A platform avagy a nyomasztás szépsége

Ha ebből az egész koronarettenetből a Netflix jön ki nyertesen, nagyon ideges leszek. Kezdenek hiányozni a mozik, és persze nem akarom túlmándyskodni a témát, tudom, hogy a mozikultúra, amelyet Pestre költözve megismerhettem, már csak árnyéka annak, amire nosztalgiázva szokás visszaemlékezni, amikor minden utcasarkon, ilyen felettébb kommunista nevekkel, satöbbi, és nem mintha a filmkínálat nem lenne a legjobb esetben is középszerű, nagy ritkán egy Három óriásplakát, egy Rossz versek, egy Élősködők, egy Boldog idők (mert nem minden francia vígjáték langyos gyötrelem), szóval nagy ritkán egy film, amely ha nem is feltétlenül remekmű, de kicsit lebegősebb léptekkel indulsz utána haza. Szülővárosom leamortizált multiplexe után nem volt nehéz felismerni azt, hogy milyen civilizációs érték az, ha van egy normális mozid, egy Tabán, ahol az udvaron keresztül vezetnek át a vetítőterembe, egy Bem, ezzel a kicsit keresetten zajongós stíljével, egy Puskin, ezzel a régimódi filmszínházi pompával, egy Művész, amely mindig útba esik, egy Cirko-Gejzír, ahová aztán tényleg csak a legtojásfejűbb értelmiségiek járnak – de inkább leállok, mielőtt végképp előbújna belőlem az egyszeri Magyar Narancs-olvasó.

2020-ban igazából semmi sem indokolja, hogy legyenek mozik. 2020 az olyan korcs divatokat indokolja, mint a netflixezés, a koronavírus pedig sikeresen felszámolt minden alternatívát. Egy igazi jellem most mondaná le a Netflix-előfizetését, épp elég van a rovásukon, néhány kivétellel tömény progreál, a legostobább propaganda megható tinifilmre, tényfeltáró doksira, ordenáré reality show-ra hangszerelve, amelyekért persze feszt lelkesednek a nyugati világ szeriőz médiájának kultúrtantijai, ahogyan Gombrowicz mondaná. Az általános kultúrtantiság közepette aztán mégis be-becsúszik egy olyan film, mint A platform, az ember ismételten elhalasztja, hogy jellem legyen, és tovább finanszírozza a jenki streaming-imperializmus terjeszkedését.