Apám Magyarországon született, anyám Romániában – miközben mindketten ugyanazon a helyen látták meg a napvilágot 1941-ben, illetve 1945-ben.

„– Mikor hallottad először azt a szót: Trianon?

– Nem volt egy nagy, mindent megvilágító első találkozásom a kifejezéssel. Inkább egy folyamat eredményeként tudatosult bennem, mi az oka annak, hogy miközben magyarul beszélünk és magyar a kultúránk, mégis Romániában élünk. A családban főként nagyapám mesélt első világháborús katonaélményeiről és az azt követő eseményekről, s mivel jellemzően a nagyszülők vigyáztak ránk, a téma rajtuk keresztül érkezett meg hozzánk. Az őket meglátogató idős szomszédasszonyok is gyakran felidézték emlékeiket arról, amikor a második bécsi döntéssel 1940-ben Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, hogy korrigálják Trianont, jóllehet, ez csak négy évig tartott. Hogy szemléltessem szülőföldem történetének e sajátosságát, időnként szoktam tréfálkozni: apám Magyarországon született, anyám Romániában – miközben mindketten ugyanazon a helyen látták meg a napvilágot 1941-ben, illetve 1945-ben.

– Magyar iskolába jártál. Az akkori történelemkönyved hogyan tárgyalta a kérdést?

– Bukaresti szemszögből, sőt az állami tankönyvekből a 80-as évek közepétől székely tanárainknak az ország földrajzát és történelmét is románul kellett oktatni. Mi persze nemigen beszéltük a nyelvet, így az órák magyarul folytak, de azért a kötelezőt lediktálták románul, hogy ha bármi adódik, legyen meg. Közben mindenki tudta, hogy a hivatalos anyag mögött ott van a valóság, és pedagógusaink bátorságán múlt, hogy ki milyen nyíltan mert beszélni róla. Emlékszem, épp ezen évek környékén egyszer a magyartanárnő megkérdezte: »Gyerekek, ki ismeri a magyar himnuszt?«. Amikor senki nem jelentkezett, meglepődött, és azt mondta: kérjétek meg a szüleiteket, tanítsák meg, mert az nem járja, hogy manapság csak az ittas emberek énekelik.

– Miközben az eltelt száz év megpróbáltatásai visszamenőleg is igazoljak a magyarok tiltakozását a békeszerződés ellen, elfogulatlan hazai történészek is hangsúlyozzak a Monarchia Trianon előtti elhibázott nemzetiségi politikájának szerepét a döntésben. Mennyi igazságot látsz ebben?

– Igazságosabb nemzetiségi politikával talán valóban sok mindent meg lehetett volna előzni. Ez abból is látszik, hogy nemcsak a románok követelték az elszakadást, hanem a szászok is melléjük álltak, holott közel 800 éven át magyar fennhatóság alatt éltek, kiváltságokkal és autonómiával. Az 1224-ben kibocsátott Andreanum évszázadokon át biztosította a helyi nemzetek békés együttélését. Mivel az önrendelkezés és a sokszínűség a történelmi Erdély jellemzői voltak, érdemes lett volna ezt a valóságát minden oldalról támogatni és megőrizni erdélyi identitásként. Meglátásom szerint az akkori magyar kormányok nem kezelték bölcsen a kérdést, holott ha elébe mennek a trianoni döntésnek, és tegyük fel, önrendelkezést adnak a románoknak, esetleg jobb helyzetben tárgyalhattak volna a nagyhatalmakkal. Lám, a románok is érzékelték, hogy a kisebbségeknek gesztusokat kell tenni, így amikor 1918. december 1-jén kimondták Erdély egyesítési szándékát a román királysággal, autonómiát ígértek a nemzetiségeknek – amit aztán máig nem tartottak be. És itt megint a szászok példája sokatmondó: miközben velünk közel 800 évet »kibírtak«, a román fennhatóság alatt 80 esztendeig sem tartottak ki. Csaknem 90 százalékuk kivándorolt, így létszámuk az 1910-es 250 ezerről mára 13 ezerre csökkent. És itt csak a szászokról beszélek, akik a történelmi Erdélyben a magyar és a román mellett a harmadik legnagyobb nemzetiséget alkották.”