Itt van velünk mindenütt – Ablonczy Balázs a Mandiner hetilapnak

2020. június 4.
Lett volna esély jobb békét kiharcolni? Miért volt mindig késésben a magyar külügy? Megoldja-e a Trianon-szindrómát a határok spiritualizálódása? Ezekről, valamint a külföldiek legyintéséről is beszélgettünk Ablonczy Balázs történésszel a frissen megjelent, Ismeretlen Trianon című könyve kapcsán.

Szilvay Gergely interjúja a Mandiner hetilap ma megjelent új számában. A teljes interjú print változatunkban, illetve előfizetőink számára online is olvasható.

 

Mi ismeretlen, elfeledett még Trianonnal kapcsolatban?

Azt igyekszem elmondani a könyvben, ami eddig kevésbé került szóba. Azaz kevesebb benne a politika- és diplomáciatörténet, és több teret szántam a helyi eseményeknek, annak, hogy alulnézetből hogyan nézett ki Trianon. Társadalom- és művelődéstörténeti irányból közelítek: erőszak, menekültek, impériumváltás. Számos jó könyv van, amely az eseménysort mutatja be, de ezek a történetek nincsenek még elmondva, vagy csak töredékesen. A kötet végén arról is írok, vajon miben van még mindig velünk Trianon.

A borítón egy vonat robog el egy hídon, a híd alatt egy család ücsörög bőröndökön. Miért pont ez lett a borítókép?

Valami hétköznapi történetet szerettem volna, ahol emberek is vannak, de van rajta valami fura, idegen dolog. Egy darabig egy másik kép is versenyben volt: egy román páncélkocsi, amely az Oktogonon áll. Úgy néz ki, mint egy űrhajó, emberek állnak és nézik. Végül a vonatos mellett döntöttünk, a Fortepantól. A szerkesztő, Nemes Krisztián megnézte a kép kreditjét, és kiderült, hogy a tulajdonos általános iskolai osztálytársa volt. Az ő dédapjáé volt a kép, aki Aradon volt tanító, majd kirúgták az állásából, és egy helyiérdekű vasútnál lett tisztviselő, aztán menekültként átjött Magyarországra, és a MÁV-hoz került. Jászberényben élt, és a fotó akkor készült, amikor a családja egyszer átjött hozzá meglátogatni. Még rá is írta a fotóra a dátumot, hogy mikor készült: valamikor 1925 nyarán, amikor a Jászberényből Hatvan felé tartó vonat átment a hídon. Minket eredetileg a mozdony és a család ragadott meg, de kiderült, hogy ez a kép is egy trianoni történet része. Ez a béke itt van velünk mindenütt.

„Trianon azért is katasztrófa, mert egy már kulturálisan többé-kevésbé összeérő nemzetet szakított szét”

A sztorikon és a nézőponton kívül miben új az Ismeretlen Trianon annak, aki érdeklődőként falja a Trianon-irodalmat?

Amikor megjelennek a román vagy a csehszlovák katonák egy kisváros utcáin, az egyszerre valaminek a lezárása és a kezdete. Az új uralom katonái eleinte idegenül mozognak ebben a közegben, pláne, ha nincs helyi segítségük, és a katonai közigazgatás logikája határozza meg a mindennapjaikat: legyen ellátmány, ne sztrájkoljon a vasút, a posta, letörjék az ellenállást. Aztán beindul a gépezet, s elindul az impériumváltás folyamata. Meg is szoktam kérdezni a diákjaimat: hogyan kezelték volna az átmenetet, mit kell ilyenkor csinálni? Ennek lehetséges technikája: hűségesküt veszünk ki a tisztviselőkből, lecseréljük a hivatalnokokat, átnevezzük az utcákat, felülbélyegezzük a pénzt. De vannak hosszabb ideig elnyúló történetek. Máramarosszigeten működött egy református jogakadémia, és még 1921-ben is megvolt, miközben már az összes hasonló intézményt elüldözték, vagy átjöttek maguktól a csonka országba. Ők is áttelepültek később Hódmezővásárhelyre, és beolvasztották őket a kecskeméti református jogakadémiába, de még jó ideig elműködtek Máramarosszigeten. Eleinte tehát a román hatóságok nem vették annyira komolyan a nyelvvizsgát és a hűségesküt, aztán mégis kikerülhetetlenné vált. Egy darabig még mondhatták a városi polgárok, hogy hiába vannak itt a csehszlovákok vagy a románok, mert nálunk, magyaroknál van a gazdasági erő, de a harmincas évekre ez is megváltozott. Az egyik nagy tanulság, hogy nem lesz gazember valaki attól, hogy leteszi a hűségesküt. Gyerekei vannak, egzisztenciája… húsba vágó történetek ezek.

Fotó: Földházi Árpád

A menekültkérdés nagy problémákat és konfliktusokat okozott: volt, aki lekommunistázta a villájában elhelyezett határon túli magyarokat, és lerománozta őket.

Egry Gábor kutatásaiból tudjuk, hogy ilyen románozás már a húszas-harmincas években is volt. A menekültkérdés kezeléséből sok helyi konfliktus adódott. A központi lakásgazdálkodás rendszere még a háborúból maradt meg, és rosszul működött. Budapesten épp lakáskrízis volt, ez számos problémát okozott. A dualizmusból örökölt, hagyományos liberális állam nagyban épített az egyéni jótékonykodásra, az úriasszonyok, egyházak által üzemeltetett népkonyhákra, árvaházakra, egyebekre. De ekkora tömegben ez már nem működött, szükség volt határozottabb állami fellépésre. Míg fel nem állt az Országos Menekültügyi Hivatal, addig a társadalom segítőkészségére, illetve a külföldi segélyszervezetekre támaszkodtak. De egy idő után látszott, hogy a kezdetben adakozó emberek elfáradtak. Az első és a második takaródat szívesen odaadod, de fél éven belül a hatodikat nem, mert neked is szükséged van rá. A magánszférába való betörés leglátványosabb része, amikor idegen családokat tettek be mások lakásába, ami a tulajdonosnak nyilván nem tetszett.

„Az a Tanácsköztársaság folytatott területvédő háborút, amely Kun Béla szerint nem állt a területi integritás talaján”

Azt is kifejti, hogy a magyar külügy aszinkronban volt a világgal, mindig eggyel korábbi direktíva szerint működött.

Erre nincs biztos magyarázatom, de nyilván a zavar és a felbolydult idők jele. A Károlyi-kormány wilsonista külpolitikát űzött akkor, amikor már az amerikai diplomácia is lefarolt erről. Az a Tanácsköztársaság folytatott területvédő háborút, amely Kun Béla szerint nem állt a területi integritás alapján. Az az Apponyi Albert volt a békedelegáció vezetője, aki szerint ki sem kellene utaznunk a békekonferenciára, és aki hangsúlyosan képviselte, hogy ne is írjuk alá a békeszerződést.

Címlapkép: Földházi Árpád

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés