Ezt láttuk, hallgattuk, olvastuk, szerettük 2019-ben

2019. december 31. 7:21

Mandiner
Mandiner
Térey és Scorsese, Oravecz és Lessing, Harari és Peterson, (poszt)szovjet sztorik és Netflix-sorozatok, és további nekünk tetsző mélységek meg sekélységek irodalomban, filmben, zenében és mindenféle más művészeti ágban. Év végi rendes kulturális ajánlónk!

Nyitókép: Bartis Attila indonéziai fotója

 

A Mandiner szerzői és szerkesztői, mint minden év végén, ezúttal is ajánlókat írtak az őket ért legizgalmasabb, legemlékezetesebb kulturális élményekről, könyvektől a filmeken át a zenéig és a művészet megannyi ágáig.

Köszönjük olvasóinknak, hogy velünk tartottak ebben az évben, olvassanak minket és szemezgessenek ízlésük szerint akár az alábbi összeállításból is az új év során!

***

Bolti tolvajok

Muray Gábor

Az ázsiai új hullám alighanem cunamiként tarolja le a nyugati film állott, iszapos közegét: 2019-ben a japán Kore-eda Hirokazu Bolti tolvajok és a dél-korai Bong Joon-ho Élősködők című szociografikus groteszkje olyan csapást mért a hollywoodi filmnyelven szocializálódott filmsznobokra, hogy újra kellett tanulniuk ragozni. Csak fokozza a bajt Chang-dong Lee Gyújtogatók című, dél-koreai Murakami-adaptációja, komor, misztikus, nem ereszt. És ha már Hollywood: ki gondolta volna, hogy Tarantino és Scorsese egy évben jön elő két klasszikus mestermunkával. Mindkettő az álomgyár dicséretét zengi (pedig Tarantino a Manson-érával valójában siratja, Scorsese a Netflix-szel meg tagadja azt). A Volt egyszer egy... Hollywood négy hónapja szinte minden nap eszembe jut, annak a filmnek tényleg hosszú a lecsengése,

Tarantino korunk Cinema Paradisója, a mozgókép iránt érzett kamaszos szerelem szimbóluma.

Scorsese nyolcvan felé ballagó vén bikái (De Niro, Al Pacino, Pesci) pedig a legjobb formájukat hozzák, Az ír figyelmet és időt követelő létösszegzés, monumentális mestermunka. Az atmoszférája hideglelős, mint a baljós bár záróra után, amelynek szivarfüstös félhomályában egy kis kandalló is parázslik. Ha elég közel bújunk hozzá, megérezzük a melegét.

A Paterson óta egyre jobban bírom Adam Driver agárarcát is – Scarlett Johanssonnal olyat alakítanak a Házassági történetben, hogy ránk dől a vászon. Bárki, aki mostanában a válás gondolatával kacérkodna, először üljön be erre a remekműre. Szerelmesfilm, kifordítva. Kiordítva.

Itthon is volt sok néhány kapura lövés az Akik maradtaktól a FOMO-n, a Szép csendbenen, a Drakulicson és a Seveleden át a két újszerű történelmi filmig, a Guerilláig és az Apró mesékig, kéjes katarzisról mégsem tudok beszámolni. Pofára esésről igen: elkezdtem biciklivel bejárni az ún. agglomerációból, és megcsókoltam a kátyús anyaföldet egy szép, esős reggelen. Csúszott a villamossín. Ez a biciklivel bejárás amúgy lelki dolog, hegymenetben át lehet igazán érezni a hazajutás szépségét, azt, hogy nem lehet csak úgy megszokottá tenni az alapvetéseket (szóval hogy pl. meg kell dolgozni azért, hogy az ember A-ból B-be jusson), remek midlife-os feladat, mikrocamino, szoba-zarándoklat, hétköznapi megvilágosodás-élmény. Lepereg a felesleg. Mint Oravecz Imre regényirodalmában.

2019-ben olvastam el A rög gyermekei trilógiát a szajlai mestertől, irodalom szempontjából bántóan nem vagyok aktuális, 2019 nekem nem az unásig unt kánonról, hanem elsősorban Oraveczről szólt, akit méltatlanul mellőznek a szakpáholyokban, és talán éppen ő akarja így.

Oravecz trilógiája a magyar paraszti kultúra nekrológja,

három generáció története, a kiegyezés után foggal-körömmel földet szerző dolgos földművesé, annak 1900 körül Amerikába vándorolt céltudatos utódjáé, és az Amerikából a legrosszabbkor, a harmincas évek végén hazaköltöző harmadik generációé. Letehetetlen, korszakos, aprólékos, leíró, csodálatos nagyregény. Kötelező irodalom. Hasonló élmény volt az elmúlt hetekben Gion Nándort újraolvasni, a Magvető adta ki a vajdasági Szenttamáson játszódó, önéletrajzi ihletésű Virágos katonát és a Rózsamézet is zsebkönyvben, pont elférnek a télikabát zsebében. Oravecz mellett Giont olvasva többet tudunk meg a magyar életről, a huszadik század elejéről, a világháborúk társadalmi hátteréről, a nácizmus, kommunizmus falusi csápjairól, mint megannyi esszéből és történeti munkából. Nekem ők jutottak 2019-re, na meg Bartis Attila Az eltűnt idő nyomával, ami minden vizuálisan gondolkodó embernek kötelező a planétán. Szerettem nagyon Bodor Ádám új kötetét, a bénító Seholt is, a befagyott börtönudvarok, rozsdás gyárkapuk, körletek, üres tárnák mágusának új novellái nem okoztak csalódást. Bodor egy csoda. Az év végére kiadták Hamvas Karnevalját izgalmasan modern köntösben, így, 'a'-val, Karneval, most végre nekiültem, de a karácsonyi ünnepkör visszamaradt zsiradéka elhomályosítja a tudatot, így egyelőre sziszifuszi szuszogással haladok csak befelé a sűrűbe.

Mindeközben, ha nem Paár Julcsi Hangoló: Kerekerdő című, 2019 őszén megjelent döbbenetes erővel működő népzenei meselemeze, vagy az idén novemberben ötvenéves Kaláka gyerekdalai peregnek örök körforgásban a háttérben (nemcsak szülői kötelességből), akkor csúcsra járatom Justin Vernon életművét: a Bon Iver új albummal jött ki a nyár végén, ugyan a fragmentált, elektronikus torzításokkal terhelt "i,i" című album messze van már a wisconsini banda legelső, soha meg nem unható indiefolk nótáinak melankóliájától, a frontember, Justin Vernon mégis a tengerentúl Thom Yorke-ja, zenei pioneerja, introvertált géniusza, akire mindig érdemes odafigyelni.

2019-ben kijött Lajkó Félix és VOŁOSI közös albuma is, amely egyből a világzenei toplisták élén landolt, nem lehet mellélőni vele.

A végére egy kis jazz, az idén fedeztem fel az Avishai Cohen Triót, ha nincs bicikli kéznél, eszméletlen sok civilizációs feszültséget lehet levezetni a Gently Disturbed című, 2008-as albumukkal, ami azért (is) aktuális most, mert 2020 áprilisában fellépnek vele a Müpában. Avishai Cohen a nagybőgő virtuóza, de a Gently Disturbedben a billentyűzavarszerű lüktetést szeretem igazán. Szóljon hangosan: The Ever Evolving Etude, autóban, egyedül, visszapillantótükör-rezgetően.

***

Kéri Gáspár

3-3-3-4-3-3-1-1

Te mit csináltál Diana hercegnő halálakor? – teszi fel a kérdést Térey Barbaricum című versében. E kérdésnek azonban ma már nagyon más a csengése, amikor sokan önkéntelenül arra gondolunk, hogy Térey János haláhíre azon a júniusi napon hol és milyen szituációban talált meg bennünket. A Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba – melyben a fent idézett mű is olvasható –, az író, költő, drámaíró és műfodító fájdalmasan korán lezárult életművének vegyes műfajú, posztumusz kötete a Jelenkor gondozásában jelent meg szeptemberben. 

Egy ideje már mondogatom, hogy a streaming szolgáltatók és a kis produkciós cégek (Sky Atlantic, Showtime például) rendesen körözik le a nagy hollywoodi stúdiókat és az európai játékfilmeket. De én még ennél is tovább mennék. Kvalitásait tekintve is számottevő autonóm szerzői filmes mozit vagy sorozatot ebben az évben szinte kizárólag az HBO-n vagy a Netflixen láttam. Na jó, a Volt egyszer egy... Hollywoodot a Puskinban, a Mű szerző nélkült meg a Kino Caféban, de kábé ennyi a releváns mozis élmény, ahol még katarzisból is jutott rendesen. Például

ha nincs a Netflix, akkor Scorsese legújabb filmje sincs,

noha az nem újdonság, hogy a mestert sosem kedvelte túlzottan Hollywood, és ez az érzelmi viszony azért kölcsönös mind a mai napig. Sorozatokból, rádásul nívós Színvonalas sorozatokból idén egyre zavarba ejtőbb volt a kínálat, így ezen a vonalon volt a legnehezebb leszűkíteni a saját kedvencek listáját első, illetve újabb évadokra.

A 2019-es év harmatos filmes kínálatával fordított arányban tobzódtunk idén nívós színházi bemutatókban. Számomra két igazán meghatározó premier a Katonához (Lorca és Haneke drámái), egy pedig az Örkényhez (Térey befejezetlen drámája) köthető, de több más mellett a Radnóti vagy a Víg is nagyot ment ebben az évben. 

Ugyanakkor nem vagyunk túlzottan eleresztve releváns kortárs, vagy akár az elmúlt ötven év képzőművészeti tendenciáit bemutató kiállításokkal, mondjuk olyanokkal, mint amilyen a SIGNAL című szlovák anyag volt idén a Ludwigban. És ami megint nagyon fontos felismerés volt ezt a kiállítást látva, hogy sokkal több dolog köt össze bennünket, mint ami szétválaszt. Viszont az

jó hír, hogy a Magyar Nemzeti Galéria újrarendezte realista festészeti anyagát,

ami egyben azt is jelenti, hogy a kvalitásaihoz mérten immár évszázada túlértékelt Munkácsy festészete kezd végre a helyére kerülni, amivel párhuzamosan bizonyos festőink viszont jönnek elő a szürkeségből. 

Az pedig mindig ünneplésre ad okot, ha a Nick Cave and the Bad Seeds új albummal jön ki, mint ahogyan azt tette a zenekar az idén a Ghosteen-nel. És az már tényleg csak a hab volt a tortán a nyár kellős közepén, amikor egy olyan biológiai csodát láthattunk élőben Budapesten, mint a punk rock még mindig olajozottan vonagló legendáját, Iggy Popot.

Nick Cave and The Bad Seeds: Ghosteen


Könyv

1. Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba. Jelenkor, Budapest (2019)
2. Makovecz Benjamin: Száztizenegy lábjegyzet Makovecz Imréről. Park Könyvkiadó, Budapest (2019)
3. Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv. Európa Könyvkiadó, Budapest (2019)

Film

1. Quentin Tarantino: Volt egyszer egy… Hollywood
2. Florian Henckel von Donnersmarck: Mű szerző nélkül
3. Martin Scorsese: Az ír

Sorozat

1. Csernobil
2. Eufória
3. A mi fiaink

Sorozat (újabb évadok)

1. Fülledt utcák (3., befejező évad)
2. Utódlás (2. évad)
3. Gomorra (4. évad)
4. Mindhunter (2. évad)

Színház

1. Michael Haneke: A fehér szalag. Katona József Színház (rendező: Ascher Tamás)
2. Federico Garcia Lorca: Ha elmúlik öt év – Az idő legendája. Katona József Színház (rendező: Zsámbéki Gábor)
3. Térey János: Lót – Szodomában kövérebb a fű. Örkény István Színház (rendező: Kovalik Balázs)

Kiállítás

1. Signal – Konceptuális és posztkonceptuális tendenciák a szlovák képzőművészetben. Ludwig Múzeum
2. Változatok realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig. Magyar Nemzeti Galéria
3. Kihűlt világ. Farkas István (1887-1944) művészete. Magyar Nemzeti Galéria

Album

Nick Cave and the Bad Seeds: Ghosteen

Koncert

Iggy Pop – Budapest Park, 2019. július 24.

Sorozat soundtrack

The End of the F***ing World (2. évad)

***

Győrffy Ákos

Az úgynevezett kultúrában – vagy pontosabban a művészetben – az aktualitás szerencsére egészen mást jelent, mint mondjuk a politikában.

A művészetnek semmi köze az aktualitáshoz,

egyedül az örökkévalóság folyamatos aktualitása lehet az irányadó a számára. Erről – is – mintha megfeledkezni látszana a művészet mostanában, hogy tehát nem az a dolga elsősorban, hogy bármiféle közéleti vagy társadalmi aktualitásra reflektáljon. Ezért aztán abban a tömegtermelésben, éjt nappallá tevő „tartalomgyártásban”, amiben a művészet lassan teljesen feloldódik, kutya nehéz olyan pillanatokra találni, amelyek néhány percnél tovább megtorpanásra késztetnék a gyanútlan szemlélőt. Meglehet, én lettem az évek múlásával egyre háklisabb, bizalmatlanabb, de erre – azt hiszem – jó okom is van.

Az élet persze zajlott 2019-ben is és ebben a zajlásban óhatatlanul feltűntek olyan tünemények az eseményhorizonton, amelyek ezért vagy azért „kulturálisan” emlékezetesek maradtak. Nézzék el nekem, hogy az év pillanata e tekintetben számomra az volt, amikor a hétéves fiam nemrégiben élete első zongorakoncertjét adta. Igaz, ez a koncert egy percnél többet nem vett igénybe (zeneiskolai félévzárón hangzott el, több nebuló társaságában), de ott ülni és hallgatni, ahogy a gyerek – felülkerekedvén jelentős mértékű szorongásán – hiba nélkül, kellő átéléssel elklimpírozza a rá kiosztott egyszerű dallamocskát, nos, ez tényleg felejthetetlen volt és művészileg messze meghatározóbb, mint oly sok más látványos parasztvakítás. De itt nyilván a szülői elfogultság is szól belőlem, bár azon azért érintettségemtől függetlenül is érdemes elmélázni, hogy milyen fontos pillanat egy gyerek életében,

amikor belép annak a határtalan univerzumnak a kapuján, amit zenének neveznek.

És ha már zene, akkor itt van például ez a darab: 

A Dorota nevű magyar zenekar idén szeptemberben jelentette meg Solar The Monk című lemezét, ennek címadó darabja ez a fenti videó. „A nyers rock találkozik a szúfi, berber, mongol hagyományokkal és az improvizációval” – ahogy egy kritika fogalmaz a lemez kapcsán és tényleg nem mondhatok mást, mint hogy engem beszippantott a Dorota világa, noha például ez a szám is olyan, hogy egyszerű, punkos hőbörgésnek indul, de aztán úgy a felénél átvált egyfajta repetitív, sajátos szertartás-zenébe, ami aztán meg is marad a végéig. Végtelenül felszabadult zenei világ a Dorotáé, nyoma sincs benne bármiféle megfelelési kényszernek vagy trendkövetésnek.

Boldogult ifjúkoromban, a '90-es évek elején karcosra hallgattam (bakeliten!) a KLF Chill Out című lemezét, ami az ambient zenei műfaj egyik alapvetése. Ez a lemez egy fiktív éjszakai utazást zenél el az USA keleti partvidékén, ilyen címekkel például, hogy: Six Hours To Louisana, Black Coffee Is Going Cold. Vonatzakatolás, birkabégetés, torokéneklés, Elvis Presley, tücsökciripelés,

van itt minden, ami egy meditatív éjszakai utazás során felgomolyoghat az álom és az ébrenlét senkiföldjén.

Ezt a legendás lemezt gondolták újra ifjú muzsikusok néhány hónapja. Az eredmény meglepően jó lett, noha egészét tekintve nem tud olyan mélyre menni, mint az eredeti. Az első fél órája viszont pazar: 

 

Kondor Attila nevét mindenképp ide kell írnom, ha már 2019-ről és művészetről van szó. Szabadságtapasztalat című kiállítása számomra az év legmeghatározóbb képzőművészeti eseménye volt. Hogy miért, azt most nem szeretném bővebben kifejteni, mert megtettem már itt, illetve ebben az interjúban a művészt is megszólaltattuk.

És hát a költészet, és ha már költészet, akkor a felvezetéshez híven álljon itt egy olyan vers, amely megírásának idejét tekintve egyáltalán nem aktuális, minőségére, atmoszférájára nézve viszont nagyon is az. A könyvet, amelyben ez a vers szerepel, egy kihajításra ítélt könyvhalomban találtam a közelmúltban. A vers szerzője Georg Trakl,

aki – Oravecz Imre szép szavaival – „önkényesen megválasztott útvonalon az első világháborúba sietett”,

ami lefordítva azt jelenti, hogy az 1914-es grodeki ütközetben való részvétele során idegösszeomlást kapott, aztán egy krakkói hadikórházban öngyilkosságot kísérelt meg „élményei” hatására, majd pár napra rá bele is halt az egész szörnyűségbe. Huszonhét évet élt. Amikor néhány hete, egy esős éjszaka közepén elolvastam az alábbi versét, ténylegesen megállt az idő bennem. Megrendítően nagy mű:

 

Georg Trakl: Az eltávozott éneke

Csupa harmónia a madarak röpte. A zöldellő erdők

a csöndesebb kunyhók köré gyülekeznek az estben;

az őz kristály legelői.

Patakcsobogás enyhíti a homályt és nedves árnyak

meg a nyári virágok, mik szépen csengnek a szélben.

Arca már földerül az eltöprengő férfinak.

És lámpa világol a szívében, a jóság

s békessége az estebédnek; mert megszenteltetett

a kenyér s a bor

Isten keze által, és éjsötét szemével

néz rád csöndben a testvér, hogy megpihenjen tövises

vándorútján.

Ó, az éjszaka lelkes kékségében időzés!

Szívesen is övezi a csend a szobában a régiek árnyát,

a bíborszínű gyötrelmeket, egy nagy nemzetség

panaszát,

amely elhal most megadón az egy szál unokában.

Mert egyre sugárzóbban ébred fekete percek tébolyából

a béketűrő a kővé vált küszöbön,

s hatalmasan veszi körül a hűvös kékség, a világos őszi

alkony,

a néma ház meg az erdei mondák,

mérték, törvény s a már eltávozottak holdas ösvényei.

(Kálnoky László fordítása)

 

Hát így, ilyenformán telt, de nem múlt 2019 zeneileg-képzőművészetileg-költőileg. És akkor még nem beszéltem arról, milyen volt Petrás Mária énekét hallgatni New Yorkban, a Magyar Házban, november elején. Ahogy Bartis Attila idén megjelent új könyvéről sem szóltam. Vagy Ambrus Lajos kiváló esszéköteteiről. De be is fejezem gyorsan. Nehogy újrakezdjem.

***

Constantinovits Milán

Könnyűzenei téren számomra az év kellemes meglepetése a veterán rockegyüttes, a P.Mobil új lemeze volt, amely megmutatta, hogy egy közel fél évszázada színpadon álló együttes is képes lehet újat mutatni. Bár Schuster Lóránt folyamatos változáson átesett csapata a hetvenes-nyolcvanas években élte aranykorát, de fiatalított tagságával mind a mai napig aktívan koncertezik. 2019-es albumuk, az És? tulajdonképpen stílusgyakorlatok laza gyűjteménye: fogtak néhány régi és napjainkban friss slágert, és mindegyiket átdolgozták a P.Mobil felfogásában. Ezek az interpretációk minden bátran esetben rugaszkodtak el az eredeti dal stílusától, így lett stadionrock az Ismerős Arcok Nélküled-jéből, Black Sabbath-os súlyosság az Omega slágeréből vagy épp Deep Purple-átirat a Tunyogi Rock Band egyik dalából. Az ismert rockdalok átdolgozása mellett egyébként egy csodálatos népdaladaptáció, a Fellegajtó nyitogató is helyet kapott a lemezen.

2019 filmje számomra egyértelműen az Örök tél. Köbli Norbert és Szász Attila alkotása

a szó legszorosabb értelmében hozza közel a málenkij robot egyik tragikus történetét,

amit Gera Marina felejthetetlen alakításában szinte testközelből élhetünk át. A tompa, lassú, mégis egyszeri megtekintés után is mélyen belénk égő képsorok felvillantják a Gulág kilátástalanságát, ahol az igazi büntetést az jelenti, hogy a hazatérés dátuma is ködbe vész. Hogyan torzul az emberi jellem, milyen kompromisszumok biztosítják az életben maradást? Van-e értelme hazatérni egyáltalán annyi év távollét után, megváltozott emberként? A film az egyik legjobb utazás az emberi psziché mélyére, miközben fontos missziót is teljesít egy eddig filmes eszközökkel meg nem énekelt téma látványos feldolgozásával.

***

Joó István

Bizonyosan úgy múlok ki majd az árnyékvilágból, hogy nem olvastam el minden fontos irodalmi művet. Világos, hogy még csak az „alapművek” töredékével sem végezhetek. Annál inkább fényűzés, ha  időnként mégiscsak „bévül” – a homlok mögé – kerülhet egy-egy fontosnak felismert alkotás. Egy belvárosi könyves szekér segített, nehogy végleg lecsússzak arról, ami ifjúságom idején kimaradt: egy 18. századi műről, Lessing Bölcs Náthánjáról. Háromszáz forintért a Magyar Helikon névhez méltó kiadáshoz jutottam, az 1979-es könyvecske a német felvilágosodás nagy drámaírójának egyedül ezt a drámai költeményét tartalmazza. Lessing maga nevezte drámai költeménynek, de más szempontból én meg könyvdrámának mondhatnám. Annyira a társas elmélkedés a lényege, a kissé bárgyú cselekmény másodlagos. 

Több kor és helyszín ad találkozót az olvasó tudatában, amikor a Bölcs Náthánt olvassa. Először is: a harmadik keresztes hadjárat nyugvópontra jutása után, a 12. század vége felé játszódik a történet, Jeruzsálemben. Telitalálat Lessing nézeteinek bemutatására a szentföldi – három vallás szakrális középpontjának számító – helyszín, méghozzá olyan történelmi pillanatban, amikor már keresztes hadjáratok dúltak és fenyeget a következő is, de éppen béke és egyensúlyi helyzet van. A gyilkos vallási türelmetlenség, a keresztények és a muszlimok által egyaránt szentnek mondott, zabrálással egybekötött terület(vissza)szerző háborúk elcsitultak, Szaladin szultán megszerezte és megtartotta többek között Jeruzsálemet, de alighogy megszületett a kiegyezés, felülkerekedett az élénk társadalmi, vallási, bölcseleti, etnikai kölcsönhatás és kooperáció a korabeli Jeruzsálemben. 

A másik figyelembe veendő kornak és helyszínnek azt ismerhetjük fel, amit az író kimondatlanul belevetít a középkori cselekménybe: a sajátját. Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781) a dráma megírásakor, 1779-ben Észak-Németországban, a braunschweigi hercegség területén él és alkot, lelkes aufkléristaként. Nézeteibe alaposan belejátszhatott a 17. század megörökölt tapasztalata a különféle vallási meggyőződések pusztító összeütközéseiről, lásd: a hazájában dúlt harmincéves háború (1618-48), vagy akár az ezzel körülbelül egy időben játszódó angol polgárháború. Nyilván hatott e kései művére a saját századának közepén, fiatalon megtapasztalt hétéves háború (1756-63) is.

Innen is érthető, hogy miért sikeredett olyan idealizálttá, meseszerűvé az a középkori jeruzsálemi történet,

egy beköszöntött békeidőszakban. Kis Helikon-kiadásom lapjait forgatva azt érzem, a Bölcs Náthán tulajdonképpen olyan erejű és jelentőségű hitvallása az emberiség együvé tartozásának, mint a hat évvel később született Ode An die Freude (Óda az örömhöz), nemzetbeli kortársának, Schillernek az alkotása. Csak éppen drámánk egy középkori zsidó kereskedő: Náthán, egy muszlim uralkodó: Szaladin és egy ifjú templomos lovag (és mások) menetközben barátivá váló beszélgetései által áhítja-szuggerálja népek, kultúrák, vallások nem harcos, hanem békés, szeretetteli, hogy nem mondjam, „megindult egymás felé megindulását”. 

Hiányos műveltségem ellenére elfog a gyanú, a világirodalomban talán az első olyan mű a Bölcs Náthán, amely rokonszenvesnek ábrázol egy nem bibliai zsidót, történetesen egy középkori zsidó kereskedőt. Szinte pikáns, hogy Lessing, aki a Shakespeare-kultusz egyik megteremtője volt színházi tárgyú esszéivel, szinte A velencei kalmár-beli Shylock ellentétét formálja meg Náthánban. Schylock keresztény riválisa és adósa szívét szeretné a hitel kikötésének megfelelően kikanyarítani, Náthán viszont, bár őt is érték sérelmek – kereszteshadjárat „melléktermékeként” lezajlott pogrom, melyben hét fiát veszítette el –, nemcsak bölcs: szívélyes, áldozatkész. Még egy kereszténynek hitt árva lánycsecsemőt is kész volt apjaként fölnevelni. A mű egyik csúcspontja, mikor a pátriárka küldönce, egy szerzetes erről értesülve felkiált: „…Náthán! / Maga keresztény! Istenemre, az! / Nem volt még jobb keresztény!” A zsidó kereskedő viszont így válaszol: „…Ó, öröm! / Amért keresztény vagyok én magának, / Ugyanazért zsidó nekem maga”. E sorok jelentőségéhez érdemes felidézni a tényt, hogy a zsidó emancipáció előtt volt még Európa. Az író máskor is eljátszik a kicserélhetőségekkel. Maga a cselekményszervező származási bonyodalom is – Náthán fogadott lánya és a belészerelmesedő templomos lovag valójában Szaladin öccsének árvái –

mindig azt akarják példázni: mi emberek valójában egyek vagyunk, úgy becsüljük meg egymást.

Közben a mű televan egyházkritikai megjegyzésekkel. Krisztussal kapcsolatban veti fel valaki: „Erény? Erényeit nem, csak nevét / Terjesztik tűzzel-vassal mindenütt…” A dráma legellenszenvesebb szereplője a jeruzsálemi pátriárka, aki Isten nevével igazolná fondorlatait és kényszerítené másokra szívtelen törekvéseit. Ezek nyilván Lessing XVIII. századi tapasztalatai az egyház állapotáról, és el kell hinnem, hogy látlelete őszinte. És mi a helyzet bibliakritikai felfogásával? Kései „fundamentalistaként”, azaz tételes Szentírás-hívőként nyilván nem osztom, de értékelem, hogy bár babonának tartja a bibliai csodákat, vallja: a teremtett világ egy csoda maga, benne hétköznapi csodák sokaságával. Gyönyörködöm továbbá abban, hogy racionalista deizmusából nem mosódott ki a szeretet.

A harmadik időből – olvasói jelenemből – nézve, harminc évvel a magyar rendszerváltozás és a nyugati világ uszályába való átpakolódás után éppen ez szól hozzám legerősebben. Hogy Lessing felvilágosodás-felfogásában milyen központi szerepe van még a szeretetnek. Nála az elfogulatlanság, az egymás iránti türelem, a többszólamúság igénye is ebből fakad. Nála ezek a dolgok még önmagukat jelentik. Valljuk meg, nem ez a fajta liberalizmus és nem ez a fajta egyházellenesség terjeng Európában, a jelek nem erre mutatnak. Nem az együvé tartozás nemes eszméje teljesedik az európai liberális demokráciákban, inkább valami torz, túlhajtott és részben sanda szándékú jogegyenlítősdi.

***

Kecskés Csoma

Zene

Bohemian Betyars. Idén lett 10 éves egyik kedvenc bandám, a Bohemian Betyars. A srácok saját meghatározásuk szerint speed-folk-freak-punk zenét játszanak, magyar, cigány és balkáni elemekkel, valamint saját kreativitásukkal vegyítve, a sírva vigadósból inkább a vigadósra helyezve a hangsúlyt. Világszerte koncerteznek, ami garantált: a remek hangulat és a pogó. Álljon itt alább a Parno Graszttal készített remek kis muzsikájuk.

Film

Katyn. Ezidáig nem nagyon ástam bele magam a lengyel filmművészetbe, idén azonban két lengyel filmet is volt szerencsém megnézni: a 303-as repülőszázadot, amely az angliai csatában küzdő lengyel pilótáknak állít emléket, illetve a szovjetek második világháborús tömeggyilkosságáról szóló Katynt. Ez utóbbi igazi nagyszabású alkotás. A rendező, Andrzej Wajda édesapja révén személyesen is érintett volt a témában. Zenéjét Krzysztof Penderecki szerezte, akit  a legnagyobb ma élő lengyel zeneszerzőként tartanak számon. A film párhuzamosan mutatja be a fogvatartott, majd kivégzett katonák, illetve az általuk hátrahagyott családtagok történetén keresztül, milyen lehetett minden információ nélkül az utolsó pillanatig reménykedni az életbenmaradásban, a szerettek hazajöttében.

Megrendítő dráma, méltó emlék a meggyilkolt több tízezer lengyel tisztnek.

Színház

Závada Pál: Egy piaci nap. Januárban a Radnótiban láttam Závada Pál Egy piaci nap című regényének színpadi változatát. A mű egy fiktív magyar falu fiktív lakóinak életén keresztül valódi eseményekre alapozva mutatja be a kunmadarasi zsidók elleni pogromokat a második világháború után. Závada elemző módon nyúl a történtekhez, a szereplők személyes történeteiben, egymáshoz fűződő kapcsolataiban, a háború utáni körülményekben keresi az eset mélyén húzódó okokat, motivációkat. A két fő szálat Radnay Csilla és Pál András, illetve Martinovics Dorina és Porogi Ádám által alakított házaspárok viszik, de a darabban felvonul szinte a teljes társulat. Mély történet, jó alakítások, a darab idén a Kortárs Magyar Dráma-díjat is elnyerte. Még mindig szerepel a repertoáron, érdemes megnézni.

Könyv

Yuvel Noah Harari: Sapiens. Az egyébként Orbán Viktor egyik kedvenc szerzőjeként is számon tartott Harari Sapiens című könyvében az ember és az ember alkotta társadalmak alapvető vonásainak kialakulását mutatja be az emberiség történetén keresztül. Az izraeli történész hosszan fejtegeti elméletét a kognitv forradalomról, az ember kreativitásáról,

az emberi faj felemelkedésének zálogát pedig abban látja, hogy az ember képes olyan elvont dolgok létezésében hinni, amelyek csak a fejében léteznek.

Így alakulhatott ki a pénz, a vallás, a nemzet. Harari szerint a közösen hitt történetek, mítoszok tették lehetővé, hogy az emberek az állatokhoz képest hatalmas létszámban legyenek képesek társadalmakat létrehozni és egymással együttműködni. Érdekes és elgondolkodtató olvasmány kreatív, helyenként meggyőző, máshol képtelennek tűnő elméletekkel.

***

Heincz Barnabás

„A legrosszabb a kommunizmusban az, ami utána következik” – Adam Michnik

A harkovi cigánytelep melletti gyár romos mocskos udvarán pár részeg fiatal randalírozik, miközben barátjukat a Harkov-Baku éjszakai hálókocsi kalauza akarja megerőszakolni a használt gumikkal szegélyezett szolgálati kiskabinban. Valahol ’93-ban járunk, a Szovjetuniónak smafu, ami pedig maradt belőle az több mint szar – ebben kellene az emberfiának boldogulnia. Nem csoda, hogy inkább vodkát vedelünk, egyik másnapból a másik másnapba esünk, hányásszagú ruhánkat a harkovi rendszőrök ráncigálják, az „elektricsakon” pedig jól elvernek minket az ellenőrök – csak úgy kötelességből, hiszen a szokásjog így kívánja.

Az orosz realizmus irodalma Gogol köpönyegéből kibújva kiváló korszakot teremtett nekünk, sok-sok élvezetes olvasmánnyal, legyen szó az ismertebb darabokról (Bűn és bűnhődés, Oblomov) vagy a magyar kiadók által nem igazán preferált szerzők műveiről – Kuprin Kijevi figurái a mai napig magukkal ragadnak. Aztán hirtelen jött egy Szovjetunió, ami bár nem ölte meg az irodalmat, de kétségtelenül átalakította azt, a realizmus azonban maradt,

’91-ben pedig több mint százmillió embernek esett szét a világ egyik napról a másikra. 

Ebbe az állapotba enged betekintést Szerhij Zsadan ukrajnai orosz író, aki a posztszovjet realizmus minden elemét az arcunkba tolja a Depeche Mode című regényében (2010, Európa Könyvkiadó). A Depeche Mode középpontjában pár kelet-ukrajnai fiatal áll, akik vannak. A létezés minden negatív és pozitív hatását megélik a szétesett Szovjetunió hétköznapjaiban, tudják, hogy valamit kezdeni kellene az élettel, de ők se tudják, hogy mit tudnának vele – Harkovban ’93-ben sokat nem lehet tenni –, ezért inkább részegen ide-oda mennek, vannak, egymást sem ismerik igazán, mert nem is akarják egymást ismerni. Zsadan regénye a posztszovjet fiatalság reménytelenségét és életérzését adja át, a Depeche Mode nem egy cél mentén halad, csak van, mint a fiatalok. És nekünk ennyi pontosan elég. 

A zseniális humor és a kiváló nyelvi megoldások, az abszurd, de mégis hihető történetek, a nagy büdös ukrán valóság tökéletes olvasmány és egyben élmény. Most nyáron Odesszában jártam, ahol azt mondták, hogy anno ’73-ban az átkosban szebb volt – és így van ez a volt Szovjetunió utódállamaival, ahol a kommunizmus legalább egy célt adott a céltalanságban. Hiszen, ahogy Zsadan írja, az átkosban két dologra lehetett az ember büszke: az atomfegyverekre és a sportra – aki pedig megfosztja a népet az efféle örömöktől, nyugodt halálra ne számítson! Mi pedig nyugodtan merüljünk el a harkovi külső körgyűrű panelrengetegje között, a villamosremíz és a cigánysor környékén. Megéri!   

***

Jerez Julio

Az öreg halász és a tenger (vagy hal) történetének sokadik újrafeldolgozását nézhettem meg a nyáron, a Gyulai Várszínház előadásában. Számomra ez volt az év előadása: nem csak azért, mert írtam is róla, hanem azért is, mert voltam azóta is színházban, kőben is, de idén nem találtam hatásosabbat-megdöbbentőbbet nála. Nem tudom, meddig lesz kísért az elmúlás e plasztikus megjelenítése-ábrázolása, de remélem, az emberi harcosság és akaraterő kitartása sokáig ott fog lebegni a szemem előtt.

***

Leczo Bence

Zene

Rammstein: Deutschland. Legszívesebben az egész albumról írnék, de az terjengős lenne, az ilyen ajánlóknak meg célja a figyelemfelkeltő tömörség. Az album címadó dala maga a csoda. Videoklippel érdemes nézni, ami máris megosztó:

holokauszt, hiperinfláció, Weimar, NDK, lángoló Hindenburg, nemzethalál, fekete csaj, aki Germániát szimbolizálja,

és egy kikacsintás a Du hast és a  Sonne című dalokra. Gyakorlatilag végigmegyünk Németország történelmén. Már a dal is libabőrös, de a klippel együtt aztán végképp. És ha képesek vagyunk túllépni a  mi a franc volt ez? kérdésen, érdemes elmerengeni a látottakon-hallottakon. Persze a Rammstein alapvetően baloldali belállítottságú, azonban a kutyákat ellő Germánia, a vizionált nemzethalál konzervatív szemmel is érdekesnek hat. És a Radio című dalról nem is beszéltünk. Sem az Ausländerről. Meg a Weit wegről sem. 

Film

Fehér éjszakák. Magyarországon forgatták, magyar volt a látványtervező, magyar volt a díszlettervező és a stáb fele. Mindemellett hátborzongatóan csodálatos hazatalálástörténet. Az első élmény persze a sokk, azonban túl egyszerű lenne az alkotást az értelemnélküli horror kategóriájában elhelyezni, mert sokkal több annál. Ari Aster korábban is rendezett hasonlót, az Örökséget. Ott is mindenki ráfeszült, hogy végre horror, aztán sokan csalódtak. Akik pedig nem, azok nagyon szerették. Ugyanez a helyzet a Fehér éjszakákkal. Nem klasszikus horror, nincs jumpscare, nem riogat semmi. Nyomasztás van dögivel, meg néha egy-egy meglepő képkocka. De lassú, úszik az egész, ellep és nem ereszt. Beteg megoldásokban is bővelkedik az alkotás, ami a svéd mitológiát, népszokásokat veszi alapul. Pár amerikai fiatal ellátogat egyikük kommunájába Svédországba, hogy ott üljék meg Midsomar (nyárközép, amit Szent Iván-éjkor tartanak) ünnepét. Azonban

a svéd kommuna nem az, aminek látszik.

Van benne vérsas, pszichedelikus látomások, családi tragédia. Habár néhány karakter idegesítően egysíkú, és vannak hibái a filmnek, mégis ez tűnik az idei év nagy durranásának. Kevés emberrel találkoztam, aki hasonlóan rajongana érte. 

Bónusz: a trailernek csodálatos a zenéje. Én egy végigvodkázott este után során találtam rá, és annyira tetszett a zene, hogy legalább tízszer meghallgattam mindenki nagy örömére. 

Könyv

Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája (1989). Habár nem idei a könyv, gyakran újraolvasom. A gyönyörű, sokszor féloldalas mondatok miatt kimondottan érdemes, emellett pedig letaglóz, elcsendesít, és elgondolkodtat. Egy forradalom története, úgy, ahogy a forradalmak kinéznek: az értékek elvesznek, az alsó felülre kerül, az egyedi eltűnik. A lázadást természetesen felülről vezérlik, egy Herceg nevű, kis termetű ember, aki a dolgok romba döntéséről prédikál, mert a romok között minden egész elfér. Ez az ember egy társulat tagja, akit – az egyik főszereplő, a régi dolgok híve, Eszter György felesége – Eszterné hívott a városba, pedig tudta, máshol is nagy port kavart az előadásuk.

A világ szépen lassan szétesik, mi pedig csak megdöbbenten kapkodjuk a fejünket ide, majd oda.

És sok minden az eszünkbe jut. Mély, letargikus, nyomasztó regény ez. 

Érdemes az elolvasás után megnézni a Tarr Béla által rendezett Werckmeister harmóniák című filmadaptációt is, amiben – erre fogadni mernék – a magyar filmtörténet legmegrázóbb jelenete kapott helyet. 

Videojáték

Bioshock és Bioshock Infinite. Ez sem idei, de sajnos azóta nem született ehhez fogható mű a videojátékok piacán. Ritka az, hogy a játékmenet, a sztori, és a képi világ ennyire igényes, és kiformált legyen. A Bioshock első része egy vízalatti városba, Rapturebe (magyarul gyönyör) kalauzol bennünket, ahol dúl a szabadság. Nincs erkölcs, laissez-faire gazdaság van (ami a totális szabad piacot jelenti szabályozás nélkül), az orvosok szabadon kísérletezhetnek. A játék által felvetett kérdések a szabad akarat, a totális szabadság, az altruizmus és önzőség és az őssejtek köré épülnek, mindezt teszik egy gyönyörűen megalkotott, a huszadik század utolsó értékelhető stílusában, art decoban épült víz alatti városban. A történet pedig a játék befejezése után is folytatódik, erre azonban az Infinite végigjátszása után jövünk rá. Ugyanis minden mindennel összefügg. 

A Bioshock Infinite a 19. századba repít, Columbiába, ami az USA plusz egyedik tagállama, és valahogy sikerült elérni, hogy a föld fölött lebegjen. A boxerlázadás leverése után a város kikiáltja függetlenségét, és az égbe emelkedik. A videojátékban szerepet kap a fátum, a nép jogos vagy jogtalan lázongása, a sztori pedig nagyon ügyesen játszik a párhuzamos univerzumokkal. Az ehhez készült két kiegészítőben pedig végre kiteljesedik az első rész és az Infinite összefonódása. Egy olyan történetet kapunk, ami megfilmesítve vinne mindent: voltak is kezdeményezések, azonban végül a játék gazdája, Ken Levine nem adta el a jogokat látva az alacsony költségvetést. Néha jobb lenne, ha hagynánk békében a dolgokat, nem erőltetnénk az adaptációt. 

Színház

Tar Sándor regénye, a Szürke galamb igazi krimi, ami egy szocreál városban játszódik. A történet szerteágazó, néha elveszítjük a fonalat, de összességében kiváló mű a szétszálazás ellenére is, vagy éppen ezért. Az említett bonyolultság miatt töltött el érdeklődéssel, vajon hogyan lehet színpadra adaptálni a művet. Több színháznak sikerült eddig, idén pedig a Stúdió K társulata próbálta meg. Nem rajongok a táncszínházért, van, hogy dekadensnek tartom, ennek ellenére sikerült jól adaptálni. Izgalmasan, csodás színészi játékkal, és kőszínházakra nem jellemző formabontó megoldásokkal. A színház továbbra is műsoron tartja, januárban kétszer játszák. Érdemes megnézni. Meg elolvasni a könyvet. 

Kiállítás

Megnéztem az idei World Press Photo kiállítást. Érdekesnek érdekes volt, azonban az ember képtelen elvonatkoztatni az értékrendjétől. Ami viszont mér érdekesebbnek hatott, az a kísérőkiállítás volt. Borsi Flóra 26 éves photoshopművész. Képeit az Imagine nevű kiállításon nézhetjük meg, művészetének középpontjában az identitás, a kapcsolatok és az érzések állnak, azonban nem is emiatt kap helyet itt. Hanem maga a jelenség figyelemreméltó, a photoshopművészet. A trendek úgy tűnik, két irányba vándorolnak: egyik a megismételhetetlenre épít, a másik pedig a statikusságra. Utóbbinak ékes példája pedig a számítógépen megszerkesztett és kinyomtatott fotókiállítás. Amit érdekes volt körbejárni, megnézni, hogy mit tud a képzőművész. Ügyes, nagyon ügyes, efelől semmi kétség. Azonban felmerül az emberiséget a kezdetektől nyomasztó kérdés: mitől lesz valami művészet? Instaköltészet, photoshopművészet és slam poetry? Hová tartunk?

***

Greczula Levente László

Mostanság gyakran megállapítom, hogy az olvasás (és a szöveggel történő interakció) nagyon másfajta szellemi erőfeszítést igényel, mint amihez amúgy hozzászokik az ember az ész nélküli internetezés meg az okostelefonok korában. Nem boomerkedésből vagy panaszkodásból mondom, csak valahogy magamnak is próbálom megmagyarázni, hogy sokszor miért piszkálom a telefont ahelyett, hogy mondjuk olvasnék valami értelmeset. 

Tanult kollégáim minden bizonnyal megemlékeznek majd Michel Houellebecq új könyvéről, a reunionit sokan szeretik ezen az oldalon. Ami helyes, Houellebecq jól lát és jól ír, a Szerotonin viszont kihívás volt. Nem egyszerű könyv – aki olvasott már a szerzőtől, nem is találkozik nagy meglepetésekkel –, de valahogy az összes Houellebecq-könyvben az az izgalmas, hogy messziről találnak be (meg az is, hogy néha-néha ez-az valóra válik belőle). Érdemes vállalkozni rá, van belőle e-book is, ha valaki védeni szeretné a környezetet. 

Kíváncsiságból elolvastam a Dévényi István-féle Hádujudút is, amitől azért vártam sokat, mert egy fiatalon a kormányközeli médiához kerülő gyerekről van benne szó (meg, mert „odaát“ boldog-boldogtalan körülrajongta) – érdekelt, Dévényi szerint hogy néz ki egy ilyen sztori. Nem azt mondom, hogy nem voltak benne érdekes meg életszagú részek, de összességében inkább érzékeltem maszatolásnak, mint leletnek. Azért érdemes lehet vele megbírkózni, kordokumentumnak nem rossz. Ugyanezért tetszett Jászberényi Sándortól A lélek legszebb éjszakája – sztorinak jó, sőt, de nem ez a novelláskötet emeli majd a szerzőt a legnagyobb magyar novellisták közé. 

Ami a hallható dolgokat illeti, szeretnék kicsit a Kinóról írni. Valószínűleg az olvasók közül is sokan ismerik ezt a leningrádi bandát (abból gondolom, hogy meglepően sok ismerősöm szeme csillan fel, ha szóba kerül az együttes), én idén botlottam beléjük záróvizsga-felkészülés közben – valahogy mindig zenével tanultam, elmélyült koncentrációhoz pedig nem jön rosszul az olyan ütemes zene, aminek a szövegéből alig ért valamit az ember. Szóval Kino meg Viktor Coj, van a YouTube-on egy pár koncertfelvétel róluk (a kedvencemet linkelem), belegondolok, micsoda életérzés lehetett rocksztárnak lenni egy szétrohadó országban – mert Coj rocksztár volt, a Kinónak pedig ma is van kultusza tőlünk keletebbre, egy hosszúra és fárasztóra nyúlt lembergi éjszaka során én magam is megtapasztalhattam, hogy

vannak még oroszok, akik vallják: „azért mégse olyan rossz minden, ha van egy doboz cigaretta a zsebben”.

Mondjuk ezzel nehéz is vitatkozni. 

The Man In The High Castle

Annak örülök, hogy nem vagyok egy nagy sorozatrajongó, a Cobra 11-en kívül három sorozatot néztem életemben: a Trónok harcát, a The Man In The High Castle-t, és a Babylon Berlint. Azt talán nem kell fejtegetni, hogy a Trónok harca is csak addig volt jó, amíg a könyvek alapján ment, meg azt se, hogy a vége, hát igen, szóval hitvány lett. A The Man In The High Castle, aminek nemrég jött ki a záróévada, bizonyos szempontból pont a Trónok harca ellentéte: az alap itt is egy jó ötletből megírt könyv, volt egy pár jó évad, aztán a készítőknek hirtelen ki kellett szolgálniuk az LGBT-, meg a BLM-, meg a forradalmiszocialista-lobbit, úgyhogy az utolsó évadra a langyos sztori mellett még néhány átpolitizált karakterrel is megörvendeztetik a nézőt, hát, köszönöm szépen. Úgyhogy nagyon várom a Babylon Berlin harmadik évadát, aminek nemrég volt a premierje a német fővárosban. Remélem, a világ jelenlegi legmenőbb német sorozatában nem kell csalódnom – ha már az autópályás zsarukban sem kellett soha.

***

Rajcsányi Gellért

Zene

Ed O'Brien - Brasil: a pihenőt tartó Radiohead gitárosa szólóprojektbe kezdett, és a kortárs art rock zászlóshajójáról érkező zenész nem vette félvállról a feladatot. A Brasil egy közel 9 perces zenefolyam, ami a hagyományos angolszász folkos rockból indul, majd hirtelen váltással organikus hangzású négynegyedes ütemekre vált, ráúsztatva ambient hangtájképeket, old school techno-trance elemeket és O'Brien további egzisztencialista danolását –

mindezt egy vizuálisan letaglózó, világvége-sci-fi szerű videóklippel. 

Ék - Mountains II.: véletlenül bukkantam rá erre a fiatal magyar rockzenekarra, ami a grunge húzását egyesíti prog rockos monumentalitással és elektronikus kísérletezésekkel. A Mountains II. klipje világszínvonal, az Ék zenéje meg behúz és felemel.

Film

Na jó, inkább sorozatok, mint szimpla filmek, elvégre 2019 van. Mint egy átlagos, fáradt, kisgyerekes szülőpárost bárhol a nyugati világban, úgy szippantott be minket is végleg a Netflix-univerzum idén. 

Kötelező kör volt Az ír (The Irishman) – nem, nem nyűgözött le és nem tartom a filmművészet új csúcsának Scorsese filmjét, de persze respektálom erényeit és főleg az utolsó fél óra örökérvényű mondanivalóját. 

És persze kötelező volt a Csernobil sorozat is:

nyugati produkció létére értőn és (együtt)érzőn mutatja be az igazi kelet-európai/szovjet-kommunista nyomorúságot,

és úgy általában a mindenkori diktatúrákat, amikben a halmozódó ön- és közhazugságok egy óvatlan avagy tragikus pillanatban robbanássá állnak össze, ami megrengeti és összedönti az egész hazug rendszert. És örök életre hálát adhatunk a sorsnak és a világpolitika akkori alakítóinak, hogy a kommunizmus harminc éve alapvetően békés körülmények között, (atom)háborút elkerülve omlott össze, mi pedig visszatérhettünk a szabad világba.

A Black Mirror már jó pár éve futó sorozat, és az idei epizódjait kritikusabban is fogadta a közönség – de attól még ez marad a filmes alkotás, amely a legkülönbözőbb disztópikus és techno-pesszimista jövőképek felvázolásával a legjobb fekete tükrét adja mindannak, amiben ma élünk – és ami felé, úgy tűnik, megállíthatatlanul haladunk.

Lazításként pedig az újabb évadokban ismét frenetikusan vicces Family Guy mellett a BoJack Horseman jött szóba: vastagon ironikus, karcosan cinikus, fekete humorú felnőttrajzfilm-sorozat az emberek és emberszerű állatok által vegyesen lakott Hollywoodról, mindezt egy kiégett, önmagát és élete értelmét kereső ötvenes ex-sorozatsztár ló szemszögéből.

Nem csináltak jobb rajzfilmsorozatot eddig a sekélyesség mélységeiről.

Gondolat

Végtelenül sok szöveget olvastam idén – csak éppen nem irodalmikat. Coming out: sokkal inkább ütős újságcikkek (interjúk, riportok, életközeli sztorik) fogtak meg engem és hatottak rám 2019-ben, mintsem irodalmi írások, novellák, versek, regények. Rengeteg mandineres, illetve más hazai és nemzetközi médiumban olvasott írást fel tudnék itt sorolni, de hadd nevezzek meg inkább egy személyes élményt: a Brain Barra érkező Jordan Petersonnal volt lehetőségem interjút készíteni, és nagy élmény volt meghallgatni körültekintően, megfontoltan előadott gondolatait az élet és a világ dolgairól. Mert amiket elmondott, abban igazság van. És ez nem is kevés így, 2020 előestéjén.

***

Szilvay Gergely

Hogy mit olvastam az idén? Marie-Louis von Franz meseelemzéseit (Archetípusos minták a népmesékben; Árnyék és gonosz a népmesékben; stb), mítoszokat, Róheim Gézáról A bűvüs tükröt, Ortegától a Korunk feladatát, Jordan Petersont, Douglas Murrayt (Madness of Crowds), Patrick Deneentől A liberalizmus kudarcát, John le Carrétól a Suszter, szabó, baka, kémet (magyar címe: Az áruló). És rengeteg népmesét, népmese-szakirodalmat.

Hogy mit hallgattam? A Góbétól a Forrást, ami igen érdekes vállalkozás: nem népzenéből csinálnak világzenét, hanem világzenéből népzenét – azaz

kidesztillálják szerzői számaikból az autentikus dallamokat,

és azokból összerakott táncrendeket tesznek fel egy lemezre. Zseniális ötlet. Balog Melindától a Napkereket, ami autentikus erdélyi cigány népzene. Vaszi Levente és Vrencsán Anita gyimesvölgyi népzenei lemezét Kostelekről. Decemberben nagyszerű volt Both Miklós ukrajnai elfeledett falusi karácsonyokról szóló műsora.

Egy egészen más műfajból pedig a Wall of Sleep The Road Through the Never című, legfrissebb lemezét, doom-stoner rockkal tele. A mítoszok kapcsán pedig gyakran hallgattam az Emperor legendás Prometheus-lemezét.

***

Kohán Mátyás

John Steinbeck: Orosz napló

Terhelt műfaj az orosz napló. Írt ilyet a tragikus sorsú újságírónő, Anna Politkovszkaja is – és az ő tollából ugyanezzel a címmel autoriter rémmese kerekedett, keserű vádirat Vlagyimir Putyin ellen. Steinbeck könyve, amely a hidegháború mélyén, szintén sűrű orosz-nyugati pengeváltások közepette született a magyar származású fényképésszel, Robert Capával karöltve, Politkovszkajához kontextus, nem ellenpólus. Nem felmentéseket és ideológiai magyarázatokat gyárt, nem szépít semmit az orosz közhatalmi inercián, amely az érthetetlenség ködébe burkolt megannyi idegesítő vagy megmosolyogtató jelenséget úgy a negyvenes években, ahogy napjainkban is teszi. De

azokhoz megy el, akiket sem a russzofób nyugati média, sem az orosz propaganda nem tol az arcunkba,

és akiket következésképpen nem is ismerünk: az orosz néphez. Leírja róluk, amit lát, amit meg nem lát, azt nem költi hozzá, ahogy tették és teszik azóta is oly sokan. Moszkva, Sztálingrád, Ukrajna és Grúzia népének megkapó lélekrajza a könyv, és apró rátekintés arra, amit majd' négyszáz év intenzív orosz-nyugati kommunikáció után sem értünk – mert „az oroszok a leggyengébb propagandisták, a legrosszabb PR-osok az egész világon” .

***

Leimeiszter Barnabás

 

Így az év végén hadd jegyezzem meg barátilag és nyájas arckifejezéssel a kedves Mandiner-olvasókhoz fordultán: nagyon is remélem, hogy kiröhögnek, amiért minden cikkemet teletűzdelem a posztmodern jelzővel. Mindazonáltal az a helyzet, hogy roppant nehéz precízen megnevezni azt, ami most van. Mert a jelenvalóra vonatkozó, kellő melléknév ugyebár állandóan és feszélyezően ott leledzik a nyelvünk hegyén, csak éppen hol a francban van a nyelvünk. Whatever, inkább nem fárasztom önöket ilyen koanokkal. Maradjunk annyiban, hogy kénytelen-kelletlen rá vagyunk utalva erre a jelzőre, mert amit magunk körül – meg magunkban – észlelünk, az közvetlenül megragadhatatlan.

Hogyan tisztábban lássak az ügyben, nekiduráltam magam a balos irodalomkritikus, Fredric Jameson A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája címre hallgató könyvének,

sok felesleges rizsa közt rendkívül okos észrevételek is akadnak benne,

például arról, hogy a posztmodern építészet miként nyilvánítja ki az említett korszak lényegét. Azt, hogy a jobboldalról sokat és meglehetősen idegesítő érvekkel támadott irodalmi posztmodern (az irónia, az önreflexió, az intertextualitás, a műfaji játék a, „hagyományos” történetmesélés felszámolása) inkább protomodern, a 18. században élt angol író, Laurence Sterne Tristram Shandy-je, ez a lehengerlő és máig nem fakult humorú (és Határ Győző által zseniálisan tolmácsolt) szélhámosság bizonyította, ami megy mindenhova, föl-alá és keresztbe, csak előre nem – mi van, ha ez a konvenciókra sokat nem adó szemtelenség (és nem a fetisizált Sztori) a regény igazi őshagyománya?

Nagy élmény volt André Gide műve, A Vatikán titka is, ami a századfordulós francia polgárság szatírájaként vagy mediterrán díszletek között zajló kalandregényként is működik, miközben a szöveg izgalmas és ravasz módon kacsintgat önmagára. Az év vége felé pedig Don DeLillo kortárs amerikai szerző magyarul nemrég újra kiadott Fehér zaj-a tett rám nagy hatást: hiába a nyolcvanas években, tehát az internet és az okostelefonok megjelenése előtt íródott a regény, a halálfélelem által gyötört egyetemi tanár és családja történeténél nem nagyon olvastam magával ragadóbb leírását annak a bizonyos „van”-nak – mintha a valóság csak mára ért volna fel DeLillo látomásához. Végül pedig egy tanács: nézzenek influenszereket. Az a sajátos (kép)nyelv, amit ők bírnak, kétségtelenül az ördögé, de ha nem értjük meg e nyelv működését, tehetetlenségre vagyunk ítélve vele szemben.

***

Ádám Rebeka Nóra 

Zene

Thom Yorke – Anima 

A Radiohead frontemberének Anima című június végén megjelent szólólemeze az idei évem egyik legmeghatározóbb zenei élménye volt. Egy újabb – és mindenképpen az eddigi legjobban sikerült – példája annak, mennyire izgalmasak és profik tudnak lenni Yorke elekronikus megközelítésű dalai (is). Ahogyan a lemez hangzásvilága, a mögöttes gondolatvilága sem mindennapi, a zenészt ugyanis a lemez készítése alatt erősen foglalkoztatta az alvásban eltöltött idő, a tudatalatti vagy tudattalan rejtélyes miliője, az abban elraktározott megannyi tudásanyag, és az, hogy az elme miként dolgozza fel az életünk történéseit az álmok segítségével. Maga a cím is egy pszichológiai vonatkozású utalás, ugyanis Carl Jung nevezte animának a férfiak tudatalatti, feminin oldalát.

Yorke egyik interjújában Matthew Walker Miért alszunk? című könyvéről beszél, amelyben a szerző azt boncolgatja, hogy az alváshiánnyal küzdő ember agya valójában „álomhiánnyal" küzd, és a legnagyobb probléma az, hogy nincs ideje feldolgozni a tudatalatti szintjén az életében történteket. A könyv az álomban eltöltött minőségi alvásra hívja fel a figyelmet, a dalok viszont paradox módon mégsem álomba ringatnak, hanem valahová az ébrenlét és az álom határára sodornak, ahol a csak mi vagyunk és a zene. Csupán a leírhatatlan, de Yorke-ra mindig jellemző keserédes hangzás  irányítja az utazást. És pont ez a hangzás teszi őt egyedivé.

A lemez egy valódi belső utazás önmagunk mélyére és vissza, olyan megfoghatatlan élményt nyújtó dalokkal, mint az I Am A Very Rude Person, a Not The News vagy a Dawn Chorus, amelyek az album végére teljesen transzba ejtik az embert.

Színház

Bertolt Brecht – Az egoista Johann Fatzer bukása (Union des Théâtres de l’Europe)

A 2019-es év legmeghatárózóbb színházi élménye Kolozsváron ért egy nemzetközi színházi fesztiválon. A repertoáron több Bertolt Brecht darab is szerepelt. Kifejezetten örültem, hogy a már sokszor látott Kurázsi mama, Koldusopera, vagy Szecsuáni jólélek után, a szerző egy számomra addig ismeretlen művét nézhettem meg. A darabot a görög nemzeti színház társulata játszotta görög nyelven, magyar, román és angol felirattal. A Brecht „színházi nyelvére" jellemző songok és elidegenítő effektként szolgáló kiszólások viszont mind angolul mentek, ami még inkább hozzájárult a darab során a görög nyelvet szép lassan megszokó nézők hirtelen kizökkentéséhez.

A cselekmény az első világháború végén játszódik. A verduni csata alatt egy eltévedt tank legénysége Johann Fatzer vezetésére bízza magát. A rejtélyes férfi, úgy tűnik, képes lesz a csapatot a biztos halálból kimenekíteni. Csakhogy Fatzer világlátása eltér társai elképzeléseitől, visszataszító, önző modora bántja a többieket és veszélyezteti a csapat életét. Amikor Fatzer élelemre bukkan, megpróbálja társai bizalmát kihasználni, és elszabadul a pokol. Miután a többieknek szabályokkal és fegyelemmel sem sikerült Fatzert jobb belátásra bírni, úgy döntenek, legokosabb, ha megölik őt.

A kis terembe zsúfolt maszkos és gázálarcos alakok, a minimalista díszlet és kellékhasználat, a remekül időzített füst, a zenék és a színészi játék, sokszor olyan fojtogató hangulatot teremtett, hogy mereven előredőlve, megfeszülve, a szék szélét szorítva ültem egészen mindaddig, amíg újra és újra fel nem oldotta a szorongásomat egy elektromos gitárkísérettel eljátszott dal, vagy egy-egy jól esütött poén. Az ember szinte kívánta, hogy valami hirtelen kiszakítsa a torokszorító jelenetekből. Brechtet játszani pont ezért nehéz feladat. Megtalálni a megfelelő egyensúlyt, és megérezni, mikor kell a nézőt a mélyből a felszínre rántani. Nos, nekik sikerült.

Az emberi történelem során először kerültünk olyan helyzetbe, amikor fajként ennyire mélyen önnön elménkbe és iszonyatos távolságra az űrbe láthatunk. Különleges pillanata ez az emberiségnek, hiszen ugyanakkor eddigi tudásunk sem hagyott el, velünk a fájdalom, a szenvedés, az érzelmek hada, a társadalomra, életre, életvitelre vonatkozó kérdések. Fölöslegessé vált volna a színház? A cselekvő ember ismét a gondolkodó fölébe kerekedett? Vajon Fatzer a modern személy megtestesülése? Nincs biztos pont a világban, továbbra is az emberi lét lényegét kutatjuk. Az örök történet minden korban más és más.

***

 

Trombitás Kristóf

6 Underground. Tudom, tudom, ilyen listákat nem illik mainstream, hogy ne mondjam, gagyi filmekkel kezdeni, hiszen ilyenkor mindenki leginkább azt igyekszik megmutatni, hogy mennyivel volt különb másoktól abban az évben, milyen csodákat látott, hallott, olvasott, amelyekben talán, ha tucatnyian részesülhettek még. De nekem mégis említésre méltó ez a Michael Bay-film, aminek elkészítéséről a Netfilx minden bizonnyal úgy győzte meg a szebb napokat látott, de mindenképpen beazonosítható módon dolgozó rendezőt, hogy amiket korábban elképzelt, álmodott vagy szeretett volna megvalósítani, de a szigorúbb módszerekkel dolgozó stúdiórendszer nem engedte révbe érni, no, azt most minden tekintetben révbe érkeztetheti. Értelmetlen, totálisan túlpörgetett erőszak? Semmi akadálya! Skiccnek is rossz, úgynevezett történet, két akciójelent átkötéseként? Michael, csak erre vártunk! Nevetséges komolykodás azok után, hogy azt ábrázolták, egy kocsiba repülő gránát hogyan üti ki egy rosszfiú fogait, mielőtt felrobbanna az autó? Nekünk is eszünkbe jutott már, de csak rád vártunk!

Röviden ennyi a 6 Underground, amiről nagyon könnyű leírni a pozitívumait. Ezt meg is teszem, mert kevesen fognak követni. Amikor komolytalanul, semmi sem drága módon akciózik, akkor a maga elmeroggyant, over the top módján, totálisan guilty pleasure-ként kimondottan szórakoztató. Főleg az első 20 perc, ami meseszerű autós üldözés Firenze utcáin; és ha valaki szereti a látványos, mozgógépjárműs jeleneteket – én igen, hát belőlem él a mozi, ha Halálos iramban-filmeket vetítenek –, akkor tobzódni fog. A fizika törvényei sem parancsolnak megálljt a bulinak, szakad, repül, esik minden, ami csak elképzelhető. Az akciójelenetekkel – a maguk meseszerűségében – a film későbbi részében sincs probléma. Megvan mindenkinek Baytől az a jelenet, amikor A sziklában Nicolas Cage, idegméregtől szenvedve, az Alcatrazban leadja a füstjeleket a vadászgépeknek, hogy mégse bombázzák porrá az egykori börtönt, benne a túszul ejtett emberekkel? Hát az, amikor az Armageddonban Bruce Willis az utolsó pillanatban félrelöki a lánya barátját, hogy az aszteroidát és magát is megsemmisítve ő legyen a Föld megmentője? A Bad Boys végig alulról fényképezett, rohadtul menő snittjei? A Pain and Gain bazári látványossága, J. J. Abramset is megszégyenítő lens flare-jei, saját maguk ostobaságát készséggel tudomásul vevő főszereplőivel? Most mindez adott, minden eddiginél magasabb fordulatszámon pörögve.

Eszetlen pózolás a film, semmi más, és ilyen tekintetben egy ideig szórakoztató is.

Na, de a negatívumai. Ryan Reynolds, mintha Deadpool karakteréről akarna bemutatni egy nagyon rossz, cseppet sem szimpatikus paródiát. Nem tudom, hogy ez volt-e a rendezői kérés, de elhiszem, hogy igen, mert Reynolds amúgy nem rossz színész, viszont a „szerepével” mindenki küszködik, hogy nagyon finoman fogalmazzak. És azok a párbeszédek, a poénok, te jóságos ég! Ez még mindig semmi ahhoz képest, mint amikor a film megpróbál mély lenni és karakterdrámát megvillantani, fejlődést, miegyebet. Egyértelműen akkor a legröhejesebb.

Mindezekért viszont még nem ejtettem volna szót róla. Az ok, amiért itt szerepel, sokkal egyszerűbb: sallangjaitól megtisztítva ugyanis annyi a sztori, hogy adott egy diktátor, akit egy önjelölt csapat meg akar szabadítani a pozíciójától, attól függetlenül, hogy a népnek erről mi lenne a véleménye, és a diktátor öccsét a helyére ültetni, akiről annyit tudunk meg, hogy szavakban csípi a demokráciát. Ez az ő karakterrajza. És ezt meg is csinálják. Gyakorlatilag terrorakciókkal odáig tüzelik a népet, hogy az felkel a szent cél érdekében, amíg megdől a rendszer, majd a gaz diktátort egy helikopterrel elviszik a legközelebbi menekülttáborba, ott ledobják, a menekültek pedig meglincselik. És ennyi. Nem túlzok, ez a vége. Na most a nyilvánvaló ostobaságán túl ez egy mintafilm lehetne a mindenkori progresszívek nedves álmaihoz. Látom magam előtt, ahogy a hazai ellenállók megnézik ezt a cukormázzal leöntött szart és erektált állapotba kerülvén rögtön arról delirálnak, hogy az amerikai, megmentős moziknak mégis létezik olyan verziója, ami igenis hasznos, és ide vele, de azonnal! Mert ha nem megy normális eszközökkel, hát nekik kimondottan megfelel úgy is, ha a Nagy Testvér segít rajtuk. A 6 Underground tudtán kívül mutat görbe tükröt a mindenkori, szerencsétlen baloldalnak, ami mindig mástól várja a megváltást, és a vászon előtt ostobán össze is mosolyog ezekkel a lúzerekkel.

Élősködők

Élősködők. Ez viszont tényleg jó film. Nem annyira, mint amennyire körülzengte a szakavatott sajtó és a dél-koreai szociális állapotokat sem ismerem, ahogy persze itt is el kellett helyezni rendkívül hangzatos, gazdagokat élből megvető sztereotípiákat is, de kétségkívül végig leköti az embert. Ázsia filmtől megszokottan – és csak tőlük elfogadottan –

hirtelen vált át fekete komédiából lehangoló drámává, majd vissza,

ám a koreai filmek esetében ezt is élvezni lehet.

Midsommar. Nekem ez az Örökséghez képest visszalépés volt, mert enyhe értetlenkedés fog el olyan alkotók láttán, akik egyetlen, nagy sikert követően beleszeretnek saját nagyszerűségükbe és onnantól fogva nem feltétlenül szórakoztató filmet akarnak rendezni, hanem emlékezetes, maradandó mesterművet – jó példa erre a Get out után az Us-t rendező Jordan Peele és alapvetően a Donnie Darko rendezője,Richard Kelly, aki azóta sem tudott összehozni egy épkézláb mozit –, de aláírom, nagyjából értem, mit akart mondani a kapcsolatokról, a kiszolgáltatottságról és a bántásról a Midsommar. Ráadásul a gore az tényleg gore, és nem szégyellősködtek más jelenetekben sem. Plusz nagyrészt Magyarországon forgatták.

The Haunting of Hill House. Ha egy sorozatot akarsz megnézni, ami – egyébként nem is – idén készült, akkor ez legyen az. Én elhiszem, hogy a Netflix-sorozatok közül mindenkit lenyűgözött a Stranger Things, mert három mondatban sokkal jobban összefoglalható a lényege és elég megkapó is, de nem tehetek róla, engem az már a második évad elején elveszített. Ellenben a Hill house, ami a forgatókönyvet nézve „csak” egy kísértethistória, ráadásul egy gótikus regény feldolgozása, na, az nem. Ez a sorozat minden, csak nem ósdi, és sokkal inkább egy remek Stephen King-regényre hasonlít, ami a karaktereket és a történéseket illeti, mint bármi másra. Talán ha a játékidő 20 százalékát teszik ki az ijesztgetések, a fennmaradó időben egy családot látunk, ami menthetetlenül elromlott, szétesett, és ami egykor szép és bensőséges volt, abból mára semmire sem maradt, csak szenvedés és elhagyatottság. Még egyszer elmondom, az év sorozata, de kényelmetlen lesz nézni és nem a horror miatt.

Összesen 27 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Amikor egy "jobboldali" (az idézőjel egy posztmodern gesztus) portál újságírói is inkább lipsi tartalmat fogyasztanak, akkor az ember elgondolkodik...(a cikket nem olvastam, de biztos így van:)).

Karácsony és Szilveszter között az Oravecz trilógiát olvastam, fantasztikus, tökéletes, igazi NAGYREGÉNY.

Gondolom, azért hallunk róla keveset, mert a 45 és 56 közötti időszakot hitelesen írja meg.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés