Miért szavaztam volna meg a felhatalmazást

„»Nehéz idők jönnek, mindenki nőjjön fel a feladathoz.« Ezekkel a szavakkal fejezte be ma Orbán Viktor a parlamenti vitát a felhatalmazási törvényről. Nem kívánok bele menni a pro- és kontra érvekbe. Csupán azt az elkeseredésemet szeretném szóvá tenni, hogy ebben a helyzetben senkinek sem sikerült felnőni a feladathoz. Értem én az ellenzék félelmeit, nekem aztán nem kell erről semmit elmagyarázni. De azzal, hogy nem támogatták ezt a törvényt, valójában a szétszakítottságot erősítették. És ez pedig pont a kormány érdeke.

Igen, lehet, hogy a Fidesz visszaél majd ezzel a felhatalmazással, de most ez másodlagos. Ha eljön az idő, a kormányt felhatalmazási törvénnyel együtt is elsöpri a nép vagy a történelem. De most nem ez a kérdés. Nem tudjuk, mi vár ránk. Nem tudjuk, milyen világ jön. De mindenképp cudar, abban biztosak lehetünk. És nagyon nem mindegy, hogy az ország milyen lelki állapotban vág neki ennek a kihívásnak. És a mai nap bebizonyosodott, hogy újra, megint és ismételten: megosztva és gyűlölettel. Talán ma egyedül Karácsony Gergely viselkedett államférfiként.

Milyen jó lett volna, ha az összes párt vezetője, ellenzéké és kormánypártoké ma (most az egyszer?) azt üzeneték volna, egymás mellett állva: közösen fogjuk legyőzni ezt a vírust. Nem mi, nem ők, hanem közösen. Ezért szavaztam volna meg az ellenzék helyében a törvényjavaslatot. Orbán Viktor helyében pedig ezért tettem volna valami kedvezményt az ellenzék felé, hogy az ne érezze magát ugyanúgy csapdába csalva, mint az elmúlt 10 évben mindig. Mindenkinek csak egyet kellett volna hátralépnie, hogy közösen lépjünk aztán előre. Ezzel ott maradt a rossz szájíz mindkét félben, és az emberekben is, akárki akárhol áll. Legbelül megint mindannyian azt érezzük, magyarok, hogy ismét nem nőttünk fel a feladathoz. Pedig most tényleg fel kellett volna...”