„Nem nyom, éltet” – az Ökumenikus Segélyközpont vezetője a Mandinernek

2020. december 28. 12:00
Mit tesz a felelős szociális munkás, ha szembe kell néznie a gyermekbántalmazóval, vagy össze kell szednie a drogos hajléktalant? Az extrém és morbid felajánlásokról, kisteheraautónyi fél pár cipőkről, sebészeten levágott nadrágszárról, magától megálló kabátról is beszélgettünk Révfalvi Dorottyával, az Ökumenikus Segélyszervezet Segélyközpontjának vezetőjével. Borzalmas életutaktól a szívderítő történetekig, avagy hogyan lehet bírni kiégés nélkül harminc éven át a segítő szakmát. Riport.

„Jöjjenek csak, nézzék: ide kell fektetni a cseppeket” – mutat két hatalmas babzsákra Révfalvi Dorottya, az Ökumenikus Segélyszervezet Országos Segélyközpontjának vezetője, aki egy év híján harminc éve töretlen lelkesedéssel dolgozik a szervezetnél. A fekvő alkalmatosság egy ikerpáré lesz, akik teljesen egészségesen látták meg a napvilágot, ám másfél éves korukra hirtelen lebénultak. Már négy és félévesek, ám sajnos a pislogáson és a cumisüvegből nyelésen kívül nem tudnak mozdulni. Betegségük rendkívül ritka, a világon – velük együtt – mindössze öt sorstársukat jegyzik. Az adományból vásárolt, Angliából érkezett, több mint félmillió forint értékű speciális fekvőhely nagy segítség lesz a négygyerekes családnak, benne fekve nemcsak fejlődnek a gyerekek izmai, hanem a felfekvés is megelőzhetővé válik.

„Szokták kérdezni, hogy mi a fenének kellett elsajátítani a Pitagorasz-tételt meg a függvényeket, és a fizikát, úgy se lesz rá szükség. Dehogynem! A segélyszervezetnél megszámlálhatatlan a váratlan helyzet, minden ismeret kellhet” – mondja apró mosollyal a szája szélén Dorottya. Legutóbb például azt kellett kisakkozniuk, hogy

hogyan tudnak hasznosítani egy kisteherautónyi fél pár cipőt, amiknek a kirakatban megfakult párjait kidobták.

„De mi nagyon kreatívak vagyunk ám: a lábbeliket egy sebészetnek adtuk, ahol évente több lábamputációt végeznek” – meséli a segélyközpont vezetője, aki gyerekkora óta úgy érezte, emberekkel kapcsolatos, nem előírások mentén szerveződő, értékközvetítő hivatást szeretne. 

Alig volt 19 éves, amikor azon kapta magát, hogy nagypapakorú muszlim férfiakat szállásol el sátrakban a délszláv háborút követően Baranyában. „Soha nem felejtem el, hogy sertéshúst osztottam ki egy muszlim férfinak, akit ezzel rettenetesen megbántottam” – tekint vissza arra az időre, amikor megalakult az Ökumenikus Segélyszervezet; ez gyakorlatilag egybeesett Dorottya munkába állásával. A menekülttel végül meg tudták beszélni, hogy nem szándékos tiszteletlenségről, hanem félreértésről volt szó. „Nem voltam felkészülve ilyesmire, habár a szervezet mindent megadott ehhez” – fűzi hozzá, és azt is elárulja, hogy nagyon fagyos volt az a mélyvíz, fel is merült benne a kérdés, képes-e vajon idegen kultúrából érkező, a nőket nem egyenrangú félként kezelő, éltesebb korú, kiszolgáltatott krízishelyzetben lévőkön segíteni.

Nem volt azonban sok ideje ezen lamentálni, mint fogalmaz, „ott aztán minden közhelynek számító dolog – ó, te még fiatal vagy, és hasonlók – megdőlt. Egyik pillanatról a másikra azt éreztem, nem számít, hogy van-e tapasztalatom, számítanak rám, csinálnom kell.” Azóta pedig össze sem tudja számolni, hányfajta feladata volt az elmúlt harminc évben. Jelenleg is több, a segélyszervezethez és annak alapítványához kapcsolódó projektben vesz részt, tíz éve dolgozik vezető pozícióban, van, hogy napi húsz órát is. 

Egyre több a kérelmező

Amikor magáról faggatom, vagy félmondatban utalok rá, milyen nagyszerű munkát végez, rövidre zárja, mondván: „nem kellemes a magamról való beszélgetés”. Így gyorsan témát is váltok, és arról kérdezem, mit tapasztalt a vírus sújtotta évben. „Hány és hány olyan levelet kapunk, hogy

»évek óta az adományozójuk vagyunk, de most én kérek«”

– fakad ki, majd szomorúan hozzáteszi: „olyan ügyfeleink vannak, akikről soha nem gondoltam volna, hogy azok lesznek.” Még a kétkeresős családokban is elég volt az egyik szülő munkájának elvesztése ahhoz, hogy az addig – tartalékképzés nélkül ugyan –, de jól működő család megcsússzon, és odáig jusson, hogy ha nincs külső támogatás, nagy baj lesz. Míg tavaly negyvenezer támogatásra szoruló kereste meg a segélyszervezetet, addig idén ez a szám csaknem megduplázódott, s megközelítette a 70 ezret. Főként az egykeresős családok vannak bajban, s míg 2020-at megelőzően a legtöbb segítségkérés Kelet-Magyarország északi régiójából érkezett, idén Győr-Moson-Soprontól kezdve Vas megyéig, az ország minden pontjáról kapnak megkeresést.

Bár harminc éve a pályán van, és nem egyszer találkozott borzasztó körülményekkel, az még Dorottyát is megdöbbentette, hogy új rovatot kellett felvenniük arra az adatlapra, amit minden segítségkérőről vezetnek a szervezetben, ugyanis eddig minimálhatárként fixen az alapjövedelem volt feltüntetve. „Meg sem fordult a fejünkben, hogy olyan családok jönnek majd hozzánk, akiknél a havi átlagjövedelem a kétszázezer forintot is eléri, márpedig ez a járványidőszakban egyáltalán nem egyedi eset” – hangsúlyozza. Ezeknek a családoknak hatalmas segítséget jelent egy tartós élelmiszercsomag, vagy digitális eszköz az online oktatáshoz. Változott a megkeresés módja is, míg korábban hagyományos postai levélben – imitt-amott rossz helyre tett címzésekkel – keresték meg őket, addig idén e-mailtől kezdve a Messengeren keresztül a szkennelt levélig mindenféle módon. „Meglepő dolgok ezek egy segélyközpont életében” – mondja.

Több lett az azonnali, ahogy Dorottya nevezi, krízissegítségre szoruló, mindössze egy-két hónapja munkanélküli ügyfél. Számukra különösen nagy trauma, hogy eddig mindig volt betevőre való, most meg egyik pillanatról a másikra nincs. „Kicsit olyan ez, mint a veleszületett és a szerzett vakság. Aki eddig látott, annak elképzelhetetlen nehéz feldolgozni, hogy már nem tud” – érzékelteti elcsukló hangon. Majd sajnálkozva hozzáteszi, a segélyszervezetnél nincsen lelki segélyszolgálat, de van telefonos ügyfélszolgálat.

Lelki segély nincs

Az ott dolgozó kollégák azt tapasztalták, hogy a járványidőszakban nemcsak jelentősen megugrott a hívások száma, de nőtt is a beszélgetések időtartama. Sokszor ugyanis azt látják az ügyfeleiknél, hogy nem tudják pontosan, mit is szeretnének, miben várnak konkrétan segítséget. Kommunikálják ugyan, hogy éhesek és élelmiszercsomagra van szükségük. „Ahhoz azonban, hogy jól segíthessünk, először ki kell bogoznunk az okokat: azért éhes, mert elbocsátották a munkahelyéről vagy egy rendezetlen jogi helyzetet maga mögött hagyva végre kilépett? Esetleg nem tudja, hogy milyen hivatalnál milyen támogatást tudna igényelni?” – mutat rá Dorottya. A második esetben például elég egy kis jogi, utóbbinál pedig némi adminisztrációs segítség, hogy szépen megoldódjon minden. Miközben az ügyfél saját szavaival azt tudta csupán megfogalmazni, hogy hetente küldjenek neki élelmiszercsomagot, mert egy hónapja munka nélkül otthon van, és nem tudja, mihez kezdjen. 

A járvány hatását a felajánlások el-elmaradozásában is érzik az Ökumenikus Segélyszervezetnél.

„Régebben, ha a média bemutatott egy-egy tragikus sorsot, jött bőven a segítség. Ma már sajnos ez kevésbé van így, pedig sokan segítenének, rengeteg olyan üzenetet kapunk ugyanis, hogy »kitartást nekik, nagyon szívesen segítenék, de most nem engedhetem meg magamnak«.” Olyan kérések is jönnek, hogy „eddig én segítettem a szomszéd családon, most nem megy, mert én is nehéz helyzetbe kerültem, kérem, figyeljenek rájuk”. És hasonlók.

Függetlenül a covidtól, az elmúlt évtizedben változott a segítségnyújtás kultúrája is. Bár ma már a felajánlók jobban különbséget tudnak tenni a szanálás, a lomtalanítás és az adományozás között, még mindig jönnek olyan megkeresések, amitől az ember haja az égnek áll. Példaként említi, amikor több köbméter tűzifát ajánlottak fel a szervezetnek, ám az egyeztetés során kiderült, a fát először ki kell vágni, és ha a gyökerét is kiszedik, akkor vihetik ingyen. „Amikor erre azt mondtam, ez nem adományozás, hanem kerti munka, a felajánló azt kérdezte, hogy

»nincs elegendő hajléktalanja, aki dolgozni akar?«”

– meséli Dorottya. Belemelegedve az abszurd történetbe, megjegyzi, „dehogynem, van elég hajléktalan, akit először kétszer leszűrök covidra, majd bérlek nekik mikrobuszt, veszek uzsonnát, szerzek mindnek láncfűrészt, betanítom őket munkavédelmi szempontból, majd elmegyek velük a helyszínre, kiszedjük a fát gyökerestül, legallyazzuk, felaprítjuk, aztán bérlek egy teherautót is, és elszállíttatjuk egy rászoruló nénihez, mert a hajléktalan ugyan hol is tudna vele fűteni”

Pihennek az élelmiszerek

De vannak kedvesebb történetek is: még ma is vannak, akik felajánlják életük első, szívükhöz nőtt mosógépét, aminek még nevet is adtak.  „Értem én, hogy még szuper a mosógép, de ha el kell hozatnom, és érintésvédelmi szempontból be kell vizsgáltatnom, a költségek máris 30 ezer forintra rúgnak” – mondja Dorottya. Nagyobb hasznát veszik a pénzadománynak, hiszen nemcsak az elektromos eszközökért, de a bárki által behozott élelmiszerekért is nehéz felelősséget vállalni.

„Csak a lejárati időt látom, de biztos, hogy nem tűző napon tárolták azt a tejet?” – teszi fel a költői kérdést. Halmozottan érvényes ez így pandémia idején, „nem hiába pihennek itt több napot a gondosan befóliázott, az adományból vásárolt tartós élelmiszerek sem” – mutat a körülöttünk lévő kartonnyi cukorra. Sok esetben nem is segítség egy zacskó rizs, hiszen „minek küldjünk ilyesmit olyan helyre, ahol ki van kapcsolva a közmű” – mondja.

A nevet viselő mosógép és a gyökeres „tűzifa” csak kismiska azokhoz az abszurd felajánlásokhoz képest, amilyenekkel a 90-es években találkozott a segélyközpont vezetője. „Mélységesen felháborított, amikor árvíz idején arra kértük az adományozókat, hogy jól használható (nem kell kimosni, megvarrni, azonnal fel lehet venni) ruhákat küldjenek.

Erre a felajánlások között találtunk egy nadrágot, aminek az egyik szárát – vélhetően sebészeten lábtörés után – levágták”.

Kaptak már még a hetvenes években gyártott barnító sampont, és sokszor találkoznak S-es méretű dzsörzé szövetkabáttal is, ami ötven évig volt a nagymama szekrényében. „Értem én, hogy négy forint hetvenért vette a ruhagyárban, de ha leveszem a fogasról, és beteszem a sarokba, ugyanúgy áll, mi a szöszt csináljak vele? Hogy tud egy ilyen alá öltözni a hajléktalan?” Természetesen vannak nagyon jó tapasztalataik is, az egyik közösségi pontjukra például rendszeresen illatos, vasalt babaruhákkal érkeznek az édesanyák. „Ezeket a csomagokat kész eufória odaadni az otthonainkban élő befogadó családoknak” – meséli lelkesen, hozzátéve, hogy a babakocsik, járókák is „mind-mind oltári nagy segítségek”.

„Sok olyan történet van, amit civil el sem tudna képzelni” – mondja némi gondolkodás után, amikor arról kérdezem, melyik eset rázta meg leginkább. Elmeséli, hogy nem olyan régen dolgozott egy hajléktalannal, aki – bár remek tervei voltak, hogy diplomával a zsebében milyen munkát vállal – mégis arra tette fel az életét, hogy halálosan beteg szüleit ápolja. Ez volt a leggazdaságosabb megoldás is, hiszen, ha elmegy dolgozni, háromszor annyi pénzt kellett volna ápolóra költenie, mint amennyit megkeresett volna. A család önkormányzati bérlakásban élt, rendszeresen fizették a bérleti díjat és a rezsit is, ám volt, hogy csúsztak a határidőkkel. Erre hivatkozva a szülők halála és a bérleti időszak lejárta után a fiatalember pénz nélkül az utcára került. „Most ő az a hajléktalan, akire az utca embere azt mondja, hogy büdös és csak itt fetreng az utcán. Miközben a legnagyobb »bűne«, hogy a halálosan beteg szüleit ápolta”. Dorottya retinájába égett az a – ahogy ő fogalmaz – nénike is, aki játéklábassal állt sorba egy ételosztáson két-három nappal karácsony előtt. „Kérdeztem, miért, mire azt felelte, a férjének szeretné hazavinni, amit ő kapna, az lesz a vacsora szentesete”.

„Nem nyom, éltet” – feleli arra a kérdésemre, hogyan bírja ezt nap mint nap. „Vannak olyan időszakok, amikor rengeteg olyan borzalmat látni, ami egyenként is megviselné az embert, ez pedig

nagyon tömény tud lenni, de nem én vagyok, akit ebben a helyzetben sajnálni kell”

– szögezi le. A szervezettől is rengeteg segítséget kap, rendszeresen felajánlanak neki pszichológust, vagy szupervíziót, ám Dorottya a harminc év alatt egyszer sem élt ezzel. Mint mondja, minden feltétel adott, hogy optimálisan végezhesse a munkát, ettől függetlenül nyilván nagyon nehéz a nap 10-12-20 órájában szembesülni a nyomorral, de – ahogy fogalmaz – „vigyázok a lelkemre, hogy még sokáig segíthessek”. Amikor arról kérdezem, volt-e olyan pont, amikor azt érezte, hogy nem bírja tovább, elárulja, hogy igen, évekkel ezelőtt, amikor egy gyermekbántalmazási esetnél azt érezte, mérhetetlen düh önti el, és nem tud higgadt fejjel gondolkodni. „Se a szenvedő gyereket nem tudom látni, se azt, aki ezt tette” – meséli, és még évekkel később is elcsuklik a hangja. Ám sok ideje nem volt ezen gondolkozni, percekkel később pedig át is lendült: „igenis csinálom, mert azt a gyereket valakinek meg kell védeni, a bántalmazót pedig meg kell tanítani…”.

Amikor afelől érdeklődöm, tudna-e olyan esetet említeni, amikor félt, azt mondja, amikor az irodában ül, és visszagondol egy-egy történetre, nem érti, hogy miért nem. Elárulja ugyanakkor, hogy a drog befolyása alatt állóktól tart, de amikor egyedül megy egy-egy hajléktalanhoz, egyáltalán nem. „Nagyon szívesen dolgozom velük, nagyon sok értékes embert ismertem meg köztük”

Szívderítő emlékek

Nemcsak szomorú, de rengeteg szívderítő emléket is őriz Dorottya. Kedvenc története, amikor egy állásinterjú előtt álló roma nő arra kérte, hívja fel a munkáltatót, és mondja meg neki előre, hogy cigány. Annyi megaláztatás érte ugyanis, hogy ezt szerette volna előbb tisztázni. Dorottyának sem voltak ezzel kapcsolatosan jó tapasztalatai, így kicsit tartva a beszélgetéstől vette fel a telefont. Meg is lepődött, amikor a vonal végérő hallatszott:

„értem, hogy roma, de azt kérdeztem, hány általánost végzett”.

Pár nappal az esetet követően a roma nő látszólag feldúltan besétált Dorottyához, letett egy gyümölcslevet az asztalára, és azt mondta: „ne haragudjon, főnökasszony, most nem érek rá, mennem kell dolgozni”. A segélyközpont vezetője később jött rá, hogy nem indulat, hanem köszönet vezérelte az asszonyt, „annyira jó érzés volt” – mondja. Ahogy az is hatalmas megtiszteltetés számára, hogy két gyermeket is róla neveztek el a szülők, akiken még évekkel ezelőtt tudott segíteni. De hoztak már neki hajléktalanok süteményt, egy afgán férfi pedig egy szórakozóhelyen ismerte fel, és mutatta be a barátainak, mint segítőjét. „A legfontosabb kapaszkodóm, a családom nélkül nem tudnám csinálni” – mondja, és elárulja, két felnőtt gyermeke van, akikre támaszkodhat, hiszen nincs olyan hétvégi vagy esti munka, ahová ne kísérnék el. Ők már családi hagyományként folytatják édesanyjuk küldetését: egyikük szociális munkásnak tanul, másikuk gyógypedagógusnak.

És hogy miért csinálja, hogy nem égett ki ennyi év után? „Sok jó van az életemben, és nagyon el tud szomorítani, ha valakinek ez nem adatik meg” – fogalmaz Dorottya. Mint mondja, volt egy megrázó beszélgetése egy hajléktalannal, aki egy közös sétájuk alkalmával megmutatta, hol lakott. Elmesélte, hogy pár évvel ezelőtt, amikor kint állt az ablakban és dohányzott, nézte a parkban csellengő embereket, elgondolkodott, milyen borzasztó lehet onnan nézni, hogy itt bent világít az izzó a karácsonyfán. Most ő a hajléktalan a parkban, lentről nézi a tőle elárverezett lakás ablakában dohányzó férfit. A két esemény között pár hónap telt el. Mindig van kinek megmutatni a jót, és van kin segíteni.

Képek: Ficsor Márton

Összesen 9 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Dorottyának sima útja van a menyországba.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés