A 2015-ben kitört, egész Európát érintő migrációs válság előtt az egyik legnagyobb nyilvánosságot a 2006-os, úgynevezett Cayuco-válság kapta, melyet a Kanári-szigeteket elérő afrikai migránsok halászbárkáiról neveztek el. Ekkor még a nyugat-afrikai migrációs útvonal is hasonló jelentőséggel bírt, mint később a középső-mediterrán. A Cayuco-válság pull factorai, azaz ezen az útvonalon történő migrációt vonzó tényezők között a szakirodalom a spanyol gazdaság teljesítményét, a földrajzi közelséget, illetve a más útvonalakon megvalósult szigorúbb határellenőrzést sorolja fel. A migrációt gerjesztő tényezők, azaz push factorok között pedig az afrikai származási országok politikai instabilitását, a gazdasági lehetőségek szűkülését és túlhalászást említi (utóbbi következtében 30 ezer cayuco vált feleslegessé, amit embercsempészek vásároltak fel).
Ezek a tényezők a mai válságra is vonatkoztathatók. A 2019 áprilisában kitört harmadik líbiai polgárháború egyrészt még bizonytalanabbá tette a közép-mediterrán útvonal használatát és a líbiai boldogulást, és azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a külföldiek a fokozódó erőszak áldozatául esnek. Ráadásul Líbia a COVID-19 járvány egyik észak-afrikai gócpontjává vált, és a koronavírus-fertőzöttek száma novemberre meghaladta a 70 000 főt, ami szintén nem tette vonzó célponttá az országot. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az IOM adatai szerint csökkent az országban tartózkodó külföldiek száma. Végül, de nem utolsó sorban a nemzet-közileg elismert líbiai kormány (GNA) által működtetett parti őrség a harcok ellenére komoly erőfeszítéseket tett az illegális migráció visszaszorítására, és csak ebben az évben november közepéig 11 000 főt akadályozott meg az európai átkelésben és toloncolt vissza a nyílt tengerről Észak-Afrikába. Ez ismét fontos rizikófaktort jelentett a migránsok számára, hiszen azzal fenyegetett, hogy fölöslegesen fizetnek ki jelentős összeget az embercsempészeknek az útra kelés előtt – a líbiai parti őrség nagy eséllyel visszatoloncolja őket.”