Vitatható ökopolitika: meg kellene dönteni a kapitalizmust?

2020. február 28. 21:20
Valóban a kapitalizmus megdöntése jelentené a kiutat az ökológiai válságból? Vagy elég lenne újra megteremteni a méltányos piaci csere viszonyait? Lányi András és Kiss Viktor vitatkoztak jórészt új- és óbaloldali érvekkel a piacgazdaságról és annak fonákjairól.

Merész címmel szervezte meg soron következő előadását a Karátson Gábor Kör az ELTE humánökológiai tanszékén:

Megdöntsük-e a kapitalizmust? 

Erre a kérdésre kereste a választ Lányi András filozófus és Kiss Viktor politológus az ELTE TáTK egyik zsúfolásig megtelt előadójában. Az emberek a terem két oldalán felvezető lépcsőkön is tömött sorokban ültek, láthatóan nagyon sok embert vonzott a téma, akik az est során elmélyülhettek a legkülönfélébb irányultságú kapitalizmus-kritikák bugyraiba.

Lányi András azzal indított, hogy sajnálatára gyakran éri az ökológiai mozgalmat az a vád, hogy „kívül zöld, belül vörös”, ami röviden annyit fed, hogy az egész mozgalom nem más, mint az antikapitaista, szocialista mozgalmaknak egy bővített kiadása. „Azonban nagyobb baj az, hogy a barátaink között is szép számmal akadnak, akik meggyőződéssel vallják azt, hogy a globális ökológiai katasztrófa nem egyéb, mint ennek a csúnya, gonosz, kapzsi, kapitalista tőkés világrendszernek a következménye. Tehát mégiscsak a kapitalizmus az, amit meg kell dönteni – és ezzel sikerült is besöpörni az egész ökológiai mozgalmat azoknak  a hagyományos baloldali, szocialista mozgalmaknak a dobozába, amelyek eddig még soha nem tudták megdönteni a kapitalizmust, bármi is legyen az; vagy ha igen, akkor valami sokkal rettenetesebb dolog következett utána” – fejtegette Lányi.

 

Az ökológiai mozgalom céljai ennél jóval radikálisabbak és konzervatívabbak

A filozófus négy állításra fűzte fel a gondolatmenetét. Az első, hogy a Szovjetunióban nem volt kapitalizmus, a környezet puszítása mégis ugyanolyan intenzíven folyt. A Kínai Népköztársaságban pedig ma sincs kapitalizmus. „A kapitalizmust tartsuk fenn az olyan gazdasági szereplőknek, amelyeknek jellemvonása, hogy a vagyonuk a piacon realizálódik. Nem politikai osztogatás vagy beházasodás következtében, nem lopás vagy rablás következtében, és mégcsak nem is fegyveres hódítás útján szerzik azt, hanem a jó öreg piaci mechanizmusok szerint halmozódó és pusztuló vagyonok tulajdonosai. Így tehát Orbán Viktor Magyarországát sem nevezem kapitalista rendszernek, hiszen attól még valaki nem lesz kapitalista, hogy kinevezem Mészáros Lőrincnek.

Lányi szerint a különböző típusú, fél- vagy teljes egészében parancsuralmi rezsimek és állami bürokráciák, párthűbéri- vagy hagyományosan hűbéri rendszerek szerte a világban nem nevezhetők kapitalista rendszereknek. Az első tétel summázása tehát, hogy szerinte ezek a nagyon sokszínű társadalmi, gazdasági és politikai formációk nagyjából egyforma mértékben pusztítóak és kártékonyak az ökoszisztémára nézve.

A második tézis szerint ezek a szereplők („akik hiába viselkednek otthon emberevő diktátorokként vagy feudális urakként") a világpiacon mégiscsak  úgy kommunikálnak egymással, mint egy kapitalista rendszernek az új típusú szereplői. „Ezt cáfolni szeretném” – szögezte le Lányi, majd ennél is tovább ment, hangsúlyozván, hogy szerinte a világpiac tulajdonképpen nem is piac a szó klasszikus közgazdasági értelmében, csupán egy metafora, hiszen azok a szereplők akik megjelennek ebben a térben, nem gazdasági szereplők, hanem

a politikai, gazdasági, kommunikációs és kulturális hatalom sajátos összefonódásából keletkezett birodalmak.

Nincs ott piac, ahol az információhoz való hozzáférés ilyen aránytalanul különböző, ahol a méretbeli különbségek ilyen hatalmasak, ahol egyre kevesebb és egyre nehezebben azonosítható szereplők vannak jelen, akik egymás tulajdonába keresztbe-kasul belelógnak, és így alkotnak hálózatokat.

Lányi harmadik tézise, hogy a piaci típusú versenygazdaság – mint gazdasági alrendszer – egy olyan rendszer része, amelyhez szervesen hozzátartozik a polgári társadalom és a modern ipari állam. Tehát az államnak, a civil társadalomnak, és a piacgazdaságnak ezt a különös, dinamikus „egyensúlyát” (ami valójában mindig egyensúlytalan helyzetben van), erősen ideologikus egyszerűen kapitalizmusnak nevezni, és nem tudni, hogy ez a három dolog szorosan összefügg.

A piacon szerződéses viszonyban álló, egymástól független magánszemélyek léte biztostíja azt, hogy a civil társadalom az államtól függetlenedni tudjon, a civil társadalom tudja ellenőrizni az állami bürokráciát, az állami bürokrácia pedig tudja ellenőrizni a piacot” – jegyezte meg Lányi, majd kissé árnyalva a képet hozzátette, hogy természetesen nem teljesen alaptalan ebben a hármasságban a nyereségelvű piaci versenygazdaság kitüntetett szerepét hangsúlyozni, hiszen újra és újra maga alá gyűri a másik két szereplőt: korrumpálja az államot, és függetleníti magát mindenfajta társadalmi ellenőrzéstől.

Ennek az utolsó, sikeres változata a globalizáció,

„amely az államok és a helyi társadalmak ellenőrzése alól ismét megszökő piacgazdaság fejleménye”

– jelentette ki Lányi.

Tőkekoncentráció és birodalomalkotás

Lányi András ezzel el is érkezett a negyedik állításhoz. „Furcsa módon a kapitalizmus ezzel fel is számolja magát, azonban az öröm korai. Amikor a piaci szereplők a globális színtéren kivívják a függetlenségüket a helyi államtól és a helyi társadalmaktól, abban a pillanatban megszűnnek piaci szereplők lenni, és erőszak vagy kényszer által olyan monopóliumokat hoznak létre, amitől sokkal inkább viselkednek politikai, hatalmi tényezőkként, mint gazdasági szereplőkként.

És ha ez igaz, ebből az következik, hogy nem a termelési viszonyok fejlődése vezetett a globális ökológiai pusztuláshoz, hanem a termelőerők fejlődése.

Az ökológiai politika programja tehát nem valaminek a megdöntése kell legyen, hanem valaminek a helyreállítása.

Mit tenne Lányi?

A filozófus szerint helyre kell állítani mindenekelőtt a civil társadalom ellenőrzését a politikai és gazdasági szereplők (tehát az állam és a piac) fölött. Illetve helyre kell állítani a méltányos piaci csere viszonyait is, és lehetővé kell tenni, hogy az egyéni vállalkozás szabadságában bárki részesülhessen.

***

Kiss Viktor politológus jó néhány pontban nem értett egyet Lányival. Már magában a jelenség megnevezésében is vita volt a két előadó között.

Kiss inkább posztmodern kapitalizmusnak nevezi a mostani rendszert. Ez azt jelenti az ő olvasatában, hogy alapvonásait tekintve a kapitalizmusnak egyfajta folytatása, ugyanakkor a rendszer egész természete és arculata megváltozott. Mást jelentett akkor, amikor például Marx írta a műveit, és mást ma.

A kapitalizmus új szakaszba lépett.

Noha elsőre úgy tűnhet, hogy valójában a két előadó tulajdonképpen ugyanarról a jelenségről beszél, csupán megnevezésbéli különbségek vannak köztük, ez nem igaz. Kiss Viktor szerint ha megértjük, hogy mi a kapitalizmus alap meghatározása, ami nem változott az évek során, és megértjük azt is, hogy ennek az új posztmodern kapitalizmusnak mi az újdonsága, akkor az ökopolitika kérdésében is egy új nézőponthoz jutunk.

Tőke és áru

A kapitalizmusnak egyetlen alapvető definíciója van: egy olyan gazdasági forma, amelyben a tőkés árutermelés uralkodik” – foglalja össze a kapitalizmus legfontosabb ismérveit a politológus, Marx fő műve nyomán. „Ha tehát azt akarjuk mondani, hogy nincsen kapitalizmus, ezzel azt kellene mondanunk, hogy nem a profitorientált árutermelés világában élünk.”

Miben különbözik tehát ez a kapitalizmus – amelyben élünk – attól a kapitalizmustól, amelyet Marx vizsgált? – tette fel a kérdést Kiss Viktor. Ő azt állítja, hogy a változást úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a kapitalizmus egy tisztán gazdasági rendszerből egy társadalmi formává változott át.

 

De mit jelent ez a gyakorlatban?

Marx a Kommunista Kiálltványban úgy definiálja a majdani, kiteljesedett kapitalizmust, hogy a tőke az egész világot a saját arcára formálja majd. Kiss szerint pontosan ez történik a posztmodern kapitalizmusban. „A tőke a saját profitéhségének, és az az által okozott válságoknak a kezeléseként létrehozott egy olyan világot, amelyet a tőkés termelésnek az arcára formáltak. A tőke arcára formálták magát a termelést, a munkaerőpiacot, a gazdaságot, az egész tárgyi és társadalmi környezetet, amiben élünk, és nem utolsósorban minket, embereket is.

A politológus szerint ebben a posztmodern kapitalizmusban a rendszer integrációja egy olyan szintet ért el, hogy az általa okozott negatív jelenségek a rendszerben élők számára egyszerűen az életük részeként jelennek meg.

Nem jó, nem kellemes, de nem is indítja az embereket arra, hogy szembeforduljanak és megdöntsék a rendszert.

Az ökopolitika és a klímakatasztrófa kérdése azonban teljesen új viszonyokat teremt. Inkább az a fő kérdés, hihetünk-e abban, hogy például a éghajlatváltozással járó problémák sokasága annyira rossz lesz, hogy az emberek szembefordulnak azzal a gazdasági és társadalmi rendszerrel, amiben élünk.

A posztmodern kapitalizmus elemzéséből számomra az következik: nem az a kérdés, hogy a rendszer vagy a következményei rosszak-e, nem az, hogy a klímakatasztrófa szörnyű lesz-e, és mégcsak nem is az, hogy az embereket hogyan győzzük meg erről, hanem az, hogy a posztmodern kapitalizmusban hol vannak azok az emberek, akik fogékonyak bármi fajta radikális forradalmi cselekvésre” – foglalta össze a politológus.

Kiss Viktor végül kitért arra: szerinte amiről Lányi az előadásában beszélt, az egyfajta konzervatív utópia.

Lányi András szerint viszont a forradalmi baloldalnak nincs támogatottsága.

Összesen 48 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés