Facebook Szabadállam

2020. november 8. 16:35

Veczán Zoltán
Mandiner
A negyedik ipari forradalom elhozta azt a korszakot, amikor a területek helyett a figyelmünket gyarmatosítják a nagyvállalatok. Ha nem tetszik, csinálj másikat – mondják ilyenkor a tőkeerősek és a megkíméltek.

Az elnökválasztás hajrájában és az azóta eltelt napokban sorra korlátoztak, töröltek a közösségi médiacégek, számos gyanús sztorit hallgatott el a mainstream média. Nincs itt semmi látnivaló, lehet majd röhögni az orange bad manen, mintha négy éven keresztül nem ugyanerről szólt volna a teljes demokrata kommunikáció, csak azt komoly képpel kellett hallgatni. Ha a mostani amerikai választási hercehurca Magyarországon történne, akkor – ahogy Schiffer András vagy éppen Pető Péter fogalmaz – már a fél Államok közleményben aggódna a választások tisztasága miatt; de hát amit szabad Iuppiternek, zárójel bezár.

Szökkenjünk is tovább innen, közelebb hazánkhoz: emlékezetes, nemrég a Facebook lekapcsolta a Mi Hazánk párt oldalát – korábban például a 888 és a Pesti Srácok egyik aloldala is így járt. Egyébként is, sorra-másra jönnek a hírek letiltott posztokról, késleltetett politikai tartalmú hirdetésekről, ugyancsak a Facebook részéről. 

Történik mindez sokszor a tartalom tényleges minőségétől függetlenül, pusztán azon az alapon, hogy valami az úgynevezett „közösségi irányelvekbe” ütközik.

Bővebb, érdemi indoklást az ember nem kap, fellebbezésnek helye nincs.

Minden, az algoritmus által berendelt vagy jelentett tartalomról frusztrált, traumatizált, alulfizetett moderátorok döntenek, egy-egy szövegről nagyjából kilenc másodperc alatt, közben sokszor teljesen szabálytalanul „rászállva” egy-egy felhasználóra.

Hogy a Kádár-korabeli magyar egypártrendszerhez hasonlóan „történelmi szükségszerűségből” alakult úgy, hogy egy nem elhanyagolható részük meggyőződéses baloldali aktivista, aki berúgva simán bevallja, hogyha meglát egy Trump-támogató sapkát, azonnal tiltja a posztját az illetőnek, sőt, nyíltan követeli az elnök teljes elnémítását, avagy eleve így válogatnak a felvételizők közül, jó kérdés, amelyre valószínűleg sosem kapunk választ.

Az ember keze eredendően önmaga felé hajlik, így azoknak sem rónám fel a kétszínűségét és az alkalmazott kettős mércét, akik a szólás- és sajtószabadság feltétlen híveiként még látszat-krokodilkönnyeket sem préselnek ki magukból ilyenkor, hanem önfeledt őszinteséggel örvendeznek mások hasonló szabadságának csorbítása fölött;

hiszen sokszor nem az elv, hanem a mozgalmi gyakorlat a lényeg: el lehetett kussoltatni az ellenséget.

Persze ennek a térnyerésnek is megvan a maga története: a mainstream médiát megszerezte a baloldal; nyugaton ügyesebb taktikával és több tőkével, keleten a diktatúra negyven éve után a kommunista hagyatékból kárpótlásijegyezte ki magának.

Itthon a trend időközben – erővel – visszafordult, de nyugaton igen hatásos ellenpontozásának bizonyult a baloldali-liberális populizmussal átitatott fősodratú sajtóval szemben a közösségi média egyes platformjai, amelyek szabadstrandjának vizeiben lubickolt a mainstream wellnessklubokból kitiltott jobboldali populizmus. A felhasználók finom, emberbaráti, haladó terelgetése már nem volt elég, s különösképpen a Brexit és Trump győzelme szegélyezte 2016 után kórusban kiáltott cenzúráért minden kárvallott, meggyőzött, vagy aki csak szeretett volna a késsel-villával evő emberek nyilvánosan exponált asztaltársaságában megtartani a helyét, és megindult a küzdelem az álhírek és az „álhírek” terjedése ellen.

Most úgy látszik, beérett a vetés, és az alapján, hogy milyen kicsiken múlt olykor a várható demokrata győzelem az Egyesült Államok egyes államaiban (vagy néha például a hazai önkormányzati választásokon), látható, hogy a kis hátszelek összeadódnak. 

Nekem aztán nem szívügyem a Mi Hazánk nevű párt, legutóbb épp Dúró könyvdarálása kapcsán jeleztem averzióim, csak hát,

amit a Facebook csinál a „közösségi alapelvei” megsértése miatti letiltás gyakorlatával, az fél centivel sem jobb a könyvdarálásnál,

csak éppen kevésbé látványos, és többen örülnek neki – kihez melyik „közösségi alapelvek” állnak közelebb, ugyebár. 

A kárörvendők egyik visszatérő érve félig-meddig, formailag egyébként igaz: a Facebook magánvállalat, akinek nem tetszik, menjen, és csináljon másikat, kapitalizmus van.

Az álnaiv javaslat sokszor hangzott el olyanok részéről, akik máskor igen érzékenyek a hatalmi és lehetőségbeli különbségekre, csak ilyenkor tesznek úgy, mintha a szabad verseny egyenlő versenyfeltételeket is jelentene – ilyenkor nincs baj a szabadversennyel, sőt. Az elnémítás, kitiltás is csak olyankor problémás, ha egy kocsmáros elégeli meg a bajkeverőket, vagy egy boltos a visszajáró tolvajokat; olyankor az egyetemes emberi jogok kiterjesztett alapelveinek kell érvényesülnie, azokat kell kikényszeríteni tűzzel-vassal – a Facebook ezzel szemben magánterület, ahol a tulaj házirendje alapján a szólásszabadságnak nevezett alapjog szűkítetten és szelektíven érvényesül, és

ezzel minden felkent szabadságlovag elégedett, aki nem, az pedig éppen hogy további szigorításokért kiált.

Mi több, a regulázás ráadásul visszamenőleges: nem egy ismerősöm fiókját tiltották le az elmúlt hónapokban azért, mert valaki jelentette egy tíz évvel ezelőtt posztjukat, ami a mostani „közösségi alapelveket” sérti, amelyek akkor nyomokban, ha léteztek – emlékezzünk csak, a haladás tempóját diktálók a közösségi médiában ekkortájt éppen az „arab tavasz” első fecskéjét tisztelték, és a vegytiszta diktatúra jele volt, ha valamelyik, az Iszlám Államhoz képest galamblelkű helyi autokrata lekapcsolta a Twittert vagy a Facebookot az országában.

A visszamenőleges házmesterkedés egyébként is jól simul a jelenlegi szobordöntős-múltújraértelmezős trendekbe, amikor teljes anakronizmussal ítélkeznek rég elmúlt korok államférfijai fölött, szóhasználatot cenzúráznak rég elporladt szerzők könyveiben, és kvótakisebbségiekkel töltik meg a történelmi filmeket. Értjük, látjuk: tiétek az ország, a hatalom és a nyilvánossághoz való hozzáférés, mindörökön-örökké (és mindöröktől fogva).

Hogy mely szobrok ledöntése mekkora ostobaság volt a kontinens felfedezéséért tisztelt Cristoforo Colombótól kezdve a rabszolgafelszabadításért harcoló Abraham Lincoln elnök emlékművéig, az külön listát érdemelne. Európában is: lengyel antifasiszta tüntetők nemrég meggyalázták az egyébként nácikkal harcoló lengyeleknek segítséget nyújtó magyar honvédek emlékművét és a Kelet-Európát gúzsba kötő szovjet rabszolgatartók ellen küzdő II. János Pál pápa szobrát is.

Volt azonban egy az európai szobrok között is, amely saját korának mércéi szerint is megérdemelte, hogy porba hulljon: II. Lipót belga királyé. Az uralkodó személye közismert, általában a Kongói Szabadállamban végzett áldatlan tevékenységével szokás illusztrálni az európai gyarmatosítás kegyetlenségét; lemészárolt vagy megcsonkított milliók, rabszolgaként dolgoztatott tízmilliók árán lett Európa egyik leggazdagabb mágnásává a király, uralmához fűződik a húsba hat centi mélyen belevágó vízilóbőr korbács, illetve a levágott kezek, mint a levert lázadók elleni jól végzett munkáról szóló tárgyi bizonyítékok.

Bár a 19. század utolsó harmadában a rabszolgaság már a nyugati civilizáció minden szegletében tiltott volt, beleértve a gyarmatokat is,

Lipót egy huszárvágással megoldotta a dolgot, és magánbirtokaként kezelte a területet.

Így Kongó Szabadállam „közösségi alapelveit” sem holmi általános, a gyarmatokra vonatkozó különféle egyezmények, vagy bármiféle humánus normák határozták meg, amelyeket még a gyarmattartó országok is jól-rosszul betartottak, hanem a belga irányítású Nemzetközi Kongó Társaság, amelyet „emberbaráti és tudományos” céllal alapítottak, az őslakosok kizsigereléséről a „feketék különleges védelméről” szóló törvény gondoskodott, Lipót maga tevékenységét pedig úgy jellemezte, hogy az „méltó a haladás századához”. Volt ám neki egy milíciája is, fehér parancsnokokkal, fekete legénységgel, amelyik örömmel vett részt a falvak felgyújtásával, nők megerőszakolásával, mészárlással járó razziákban.

Lipót ráadásul hivatalosan még a rabszolgatartás ellen is küzdött, ez lényegében azonban csak az arabokkal vívott területszerző harcok humanitárius máza volt. Tettei fölött még a nagy nyugati hatalmak is szemet hunytak, akik ugyancsak nem siettek érvényesíteni a korszak erkölcsi minimumát, ameddig hasznot remélhettek a terület kizsigereléséből. Aztán jöttek a különféle szabálymódosítások, amikkel az odacsábított, ott befektető külföldi – amerikai és brit – kereskedőket megvámolta, ellehetetlenítette, s végül ez hozta el bukását is.

Nos, valahogy így állunk mi is a közösséginek hazudott médiaplatformokkal: magánbirtok, hát érinthetetlen, a szólásszabadságra vonatkozó jogok érvényesülése esetleges. A negyedik ipari forradalom információs- és figyelemgazdasága elhozta azt a korszakot, amikor a területek helyett a figyelmünket gyarmatosítják nagyvállalatok, hazánkban javarészt a Facebook tesz így. A kis- és középvállalkozások megsarcolása is befejezett tény, a saját erőforrásból épített infrastruktúrát pillanatok alatt nullázhatja le Zuckerberg Lipót egyetlen algoritmus-módosítása, neadjisten az oldalak letiltása, és a súlyos befektetett milliók pillanatok alatt semmivé foszlanak.

Ha nem tetszik, csinálj másikat – mondják ilyenkor a tőkeerősek és a megkíméltek.

Nekünk, egyszerű halandóknak a kezünket ugyan nem vágják le, ha otthagyjuk Facebook Szabadállamot, de a jól őrzött monopolhelyzet tesz arról, hogy nagyjából úgy érezzük magunkat, mintha így történt volna; hiszen nem csak baráti kapcsolataink egy részét ápoljuk ezen keresztül, de ismeretségi hálót is bővítünk, információhoz jutunk, vitatkozunk, adunk-veszünk, állást, hobbit, kirándulóhelyet, éttermet találunk. Csak a legalsó és a legfelső jövedelmi és/vagy korosztály engedheti meg magának, hogy ne legyen jelen, mindenki másnak gyakorlatilag kötelező, különben jó eséllyel behozhatatlan hátrányba kerül.

Csak hát annak idején Lipót magánhadseregében, a Force Publique-ben a rosszul fizetett, frusztrált fekete katonák rendszeresen fellázadtak. Ők ugyanis belátták, lehet, hogy most épp nekik áll a zászló, és ők gyújthatják fel a rivális törzs falvait, de végső soron ugyanúgy rabszolgák, mint azok, aki ellen felhasználják őket.

Összesen 82 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés