meg mindent látunk. Nagyobb a fény, és ez nem a keserűséget kellene, hogy elhozza az embereknek, hanem az örömet. Ha látom, ha szembesülök a problémával, akkor inkább meg tudom oldani. Ha a röntgen megmutatja, hogy is néz ki a tüdőm, nem a röntgenre kell haragudni. Inkább örülni kell, hiszen hamarabb elindulhatok a gyógyulás útján. Az, hogy Jézus Krisztus karácsony estéjén közénk mert, s közénk mer jönni, az azt jelenti, Isten bízik bennünk, hiszi azt, hogy képesek vagyunk megtanulni a szeretet parancsát, hogy képesek vagyunk felnőni jó testvérekként, békében, hogy felépítsük az ő országát.

A Miatyánk végén nem az áll, hogy „jöjjön el a világvége”, hanem éppen hogy jöjjön el az Isten országa. Mi, keresztények nem a világvégére gyúrunk,

hanem hogy Isten végtelen szeretete még jobban kiáradjon az emberiség életére. Nem úgy gondolom, hogy egy nagy globális összeomlás végén kipurcan itt mindenki, hanem úgy, hogy egy új korszak küszöbén állunk. Levonhatjuk a tanulságokat az elmúlt harminc-ötven év után, hogy jobb törvényeket hoznak a törvényhozók és egy szebb világ felé közeledünk. Mindenkit erre a reményteli karácsonyi hangulatra bátorítanék.

Hiszen igaz, hogy csak egy istálló, ahová született a megváltó, igaz, hogy hideg van, s igaz, hogy Heródesnek elgurult a pirulája, de elkezdődött a megváltás nagy műve, és az folytatódik.

Azért sokak vonhatják háború, vagy épp egy világjárvány közepén kétségbe az isteni szeretetet, amit Jézus Krisztus 2000 évvel ezelőtt meghirdetett.

Igen, kérdezgetik is, hogy hol van ez a szeretet? S mondom: ott a közoktatás vagy a közegészségügy. Amit most én is megtapasztaltam, hogy ha hívják, kijön a mentő, elviszik az embert a kórházba, s akár egész rövid idő alatt visszahozzák, ismét működőképessé teszik. Vagy beszélhetnék a közvilágításról, a közbiztonságról, s arról, hogy a fizetésünk egy részét a közösbe adjuk, s ebből a szeretetnek ilyen szép művei nőnek ki. Aki nem hiszi, menjen el mondjuk Kongóba, vagy máshova, ahol a kereszténységnek nincs ezer-kétezer éves múltja: ott nincsen 112-es telefonszám, amit lehetne hívni. A kétmilliós Mbuji Mayiban voltam tavaly a Hungary Helps programmal; Richárd testvért, egy szemorvost látogattuk meg, az egyetlent, aki egy fél európányi terület sok millió lakóját szakszerűen el tudja látni. Döbbenten láttam, hogy egy ekkora nagyvárosban nincs közvilágítás, nincs 112, a nunciusi palotán pedig több vasrács van, mint a szamosújvári fegyházon, mert közbiztonság sincs. Csodálatos ország, jóravaló emberek vannak ott is, csak hát nincs ezeréves keresztény múlt.

Ehhez viszonyítva ez a keresztény Európa maga a Mennyek országa. 

Európában éppenséggel visszaszorulóban a kereszténység…

Gandhi azt mondta, hogyha egy követ kiveszel a patakból és eltöröd, az belül száraz: ezt értette a kereszténységre, amely szerinte csak a külsejét fogja meg az embernek. Tévedett, nagyot tévedett Gandhi, mert ez éppen, hogy fordítva van. Sokszor elmondtam, hogy aki véresszájú ateistának nevezi magát, szidja az egyházat vagy akár Istent, az is keresztény Európában él, mert ha azt látja, hogy valaki akár csak egy kutyát, egy kismadarat bánt, azt megvédi. Az a keresztény szolidaritás, hogy nem engedek mást bántani, hanem kiállok érte. Anonim keresztényeknek mondja őket a vatikáni zsinat, hiszen maguk sem tudják, hogy a lelkük mélyén a krisztusi szeretet munkálkodik.

Fotók: Földházi Árpád

Összesen 130 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Jó érzés volt olvasni, h. az Úr Jézus földi élete bizonyság Isten máig tartó, megtartó szeretetére.

Jó egészséget, mielőbbi teljes felépülést Csaba testvérnek!

Boldog Karácsonyt mindenkinek, dicsőség mennyben az Istennek, békesség földön az embernek!

Minél reménytelenebb a helyzet, annál több olyan emberre van szükség, akik tudják, hogy mire van szükség, és tesznek is érte. Ezért csodálom mindazt, amit Böjte Csaba tesz.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés