Hegyibeszéd

2020. január 2.

Hegyi Zoltán
Feljegyzések a jegyzetek könyvéből (1. fejezet)

Nézzük hát, ki is ő voltaképpen és valójában, nehogy a későbbiekben összetévesszük valakivel. Százkilencven centiméter magas, nyolcvan kiló, haja szőke, szeme kék. Férfi. Ötvenéves, nem néz ki annyinak. Ezen a fényképen (alighanem egy szelfi, a magány megállapítása az illanó pillanat nyakszirten ragadása) legalábbis nem. Még a temetőben is gátlástalanul megbámulja a nők mellét. Különösen azokét, akiknek a mellbimbója átüt a dupla textilen, vagy éppenséggel nem viselnek melltartót, ami (mármint a nem viselés) manapság újra terjedőben van, mint az ezerszer áldott hatvanas években. Az ilyesmi persze veszélyes is lehet, különösen elhagyatott temetőkben, és az áldozathibáztatás legcsekélyebb szándéka nélkül is nevezhetjük viktimológiailag aggályosnak. Sokat változott a világ a múlt század dereka óta, és nem éppen előnyére. 

Azt viszont láthatjuk tehát máris, hogy ez az ember majdnem mindenben a szöges ellentétem. Nevezzük Michelangelónak, hogy még kirívóbb legyen a különbség. Engem Zoltánnak hívnak, és nem viselek napszemüveget, mint ő. Szeretem, ahogy lenéz rám a nap. De rólam majd később. Michelangelo azért lett Michelangelo, mert így nevezték el a szülei. Apja olasz volt, anyja osztrák, pontosabban dél-tiroli. Jelenleg már árva. A nevéhez semmi köze nem volt, miként a vallását (római katolikus) sem ő választotta. De egyikkel sem gyűlt meg a baja, sőt az idő múlásával valahogy olyan michelangelós lett, olyanná cseperedett mintegy, illett rá a név, mint egy próbababára (hiszen az is volt voltaképpen) a zakó, és kedvelte a mindenkori pápát. Valamint híres druszáit, Buonarrotit és Antonionit. 

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés