Meseország után – jön-e már egy új paradigma?

2020. november 24. 10:21

Pál Gyula
Mandiner
Könyveket ledarálni nem jó. Megérteni, hogyan „harapnak” a kritikai elméletek a társadalom szövetébe, egy fokkal jobb. Alaptörvényt módosítani, hogy lehessen „harapós elméletek” nélkül is élni, jó. Semlegesíteni a mérget, kihúzni a „méregfogat”, és egyúttal megerősíteni a szövetet, ez a legjobb (persze, szigorúan Lázár Ervin meséi után)!

Mikor az általunk ismert világ – de a COVID-19 miatt az olyan banális részei is az életünknek, mint a családok találkozása, a közlekedés vagy kultúrafogyasztás – gyökeresen megváltozik,

működésbe lép a konzervatívok alapösztöne, a megőrzés,

a még élhető és otthonos világot jelentő hagyományos értékek féltése. Dúró Dóra számára, aki ráadásul nagycsaládos anya, ezt az alapösztönt sokszorosan felerősíti annak a felismerése, hogy a „kultúra külső struktúrájába” – a meseirodalomba – való beavatkozás a legnagyobb értékeinket, a gyermekeinket célozza, miközben a mesék által, mint történelmi korokon átívelő pedagógiai célú narratívák – amelyek tulajdonképpen a hagyomány által történelmileg felhalmozott tudás mindenki számára fogyaszthatóvá csomagolt verziói – szerves  részei a kultúra által megalapozott generációk és nemek közötti kapcsolatoknak. A fideszes politikusok reakciói (a miniszterelnököt is ideértve) ezt a legitim, de elemi – El a kezekkel a gyermekeinktől! – felháborodást tükrözik.

A magyar „Meseország mindenkié”, ugyanis egy ún. „érzékenyítő” mesekönyv, amelyben az ismert mesék karaktereit valamilyen társadalmilag háttérbe szorított kisebbségi „csoportok” képviselői jelenítik meg egy empatikusabb, elfogadóbb társadalom elősegítése érdekében. Amint a szerzők fogalmaztak a Magyar Narancs hasábjain „...régi tervünk volt, hogy általános iskolában, de akár már az óvodában is tematizálódjon az LMBTQ-kérdés, hiszen a gyerekek találkoznak vele. De ugyanez a szándék szerepel a kiadó tavalyi pályázatán is, és a mesekönyvhöz készített útmutató eredetileg említette az óvodai foglalkozásokat is,

hogy később úgy tegyenek, mintha sosem lett volna ilyen szándék.

A szerzők szerint ez egy hiánypótló mű, aminek ellentmondanak olyan vélemények, hogy a társadalmilag hátrányos csoportok (pl. szegények, fogyatékosok) eddig is részei voltak a meséknek – tehát a Meseország eddig is mindenkié volt –, míg Bagdy Emőke pszichológus szakmai érveket hozott fel a könyv óvodai használata ellen. Ezek után például Csepel és Mezőkövesd óvodáiban betiltották a könyv használatát.

Hasonló, de ezzel ellentétes előjelű az az elemi felháborodás, ami egy másik könyvvel kapcsolatban alakult ki az Atlanti-óceánon túl. A könyv címe: „Irreversible Damage: The Transgender Craze Seducing our Daughters” (Visszafordíthatatlan sérüles: A transzgender őrület elcsábítja a lányainkat). Itt a progresszív közvélemény követ el mindent, hogy a legújabb balliberális szokás szerint „elhallgattasson” egy olyan könyvet, ami egy valós problémáról, a tinédzser lányok körében elharapózó nemi diszfória járványról rántja le a leplet.

Ha ideszámítjuk azt is, hogy az épp elfogadott alkotmánymódosítások között szerepel az apa és az anya születési nemének, valamint a születési nemnek megfelelő neveléshez való jognak a kérdése akkor majdnem igazat kell adjunk a Telexnek: a transzgender az „új migráns”, mármint ha ezalatt a kormánypárti politika által proaktívan előtérbe helyezett és majd sikeresen napirenden tartott valós politikai kérdést értünk. Ha ez így van, akkor a kormánypárt egyszerre emel be a politikai közbeszédbe egy a konzervatív szavazóknak fontos kérdést és rejt el egy politikai aknát az O1G koalíció környékén. Mert ki van zárva, hogy ne zavarná a mai Jobbik szavazóit, ha az Orbán-kormány leváltásának az ára az LMBTQ-aktivizmus lenne...

De a politikai érveken túl, mit mondanak e két könyvről a szakmai érvek, és mi következik belőlük?

A rövid válasz az, hogy ma, kizárólag szakmai szempontból (a társadalomtudományokban versengő paradigmák miatt) nem lehet eldönteni a kérdést, de a talán a nem túl távoli jövőben megváltozik a helyzet, mert egy új paradigma győzelme valószínűsíthető. Addig viszont egy olyan világba kell berendezkedni, ezt kodifikálja ma az Alaptörvény, amelyben mindenkinek biztosítani kell a jogát ahhoz, hogy a születési nemének megfelelő nevelésben legyen része.

Hogy megértsük ezt a következtetést, a kályhától kell elindulni.

A kultúra és a tudomány már a kezdetek óta terepe a konzervatív-progresszív szembenállásnak.

A modern konzervatizmus alapítója, Edmund Burke szerint a francia forradalom legnagyobb bűne, hogy belenyúlt a hagyományos kultúrába és felszámolta az ezen alapuló (pl. generációkat összekötő) társadalmi szövetséget.

Egy vallástalanított, hagyománytalanított világban megjelenő, az anyagit és a láthatót előtérbe helyező, ezért redukcionista és pozitivista társadalomtudomány a haladás eszköze, míg a konzervatívok próbálnak visszanyúlni a valláshoz és a klasszikus tudáshoz. Ezen az alapon sajnos nem lehetséges a párbeszéd, hiszen míg a haladás olyan emberképpel dolgozik, ahol az egyén szabadsága (az, hogy olyan legyen amilyen lenni szeretne) adott és az örökölt társadalmi és közösségi struktúrák (a kultúra) ebből a szabadságból vesznek el, a konzervatívok az egyént olyan teremtménynek látják, aki pontosan a kultúra (itt a vallás) által szabadul fel az „eredendő bűn” alól és élhet Istennek tetsző életet.

Ezért látja a progresszív baloldal az államban az egyén emancipációjának a forradalmi eszközét, míg a konzervatívok szkeptikusak abban, hogy az állam helyettesíteni tudja a történelmileg kialakult és a kulturális hagyomány által intézményesített struktúrákat és gyakorlatokat.

A progresszív program tehát, a kultúrát mesterséges konstrukciónak látja,

amit szükséges dekonstruálni, amennyiben az egyén emancipációs érdekei megkívánják – úgy, hogy az irracionális hagyományt felváltsa egy fejlettebb, racionális alapokon konstruált társadalmi normarendszer. Így váltotta fel a társadalmi csoportok és generációk kulturálisan kodifikált (hallgatólagos) szövetségét az állam által közvetített törvényekben és szabályokban explicitált és egyének között köttetett társadalmi szerződés. Az erre a fejleményre reflektáló Edmund Burke még csak a generációk közötti hallgatólagos szövetséget látta sérülni a modern társadalmi „szerződésszemlélet” térnyerése miatt, de azóta további csoportok is hozzáadódtak, olyanok, amelyekkel Burke még nem számolhatott: nemek, rasszok, de a fogyatékkal élők is.

Abban konzervatív oldalon is konszenzus van, hogy nem minden történelmileg kialakult struktúra és gyakorlat (pl. a rabszolgaság, jobbágyság vagy épen a homoszexualitás kriminalizálása) érdemesült a megőrzésre, de abban is, hogy a progresszívek a meghaladni szükséges elemekkel együtt kidobnák a hagyomány társadalmilag értékes, de akár létfontosságú részeit is.

Innen jól látszik, tehát, hogy a társadalomtudományos konszenzus egy olyan terület volt, ahol a konzervatívok nem gondolták, hogy dolguk lenne, hiszen a kultúrát kívül szerették volna tartani a tudományok illetékességi területéről. Ez sokáig sikerült is.

Az első világháború pusztítása után ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A marxista felforgató ideológusok, elsősorban Lukács György hatására a kultúra kérdését kezdték „kóstolgatni”, hiszen a Történelem nem akarta a „szörnyűséges” nemzeti lojalitásokat kikezdeni, hogy elhozza az internacionalista proletariátus győzelmét. Mindent és mindenkit meg kellett kérdőjelezni, ezért a társadalomtudományoknak az a marxi alapvetés lett a krédója:

mi nem megérteni, hanem megváltoztatni akarjuk a világot!

Az ebből a mozgalomból és a mozgalmat katalizáló frankfurti iskolából kisarjadó „kritikai elmélet” egyszemélyben felelős a posztmodernizmusért, ami, amint fiatal kollegám ragyogó cikkben rámutat, mára nemcsak a társadalomtudományokat forgatta fel, hanem az aktivizmuspártiságával a teljes nyugati világot is. A „tagadás” lett az „új isten”, bár minden bizonnyal nem erre számított Martin Heidegger, mikor az utolsó interjújában a civilizáció megmenekülésének a lehetőségeit és eszközeit mérlegelte.

Sokat segített a baloldali kritikai elméletnek, hogy az ugyanez idő tájt megjelenő, ezúttal a jobboldal boszorkánykonyháiból előkerülő, ugyancsak politikai célú evolúciós fajelméletet a második világháború kisöpörte a világból, ily módon ellehetetlenítve az evolúció alapú társadalomtudományos elméletek megjelenését, miközben a baloldali szélsőséges ideológiák szabadon terjedhettek a világban a Szovjetunió, és a nyugati baloldali értelmiség hathatós támogatásával. Sőt, nemhogy szabadon terjedhettek, de egyenesen

kiszorították azokat, akik merészeltek megkérdőjelezni a progresszív aktivizmus lényegét és irányát.

A konzervatívoknak ugyanakkor kapóra jöhet Popper nagy ellenfelének és legyőzőjének, Thomas Kuhnnak a paradigmaelmélete. A paradigma, bár csak nemrégiben kezdték el társadalomtudományos kontextusban használni, sokkal erősebb fogalom a popperi falszifikációnál – azért, mert megmutatja, hogy a valóságban egy elméleti tézis megcáfolása nem direkt módon történik, hanem úgy, hogy elfogy a pénz és az ember (avagy a hatalom), amely annak a tézisnek társadalmi és intézményes beágyazódást biztosit. Ezért nehéz a szemléletváltás, de ha megtörténik, akkor (mondhatni) az egész világ átalakul általa. Amint Kuhn fogalmaz: mindegyik tudományos forradalom elkerülhetetlenné tette, hogy a közösség elvesse a hagyományos tudományos elméletet egy vele összeegyeztethetetlen másik kedvéért, következésképpen mindegyik megváltoztatta a tudományos vizsgálódás számára hozzáférhető tények körét és azokat a kritériumokat, amelyek alapján a szakma eldönti, hogy mi tekinthető értelmes problémának és mi jogos problémamegoldásnak. Mindegyik úgy átalakította a tudományos képzelőerőt, hogy azt kell mondanunk: maga a tudományos munka színterét képező világ alakult át.

Ezért mondhatjuk azt, hogy az uralkodó paradigma tulajdonképpen az egész társadalom gondolkodásmódja és nem csak a tudósoké! A liberális modernitás élesen elkülönítette a „tények” (tehát a megismerés) és az „értékek” (tehát a politikai célok) területeit, de ez az elkülönülés a kritikai alapokon álló, tehát valóságot megérteni nem, hanem csak átalakítani akaró, posztmodernizmus által vált világméretűvé és avatkozott be ténylegesen is a társadalom működésébe.

A tudományt és a technológiát tekinthetjük semleges eszköznek, de ettől még mindkettő megváltoztatja a világot,

és mivel egyedül a baloldali kritikai társadalomtudomány dolgozik társadalmi aktivizmus alapon, a társadalmi változások (amennyiben irányítottak) a baloldaliak szája ízé szerint történnek – az elején lassan, alig észrevehetően, majd felgyorsulva. Ma az óvodásoknak olvasunk fel alternatív „meséket”, holnap az érzelmileg amúgy is labilis tinilányok nem érzik nőnek magukat, holnapután a párkapcsolatok lesznek annyira instabilak (már azok!), hogy nem lesznek stabil családok, nem tudnak a vágyott gyermekek megszületni.

A magyar politikai jobboldal biztosan nem esik abba a csapdába, hogy ne akarná a saját szája íze – mondjuk ki: a felmenőinknek is tetsző módon! – befolyásolni a társadalom változásait. De ennek a legjobb módja biztosan nem a betiltás, hanem egy olyan új globális társadalomtudományos paradigmaváltás előkészítésének az elsősegítése, amelyben társadalomtudományos konszenzus tud alakulni.

Ez azért is szükséges mert a kritikai elméletnek esélye sincs arra, hogy az általa lecserélni kívánt pozitivista paradigma hegemóniáját megismételje. Elsősorban azért, mert mára az evolúciós társadalomtudományos paradigma lassan lemosta magáról a fajelmélet ódiumát, így ismét van alternatív paradigma a társadalomtudományokban. Bár az evolúcióelmélet, a mai (materialista) formájában, nem képes a létezés (a tények) dimenzióját összekapcsolni az „értékek” (a politikai célok) birodalmával – még mindig túl könnyű rásütni a kulturális evolúciót is magába foglaló társadalomtudományos elméletekre, hogy felsőbbrendűségi ideológiáknak van alárendelve –, az eljövendő, az egyének és a társadalmak (azaz a minket körbe vevő komplexitás) változására egyszerre reflektáló organikus és transzdiszciplináris „integrál” paradigma már igen.

Másodsorban meg azért, mert csak egy forrásokkal jól ellátott aktivista szélsőséges kisebbség tartja benne a lelket, de csak addig, amíg el nem fogy a pénz és a támogató hatalom. Bár a multinacionális vállaltok és a nyugati intézményrendszer végletesen el vannak köteleződve a kritikai paradigma alapú társadalmi igazságosság mellett, a tudományos paradigmaváltás logikáján nem tudnak felülemelkedni. Előbb-utóbb a tényeket, azt, ami a valóságban is működik, nem lehet tovább az asztal alá söpörni, csak azért, mert azok valakik érdekeit és érzékenységét sértik, hiszen ezáltal tulajdonképpen a tudomány hasznosságába vetett bizalom sérül.

Végül, de nem utolsósorban mert az eljövendő új társadalomtudományos paradigma is aktivista típusú lesz, csak ezúttal a hangsúly nem a kritikán és a megkérdőjelezésén (ezen már túl vagyunk!) hanem a működőképes kapcsolatokat megalapozó kultúrának a megerősítésén lesz. Ez a kultúra fogja megőrizni az erkölcsi alapokat és ad majd tág teret az egyéni kiteljesedésnek is,

de ez a szabadság már nem rombolni fog, hanem megerősíteni és építeni.

Ezért nem az a kérdés, hogy lesz-e paradigmaváltás a társadalomtudományokban (és ezt követően a közvéleményben), hanem az, hogy mikor és hogyan!

A szóban forgó mesekönyv olyan pszichológusok és pedagógusok műve, akik a „gender tanulmányok” nevű kritikai társadalomtudományos aktivista diszciplínán belül dolgoznak. De ahogyan a közgazdaságtan sem foglya annak a pozitivista paradigmának, amelyben létrejött, a „gender tanulmányok” sem lehet foglya annak a kritikai paradigmának amelyik kutatási területként létrehozta.

A „gendernek” ugyanis csak a kritikai definíciója áll ideológiai (azaz a biológiai tényeket megtagadó) alapokon. Egy integrált alapokon álló „genderfogalommal”, amelyben egyszerre kapnak szerepet a biológiai adottságok és a környezeti hatások, már felvethetjük a társadalmi nemek közötti új szövetség kérdését is, azt, hogy milyen módon lehetne a jelenleg a nemek között folyó zéró összegű játszmákból, új, pozitív összegű szövetségeket – vagy, ahogyan az új paradigmában hívhatjuk ezeket: kollektív intelligenciákat – kovácsolni a társadalom minden területén, a munkahelyektől az oktatási intézményeken át a családokig. Ezt a feladatot vállalta fel, például, a 2013-ban alapított Férfiak Klubja, amelynek férfiak és nők közötti megbomlott szövetséget helyreállítani akaró transzdiszciplináris kezdeményezései ma már átfogják a Kárpát-medencét, és amelyben felhalmozódó tapasztalat jó alapot képezhet a társadalomtudományos paradigmaváltáshoz. De ugyanezt a munkát végzik számosan, például a Heterodox Academy is, amely a Google-től a tényszerűen, helytálló, de kritikai szempontból – haladó erkölcsileg! – elfoghatatlan álláspontjáért kirúgott James Damore-ügy kapcsán tett közzé a teljesség igényével készült elemzést a nemek közötti különbségekről. Talán nem véletlen, hogy az ügy kapcsán készült metaelemzés ma már nem érhető el a honlapon!

Az új paradigma ezért

egyszerre tud majd megoldást nyújtani úgy a progresszió, mint a konzervatizmus túlkapásaira,

de mivel megőrizni könnyebb, mint újból létrehozni, a feladat felelőssége a konzervatívokat terheli. Amíg van mit és akinek megőrizni, mert amint a nemi diszfória nyugati terjedése mutatja, nem sok időnk van cselekedni.

Összesen 24 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés