A politikai veterán, centrista Joe Biden, a szintén veterán, ámde radikálisabb balos Bernie Sanders, valamint a demokrata populizmus egyre népszerűbb képviselője, Elizabeth Warren küzd Donald Trump elnök kihívójának szerepéért – és a Demokrata Párt lelkéért.
Bár az amerikai Demokrata Párt előválasztási folyamata csak februárban kezdődik el, már nagyban dübörög a kampány, kirajzolódnak lassan az erőviszonyok. A legnagyobb esélye Barack Obama volt alelnökének, Joe Bidennek, a vermonti szenátor Bernie Sandersnek és massachusettsi kollégájának, Elizabeth Warrennek lehet arra, hogy jövőre ringbe szálljon Donald Trump ellen. Úgy tűnik azonban, Sandersnek nem sikerül olyan energiát pumpálnia kampányába, mint négy évvel ezelőtt, miközben a hasonló nézeteket valló Warren tör előre. Több felmérésben már jelentős előnnyel hagyja le Sanderst, így a párt egyre meghatározóbb progresszív szárnya mögötte zárhat össze, hogy legyűrjék a jelenleg legnépszerűbb Biden képviselte mérsékeltebb erőket.
ÉRTI, MI TÖRTÉNIK MANAPSÁG?
Joe Biden delaware-i jogász 1972-ben nem túl fényes esélyekkel vágott neki a szenátusi választásnak: tizenkét éve hivatalban lévő republikánus ellenfelét legyőzhetetlennek tartották, olyannyira, hogy a Demokrata Pártból senkinek sem fűlött a foga a kihívásához. Kivéve a fiatal, jóképű, dinamikus Bident, aki pénz nélkül, de végtelen elszántsággal vágott neki a kampánynak, és jó kommunikációs érzékkel generációk csatájává formálta a választást, majd meg is nyerte. „Érti, mi történik manapság” – szólt a szlogenje, amely nem kicsit ironikusnak tűnik jelenleg, az identitáspolitika csapdáiban botladozó fehér öregurat látva. Biden nem csekély harminchat évet töltött el a szenátusban, mindvégig tisztes középutas pozíciót foglalt el – ezt pedig a wokeness, az egyre radikálisabb progresszivizmus korában nem veszik éppen ragyogó pedigrének.
Pártolta az esélyegyenlőségi programokat, ám élesen ellenezte, hogy kisebbségi diákokat az etnikai sokszínűsítés érdekében lakóhelyüktől távol eső iskolákba buszoztassanak, mondván, az „faji dzsungelharchoz” vezet. Idén júniusban arról beszélt, hogy a hetvenes években a nézetkülönbségek ellenére milyen jól együtt tudott működni szegregacionista szenátorokkal – ezzel a meggondolatlan példával az udvariasság fontosságát igyekezett érzékeltetni, de nem túl udvarias reakciókat zsebelt be. Támogatta a rendpárti fellépést az elharapózó bűnözés ellen – újabb fekete pont a színes bőrű szavazók szemében –, és igennel szavazott az iraki háborúra is, amit ma már igyekezne letagadni.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Amerika új Európa politikájában több ponton visszaköszönnek a magyar miniszterelnök meglátásai, ami nem jósol szép jövőt az Unió vezetésének.
A jobboldali svájci médiavállalkozó fenyegetés helyett lehetőséget lát a tengerentúli tervekben.
Fényes jövő előtt áll a magyar alumíniumipar.
Az Egyesült Államok elnöke újabb húsz ország állampolgáraival szemben vezet be teljes vagy részleges beutazási korlátozásokat, nemzetbiztonsági okokra hivatkozva.
Merz, Tusk és a többiek minden eddiginél mélyebbre süllyedtek.
Az Egyesült Államok „platina” biztonsági garanciát kínál Kijevnek, míg Európa inkább csak a szájkaratéban erős.
Nem megy el a rivális.
A négyéves Medárd napok alatt belopta magát egy ország szívébe. Hőstettét és helytállását jó ideig nem fogjuk feledni. De egyre több helyen felmerül a kérdés, hogy is írjuk helyesen az életet mentő köszönését. Utánajártunk!
